A tizedik SoundClash felhozatala nem tűnt a legerősebbnek, ám végül is egész jól sikerült. Hajnalban a Savaria Moziban DJ Palotai nyomta a dárenbézt.
Első felvonás: Anselmo Crew és Jah’s Warriors
Kicsit korai a kezdés. Az aulában már javában tolta az eklektikát az Anselmo Crew, mikor megérkezünk. Ahogy rövidesen a szombathelyi illetőségű Jah’s Warriors is átvette az irányítást a színházteremben. Egy kalap alá véve őket, zokszó nélkül írnánk alá a továbbjutásukat a zenei rangsorlajtorja felsőbb fokaira.
Jóllehet a budapestiek bennem felemás érzéseket keltő lemezéről hajdanán írtam mégse láttam őket eddig élőben. Nosza most a „felkavaróan ötletes tánczenés turmixgép” legjavába csöppenünk bele. Ami annyira telitalálat, hogy az általuk éppen játszott számot elsőre híres feldolgozásnak vélem, pedig ízig-vérig saját nóta! Kozmopolita, azaz hontalan népi (főként indiai, jamaicai és latin-amerikai) gyökerek keverednek benne a kilencvenes évek tört ütemű tánczenéinek legpozitívabb hozományaival. Csak reméltük, hogy addig is hanyagolták a magyar nyelvű megszólalást, főleg az általa tolmácsolt rapet.
Át a színházi díszletek közé. A helyi erők képviselete itt ezennel a reggae-ből néhol dancehallba csúszó Jah’s Warriorsra testálódik. Amit már szerte az országban, így Szombathelyen is többedszer bizonyítottak a fennállásuk két évében, abból most sem engednek. Nehéz volna benne hibát találni, annyira flottul teljesítik a srácok a stílus mindennemű kívánalmait a klasszikusok játszásától a két MC magabiztos frontvonalbeli munkájáig.
Második felvonás: Heaven Street Seven és Béla, a disznó
Jön a Heaven Street Seven. Nehéz újat írni a magyar popzenei élet ezen állandó szereplőjéről. Azon kevesek közé tartozik a társulat, akik exportképesség szempontjából is szóba jöhetnek. Ezt mi sem bizonyítja fényesebben, mint a cannes-i MIDEM fesztiváljának idei nagydíja. Jó anglománokhoz híven, újra és újra teljesítik a brit szigetvilág zenei mesterkurzusát, miközben a kétévente érkező lemezeik (így az idei is) hozzák azt a semmivel össze nem téveszthető ízt, ami a Szűcs Krisztián vezette HS7-é. Ez alkalommal sem – mikor ugyan nem pakolhatták ki a teljes elemózsiás kosarat – hagyatkoztak a bevett zenés népmozgósítókra, hanem az új anyag slágereivel keltették a szokott magasfeszültséget.
Ahogy a sárvári B.A.D., polgári nevén Béla, a disznó zenekar is, csak hát a négyes másféle szónikus harcmodorban képzeli mindezt. Mint az a velük készült ALON-os interjúban elhangzott, a vonatkozási pontokat a kilencvenes évek eleji grunge stílusa adja, valahol a Nirvana, Pearl Jam, Alive in Chains, Soundgarden környékéről. Ennek fejében adtak is az érzésnek. Amit volt szerencsénk hallani belőlük, az feszes, sodró, lendületes rockmuzsika. Akinek bejött, vagy aki lemaradt róluk, annak jó hír, hogy az újév előtt az OMK-ban még várható a felbukkanásuk egy Nirvana-tribute-tal. A Rózsaszín Pitbull Béla-trilógiája után ismét igazi hungarikummal van dolgunk!
Harmadik felvonás: Magna Cum Laude és Avion
Pusztán hang alapján a Magna Cum Laude legénységét funky-diszkóban utazó slágerifjaknak képzelnénk, valahol a Back II Black és a United nyomvonalán. Látva őket, olyan nagyon nem is tévedünk, ha Caramelnek és mondjuk Nagy Edmondnak is osztunk lapot, plusz tetoválásokat is elhelyezünk rajtuk a szokott helyeken. Az sem vitatható el tőlük, hogy tudnak zenélni. Koncertzenekar ugyanis e brigád, akik – igaz, különben nem volnának itt – adandó alkalommal könnyedén tekintenek el a lemezanyagok szolgai követésétől. Ha meg a színházteremből visszaérkeztünkkor a Heaven Street Seven énekesével, Szűcs Krisztiánnal gitrányüstölés közepette a The Beatles-klasszikus Eleanor Rigbyt nyomják, egy időre eltekintek attól, hogy különben mennyire nem jön be ez a „vállalható popzenei produkció”.
Ami részben igaz a tatai Avionra is. Tudniillik ha visz minket a derű, a lendület és a hormonok, kétségtelenül élvezetes bugizenekar trombitával, szaporázós zenei részekkel, sőt egyáltalán: végig mozgásra készetetőn adja magát. Ha viszont ráfigyelünk kissé jobban a szövegekre, akárhonnan is nézzük, nem tud semmilyen szempontból működni, végig tét nélküli játék marad. Ilyenkor kár, hogy értjük ezt a finnugor eredetű nyelvet.
Negyedik felvonás: Ladánybene 27 és DJ Palotai
Magyarként a magyar őszben magyarul reggae-t játszani valahogy olyan, mint jamaicai bobcsapatot szervezni: messze nem a tájjelleget kiaknázó párosítás. Aki azonban járt a legutóbbi ska és reggae hívószavak mentén mozgalmas Esélykiegyenlítőn, az más véleményre juthat. Van rá igény, hogy legyen, csakhogy sokszínű és izgalmasan önmagukat adó zenekarokkal. Azaz ne egyazon recept szerint főzzön az egész szcéna. Mostanra bőven teljesítettnek vehető Bob Marley köztudatba ágyazása, már – túl a kulcslyukon leskelődésen – akár rányithatnánk az ajtót a magyarságra.
Legelőbb is Lee „Scratch” Perry stúdióguru kéznyomát viselő felvételekkel a hetvenes évekből. Annyira frissnek hangzanak, mintha tegnap vették volna fel őket. Kár, hogy ez a Ladánybene 27-ről nem mondható el. Mintha hiányoznának tagok a nem eléggé jamaicás színpadképből, elől Miksának nehezen hihető, hogy jódolgában alig fér a bőrébe, s hogy hátul a zászló, az idol és a szívnivaló számára az egyetlen járható út a nagybetűs Életben.
Miként például kicsiben az, ami a belvárosi mozi Cinema Caféjába visz, ahol DJ Palotai atyamester hoz dárenbéz végromlást az ezt még mindig nem unókra. Vagyis ránk már semmiképp…
Értékelés: 7/10