Lehet, hogy csak én vagyok így vele, de legújabb botránykönyvünk számomra néhány jópofán megírt zaftos sztorin túl nem sok érdemi újdonsággal szolgált. A könyvben leírt történetek egyáltalán nem Tesco-specifikusak, vélhetően jellemzőek az összes Magyarországon tevékenykedő nagyvállalatra ilyen-olyan mértékben.
Túl sok barátom, régi évfolyamtársam dolgozik az élelmiszeripar különböző területein ahhoz, hogy a Tesco titok sztorigyűjtemény igazán mély benyomást tegyen rám. A szóban forgó történetek egy jó részét már évek óta ismerem, igaz más áruházláncoknál dolgozó ismerőseim szájából és más-más áruházi környezetben, afféle szájról-szájra terjedő városi legendákként.
A néhol rejtői stílusban megírt esetek kétségkívül sötét képet festenek az áruházi állapotoktól, és tartani lehet attól, hogy a leírtak egy része bizonyosan igaz, bár a könyv célja egyértelműen nem a tényfeltárás: sokkal inkább egy volt munkatárs bosszúja.
A könyv mindezek ellenére helyenként élvezetes olvasmány, és azt is elhiszem, hogy a benne leírt, a szerző által következetesen „okosságoknak” nevezett lopási módszerek egyesek döbbent csodálkozását váltja ki.
Azért annyi hatással volt rám is a könyv, hogy a 70. oldal táján járva hirtelen felindultságomban letiltsam a feleségemet arról, hogy bármilyen élelmiszert vásároljon az áruházban, bár nyilván hiába, hiszen túl közel lakunk hozzá ahhoz, hogy ez hosszú távon kivitelezhető legyen.
A sztori szerint ugyanis amikor ellenőrök jártak pesti Fogarasi úti áruházban, egy egér ügetett el a lábuk előtt, mire az ellenőr megkérdezte: - Nincsenek itt egérfogók?
- Ugyan már! Okos állat az, nem megy abba bele. – Akkor hogyan tartják távol a rágcsálókat a pékségtől? – Hát kérem, volt egy macskánk. Úgy hívták, Teszkó, de ki kellett rúgni, mert folyton összehugyozta a lisztet.
„Ha a Tescót nézzük, akkor Magyarország egy élelmiszeri hulladéklerakó” – írja a könyv egy másik helyen, amely kijelentés talán túlzónak tűnhet kizárólag erre az egy áruházláncra vonatkoztatva, mégis alkalmas némi együttgondolkodásra arról, vajon minden esetben körültekintőek vagyunk-e abban, mit teszünk le magunk és gyermekeink elé az asztalra.
A könyv nagy része azonban inkább azt taglalja, hogyan lopják szét a multicég áruházait a vevők és a dolgozók. Ez utóbbiak jellemzően szervezetten, csoportosan és bizony hatalmas értékben. Egy másik történet szerint egyik nap egy úr jelent meg a vevőszolgálatnál és a biztonsági vezetőt kereste. Kisebb huzavona után sikerült előkeríteni, mire a vásárló a tehergépkocsijához invitálva egy általa vásárolt hűtőládát mutatott, melyet az imént vett. A láda tele volt dvd-lejátszókkal. Mint az kiderült, a dolgozók ebben rejtették el a lopott holmit, mígnem egy napon egy be nem avatott kolléga éppen ezt adta el. Így bukott le a kis csapat, amely éveken keresztül ezzel a technikával dolgozott. Állítólag.
Képet kapunk még arról, hogyan értékelnek le termékeket az áruházi vezetőség tagjai egymásnak, minek következtében már néhány ezer forintért hozzájutnak több százezer forintos műszaki cikkekhez, de érdekes az is, hogyan kerülnek a polcokra néhány esetben silány minőségű áruk csak azért, mert a szállító komoly összeggel vesztegette meg a felelős áruházi alkalmazottat.
A vásárlói lopások és lebukások széles skáláját is megismerhetjük, és az olvasás közben kicsit olyan kép kezd kirajzolódni az emberben, hogy valahogy nekünk magyaroknak ez az egész dolog a vérünkben van. Valami ősi kuruc mentalitásból kifolyólag szövetkezik vásárló, biztonsági őr és pénztáros, hogy megrövidítse az arctalan multit, amely őt éhbérért foglalkoztatja és mellette még kutyába sem veszi.
Érdekes és szélesebb körben ismert az úgynevezett „polcpénz” sztorija is. Nem titok, hogy a nagyobb áruházláncok polcpénz fejében helyezik el a gyártók, forgalmazók termékeit a meghatározott jobb helyekre. Aztán a polcpénzek időnként zsebbe is kerülnek, amiből igen gyorsan szert lehet tenni egészen komoly mellékjövedelemre is.
Úgy hírlik, a könyv megjelenésekor az áruházlánc per indítását fontolgatta, amelytől aztán rövid idő után elállt. Nyilván valaki a vezetőségben végigolvasta az - egyébként gyalázatosan silány minőségben kiadott – művet, és rájött arra amire én is: az abban leírtak nagy része bizony nem a Tesco sötét titkait taglalja, sokkal sokkal inkább állít ki szegénységi bizonyítványt a magyar munkaerőpiacról és a társadalom általános állapotáról.