Ipkovich György és a baloldal úgy vesztette el az önkormányzati választást, hogy közben megnyerte. Mivel az elmúlt négy év nem mondható túlságosan sikeresnek, újfent meg kell állapítanunk, hogy a választói akaratot nem lehet leképezni matematikailag. A helyi jobboldal továbbra is bizonytalan lábakon áll, öt ciklusból már négy csúszott ki a kezeik közül. Ráadásul a másik oldal mindig tudott duplázni. Az tudjuk, honnan jöttünk, és lehet sejteni, merre megyünk.
Visszahozták
„A szarból visszahoztuk a kormányzást a végére” – mondta májusban Balatonőszödön hírhedt beszédben Gyurcsány Ferenc, és ebben – kivételesen - igaza volt. A szocialisták tényleg a sírból hozták vissza a hatalmon maradást.
Ha ennyire nyersen nem is lehet fogalmazni a szombathelyi folyamatokkal kapcsolatban, valamiféle párhuzam mégiscsak vonható a központi és a helyi történések között. Emlékezetes, hogy a ciklus közepe táján még gyakorlatilag elképzelhetetlen volt egy újabb baloldali győzelem. A pénzügyi eladósodás, a folyamatos gyárbezárások, a roma szavazatvásárlások körüli cirkusz, a régióközponti álmok elszállása, a kényszerű hídlezárások és az agóniának indult belváros mind azt sugallta, hogy a következő választáson a jobboldalnak ölébe hullik a vasi megyeszékhely.
A szombathelyi baloldal még a tavaszi választások előtt kapcsolt egy nagyobb sebességfokozatra, és nem kétséges, hogy ennek a folyamatnak Ipkovich György volt a mozgatórugója. Amíg országos szinten úgy tűnik, mintha minden miniszteri posztot Gyurcsány Ferenc töltene be, addig Szombathelyen láthatóan Ipkovich György mozgatta a szálakat mindenhol, különösen miután magáénak tudta az országgyűlési képviselő pozíciót is. A nép pedig szereti a könnyen, egyszerűen beazonosítható dolgokat.
Ugyanakkor ha visszanézünk a magunk mögött hagyott ciklusra, nem is olyan könnyű arra a kérdésre válaszolni, hogy mi jellemezte az első Ipkovich-ciklust, merthogy a mérleg mindkét serpenyőjébe került jócskán matéria.
A nagy taktikus
Mindenekelőtt Szombathely megmaradt egy tiszta, élhető, kulturált, a munkanélküliségtől csak mérsékelten sújtott városnak, ahol adva van a normális élet feltétele. 16 év után sikerült rendbe tenni a Fő teret, és még számos más látványos beruházás fűződik a polgármester nevéhez, a Ferences-kerttől a sportcsarnokig.
A politikai szekértáboron belül gyakorlatilag minden válságot sikerült elsimítania, és azon kevés helyi politikusok közé tartozik, aki kezelni tudják a médiát, igaz, - vagy éppen ezért - annak jelentős része időközben már elvesztette szinten minden kritikai élét.
Azt is el kell ismerni - ha zörgött is olykor a haraszt -, hogy ez a ciklus volt eddig a városházához köthető kétes ügyleteket tekintve legcsendesebb, ami azért is fontos, mert könnyen lehet, ez a tény is döntő szerepet játszott az önkormányzati választások kimenetelében. Nem felejtsük el: mind Wagner András, mind Szabó Gábor bukásához hozzájárultak a városban keringő - megalapozott vagy megalapozatlan – ilyen jellegű pletykák.
Ipkovich György azon szerencsés személyiségek közé tartozik, akivel meg lehet inni egy teraszon egy pohár sört, közvetlen hangnemben meg lehet beszélni a város ügyeit. Ugyanakkor közszereplőként határozott kiállása van, kellő súllyal és komolysággal tud álláspontja mellett érvelni. Akár politikai, akár várostratégiáról van szó, tud összefüggő rendszerekben gondolkodni, ami az utóbbi vonatkozásban azt jelenti, van elképzelése arról, mi is történik a külvilágban, milyen távlati lehetőségek vannak, hol van Szombathely helye a régióban, az országban, Európában.
Az elmúlt években nem egyszer adott számot remek taktikai érzékéről, gyakorlatilag minden belső és külső válságot kezelni tudott. Elég megemlíteni a legfrissebbet: néhány nap elég volt hozzá, hogy masszívan bedarálja és saját csatasorába állítsa a jobboldalhoz tartozó Gyimesi Józsefet és Szabó Gábort.
Cselekvési deficit
Ugyanakkor a közvetlen stílus, a napi politikában jól kamatoztatható taktikai érzék és a hosszú távú stratégiák mellett égetően hiányoznak a középtávra szóló konkrét, racionálisan kidolgozott cselekvési programok, és amelyek megvalósulnak, azok is ellentmondásosak.
A Fő tér kétségkívül jó, hogy megépült, akár kölcsönökből is, ám ugyanez nem vonatkozik a sportcsarnokra, ahol betonba öntve áll a város több milliárd forintja. Vajon milyen hatástanulmány készült erről annak idején? Az átadott termálfürdőt - amely mögött mellesleg a Vasivíz Rt. áll - szeretjük, de nem pótolja az „igazit”. Ha végigmegyünk Sárvár vagy Bük utcáin, elég nyomós indokot kell éreznünk, hogy végre komolyan vegyük az ebben rejlő lehetőségeket.
Nem egyértelmű, mi lesz a történelmi sétaúttal, a visszakapott orosz laktanyával, a reptérrel és sok minden mással, ráadásul végképp elúszni látszanak bizonyos régiós szerepkörök, csakúgy, mint az egyetemi álmok. Ez utóbbi a fájdalmasabb hosszútávon.
Amikor négy éve először lett polgármester Ipkovich György, a programjának íve arra a stratégiára épült, hogy a város vitorláit majd az országos szelek fújják, arra kanyarodunk, amerre megvan a hátszél. Akkor lett gond, amikor kiderült, a központból még apró szellők sem várhatók, nemhogy vitorladagasztó segítség. És hát elég hamar kiderült.
A várt központi segítség – és az említett középtávú stratégiák - hiányában viszont meglehetősen irányvesztetten hánykolódott a város a ciklusban, gyakorlatilag senki nem feküdt a tervezőpapír fölé, hogy a jövő ködébe vesző tervek mellett a következő évekre szóló, konkrét és megvalósítható elképzeléseket vázoljon fel. Ilyenek – tudtommal - most sincsenek.
Szintén a „cselekvési deficitnek” köszönhető, hogy nem volt bátorság – idő, energia, ötlet, kedv? – korrigálni a város költségvetését. Ennek nemcsak az a hátulütője, hogy nincs pénz semmire, hanem az is, hogy a város tartósan egy nagyon szűk pénzügyi kényszerpályán kénytelen mozogni, mikor is a költségvetési sarokszámok sokkal jelentősebb döntéshozó tényezők, mint maguk a képviselők.
Bizonytalan ellenzék
Gyurcsány Ferenc politikai ámokfutása és a városvezetés népszerűségvesztése miatt elvileg érett gyümölcsként kellett volna az ellenzék ölébe hullania a vasi megyeszékhelynek, annál is inkább, mert a vallásos, konzervatív polgári értékeket preferáló lakók zöme történelmileg is mindig távolságot tartott a baloldaltól.
Egyéni körzetekben valóban egyértelmű volt a jobboldal fölénye, egészében véve mégsem beszélhetünk földcsuszamlásról, annál is inkább, mert éppen a legfontosabb kérdésben, a polgármesterségben maradtak alul. Az lehetne afféle magyarázat, hogy öt polgármesterjelölt közül a három jobboldali szavazatszámban vígan legyőzte a baloldalt, a végeredmény azonban mégiscsak az, hogy közülük kettő Ipkovich Györgyöt támogatja. Lehetne árulásról beszélni – hivatalosan senki nem mond ilyent, legfeljebb sejtet -, de a kialakult helyzet – a polgármester taktikai érzékén túl - mégiscsak a jobboldal rendezetlenségének a jele. Az is elgondolkodtató, hogy két olyan politikusról van szó, akiket korábban igencsak nagy becsben tartott a Fidesz: egyikük a párt országgyűlési képviselője volt, másikuk a város polgármestere. Akkor most hogyan is van ez?
A szombathelyi Fidesz mintha folyamatos fortyogásban, változásban lenne, ráadásul a baloldallal ellenkezőleg, a célvonal felé haladva veszítette el lendületét. Mindenekelőtt szerencsétlenül sült el az országosan rájuk erőltetett káderpolitika. Ma már nyilvánvaló, hogy tavasszal nem volt telitalálat sem - a helyi jobboldali választókat is megosztó - Hende Csaba, sem a reménytelenül civil Puskás Tivadar csatasorba állítása.
A nyögvenyelős tavaszi választási eredmények után nyáron felerősödni látszottak a bizonytalanságok a pártban, ami a polgármester-jelölt személye körüli gondokban csúcsosodtak ki. Elvileg négy év állt rendelkezésre a pártban, hogy kitermeljenek valakit, ám ez látványosan nem sikerült. Habár így is majdnem sikerült befuttatni Molnár Miklóst, az országos trendekhez képest ez igencsak soványka eredménynek számít.
Jelentős gond az is, hogy nem sikerül karaktert adni a szombathelyi Fidesznek. Négy év ahhoz is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy kimosakodjanak az elmúlt ciklusban rájuk rakódott negatív megítélésből, amit ráadásul részben oszt a potencionális választóréteg is. Másrészt az önkormányzati választásra felvonultatott új - és sok esetben ismét csak szerencsétlen választásnak tűnő – arcokat máig nem tudják beazonosítani és valamihez kötni a szombathelyi emberek, így a párt folyamatosan afféle vákuumban leledzik.
Az kétségtelenül a helyi Fidesz javára írható, hogy a párt országos irányvonalánál jóval kevesebb ideológiai, és jóval több gyakorlati kérdéssel foglalkoznak. Ezeket az elképzeléseket azonban általában képtelenek hatékonyan megjeleníteni nyilvánosan, túl soknak tűnik az ötletelés, az improvizálás és a rögtönzés, és túl kevésnek az átgondolt hosszú távú stratégia.
Ez utóbbi kapcsán nem ártana tisztázni és egyértelműen megjeleníteni, hogy hogyan is viszonyul egymáshoz a politikailag, ideológiailag és hatalmilag igencsak szabdalt belső struktúra.
Mit hoz a jövő?
Az első „igazi” közgyűlés, még pontosabban a költségvetés tárgyalása előtt elvileg nem szabadna jóslatokba bocsátkozni, mi is fog itt történni az elkövetkezendő négy évben. Ugyanakkor már most vannak jelek, amelyek jövendőmondásra csábítanak.
Mivel Ipkovich György a vártnál egyszerűbben biztosította a szavazati többségét a közgyűlésben, jó eséllyel indul neki a ciklusnak, hogy végig is tudja ezt csinálni. Persze így sem lesz könnyű, de tudjuk: nem szokott lesni a kötélről. Az ellenzék felkészülhet rá, hogy minden támadás lepattan róla, és a törvényesség keretein belül kőkeményen és makacsul arra megy, amerre kedve van. Erre jó példa, hogy az ellenzék nehéztüzérségi lövedékei közepette is alpolgármester lett Czeglédy Csaba. Czeglédy mellesleg eddig is ott tevékenykedett a polgármester árnyékában, alpolgármesterként viszont várhatóan afféle második arca lesz a helyi szocialistáknak, hatalmi tandemet alkotva Ipkovich Györggyel.
Mindezek ellenére – vagy éppen ezért - nehezen elképzelhető, hogy radikális változás lesz a város mindennapjaiban, ami becsülhető, de közel sem megnyugtató. Az elkövetkezendő időszakban nagyon sürgősen dinamizálni kellene város gazdaságát, befektetőket idecsábítani, ötletekkel és projektekkel előállni, úgy, hogy közben kemény eszközökkel kezelni kellene a város krónikus eladósodottságát.
A jelenlegi felállásban mindez nehezen képzelhető el. A szocialista városatyák jelentős része továbbra is a humánszféra területéről kerül ki, akik korábban is csak mérsékelt affinitást mutattak a reálgazdaság irányába, miért most változnának.
Ugyanők – már csak a mögöttük álló lobbik miatt is - vonakodni fognak a városi intézményrendszer drasztikus átszervezésétől. Ebbéli vonakodásuk ráadásul találkozni fog a polgármesteri hozzáállással is, aki a politikában a kemény, a leépítésekben és racionalizációkban viszont a puha megoldások híve. Ez utóbbi hozzáállás viszont nem lesz elég a kátyúból való kievickéléshez.
Egyelőre annak sem látni nyomát, hogy a város tudná, mire és hogyan akar EU-pénzeket szerezni. Ezek hiányában viszont reménytelenül lemarad a forrásokért való várható kíméletlen könyöklésben.
Mindezeket figyelembe véve jó esélye van egy újabb négyéves sodródásnak, amely során semmi drámai nem fog történni, mert azért – az ellenzéki riogatásokkal ellentétben - egy város nem könnyen megy csődbe, ugyanakkor Szombathely továbbra sem tudja emelkedő pályára állítani önmagát.
Mindezen fent vázolt forgatókönyvet nem is annyira a helyi, hanem az országos események írhatják át, amelynek hatásai beláthatatlan következményekkel járhatnak a helyi politikára is. Annál is inkább, mert nehéz elképzelni, hogy a két nagy politikai erő – a többi jelenleg csak körítés – jelentős belső módosulás nélkül megéri a 2010-et.