Hirdetés


Tanácsköztársaság - "A dicsőséges 133 nap" Szombathelyen

2007.03.21

Két évtizede még ünnepeltük március 21-ét, a mai fiatalok már csak a történelemkönyv fejezeteként találkoznak a Tanácsköztársasággal. Pedig nem tanulság nélküli. Szombathelyen néhány nap alatt államosították az ipari üzemeket, a mai Savaria Szállóban pedig proletáréttermet hoztak létre. Az őrségi határszél módfelett szkeptikus volt.

Hirdetés

Már csak történelemkönyvekben él a szürreális kaland

Dicsőséges 133 nap. Tanácsköztársaság, ha valakinek így jobban rémlik az az időszak, amely 1919. március 21-ét követte. Erre a történelmi korszakra már nem emlékeztetnek minket utcanévtáblák és köztéri szobrok, a mártírok emlékművének hűlt helyét benőtte a bozót a Tücsökmajorban. A legújabb generáció már úgy nő fel, hogy amíg nem ér el idáig a történelemkönyvben, nem is tud erről az eseményről. Ha meg ott elolvassa azt a pár sort, már nem lesz olyan érzése, hogy ez a szürreális kaland velünk, azaz dédnagyapáinkkal esett meg. Nem is olyan rég. Hogy Szombathelyen miképp, arról próbáltunk tájékozódni.

Rácz János könyvét ajánlotta forrásként ismerősünk, melyet a könyvtárban a szabadpolcon már nem találtunk, és jócskán vártunk arra is, míg a raktárból előszedték nekünk a több mint félezer oldalas a kölcsönözhető példányt. Ahhoz képest, hogy a szerkesztő akkor az MSZMP megyei titkára volt, és a szerzők között levéltárosok, múzeumigazgatók, újságíró mellett több pártfunkcionáriust találunk, a stílus szinte teljesen mellőzi a korszaknak a Tanácsköztársaság iránti kötelező patetizmusát, meghagyva ezt az ünnepélyes úttörőcsapat-gyűléseknek.

Kun Béla


A Tanácsköztársaság Vas megyében című kötet kicsit száraz, az oral history elemeit szinte teljesen nélkülözi. Ez persze nem véletlen: a kötetet 1960-ban adta ki a megyei tanács, és ekkor még él(het)tek olyanok, akik elmondhatták volna (ha merték volna), hogy a proletárdiktatúra ötlete nem aratott osztatlan sikert. Nem csak a klérus, az ekkor már szépen virágzó szombathelyi gyárak tulajdonosai, a jobboldali pártok tagjai körében, hanem bizony a kisparasztok, kiskereskedők, egyéb polgárok, vagy épp a falusi cselédek széles táborában sem.
Sűrű olvasmány a kötet, de sűrű volt ez az alig öt hónap is, meg az azt megelőző, az őszirózsás forradalommal kezdődő időszak is.

Az előzmények

Szombathelyre október 31-én egy katonavonattal érkezett a polgári demokrácia, és még aznap este megkezdődött a szervezkedés. November 1-én megalakult a városi nemzeti tanács, mégpedig a szocdem-elnök Hencz Kálmán vezetésével. Kiskos István polgármester rögvest bejelentette az önkormányzat szerveinek csatlakozását a tanácshoz. Az akkori háború utáni közállapotokat jellemzi, hogy a fő cél az élelmezés biztosítása és a közbiztonság megőrzése volt, akárcsak a megyei tanácsé.

Ezt a feladatot nem sikerült maradéktalanul abszolválniuk, főleg a falvakban támadt a cselédség a régi rend embereire: jegyzőkre, uradalmi intézőkre, a városban pedig a tél közepétől a munkások sztrájkjai színesítették a közéletet az Export és Ungár malmokban (előbbi maradványa a Söptei úton található, utóbbi helyén a Borostyánkő áruház áll).

A dolgozók a heti 72 órás munkaidő és az egykoronás órabér miatt lázadtak. A pincérek a Kovács Szállóban (Savaria Szálló) próbálkoztak érdekeik érvényesítésével, a tanoncok a Pohl-gépgyárban az idősebb szakik pofonjaitó, és a segédmunkától sokalltak be. (A Pohl Gépgyár akkor négyszázötven embert foglalkoztatott, később Reichéké lett, majd Mezőgépgyár, Élgép, Rába Mezőgazdasági Gépgyár volt a Szinyei Merse Pál utcában.)

A közellátás is akadozott, bár az akkor a boltok előtt sorba állók, főleg az árakat látva bizonyára nem ezt a finom kifejezést használták. A kereskedők 35 százalékkal engedtek is az áraikból, és 65 százalékát átadták a munkástanácsnak, amely az önkéntes felajánláson túl a Szombathely polgáraira közbiztonsági adót vetett ki. A nemfizetők nevét a személyiségi jogok figyelmen kívül hagyásával kiplakátolták fenyegető üzenet kíséretében: „jaj lesz azoknak, akik nem értették meg az idők szavát és a munkáság forradalmi készségét.”

Szégyentábla és fenyegetés

Az árdrágító és pénzhalmozó tőkések mellett a polgári demokrácia legfőbb ellenségének a katolikus klérus számított, élén Mikes János püspökkel, aki nyíltan kiállt a keresztényszocialista párt mellett, és eszmeileg, anyagilag támogatta Lingauer Albin újságíró és nyomdatulajdonost. A vasi zsurnáltörténet legendás alakja, mondhatni fenegyereke a Vasvármegye című lapjában hirdette a nem épp kommunisztikus eszméket. Így az egyházi vagyont rendkívül demokratikus és polgári módon már februárban zár alá helyezték, a püspököt pedig internálták. Lingauer Albin is visszavonulót volt kénytelen fújni egy időre, miután a szerkesztőségbe behatolt a proletariátus.

Tanácsköztársaság


A szocdem párt jobboldali szárnyát is érzéken veszteség érte, a Kommunisták Magyarországi Pártjának junior tagozata, az Ifjúmunkások Országos Szövetsége ugyanis elszipkázta a lelkes ifjúságot. „Így érkezett el március 21, az első magyar szocialista forradalom győzelmének napja” – áll Gerse János és Horváth József eddig idézett tanulmányában.

Tanács-kozás

A Tanácsköztársaság megalakulásának hírét dr. Geiringer Zsigmond ügyvéd, a szocdem párt oszlopos tagja hozta március 21-én. Rögvest alakult egy háromtagú direktórium Hencz Kálmán vezetésével amely még akkor éjjel átvette a „vármegye kormányzatát", és megalakította az ideiglenes munkástanácsot, amely kihirdette a hatalom átvételét.

A direktórium dolga volt az irányító és végreható hatalom gyakorlása, a munkástanács pedig támogatta őket ebben.

Politikai megbízottak kerültek a vidéki közigazgatásba is. Gyakorlatilag néhány nap alatt sikerült forradalmasítaniuk a közigazgatást, ügyelve az apró részletekre is: a megyei munkástanács nyolc ügycsoportot hozott létre, de arra is volt gondjuk, hogy „autóügyi” vagy „közigazgatási tanfolyami ügyek előadóját” állítsanak munkába – idézi Prugberger Tamás és dr.Rába László tanulmánya.

A tanácsköztársaság vívmánya volt az általános, egyenlő és titkos választójog bevezetése. Szombathely 35 ezer főnyi lakosságából 7284-en voksoltak a városi tanács tagjaira, köztük tizennégy nőre, ami aztán abszolút újdonságnak számított. A Vasmegyei Vörös Újság április 11-i tudósítása szerint leginkább munkások (két portás is bejutott a testületbe), egy-két köz és magánalkalmazott, elvétve hírlapíró, pártelnök, katona kapott bizalmat.

A tanácsok elsősorban a termelés, a közellátás, közrend biztonságának biztosítását tűzték ki célul, és foglalkoztak a lakosság egyéb ügyeivel: a megyei tanácsban Módli János a szesztilalom eltörlése (lakossági igény) érdekében szólamlott fel. (Nem szavazták meg, mert felülírták volna a Forradalmi Kormányzótanács döntését.)

Szocializálás

Miután felállt az adminisztráció, következett a gazdaság mélyreható átalakítása, melyet a termelőegységek államosításával kezdték. Leltároztak, majd köztulajdonba vettek: az április 3-án, a Zanati úton félezer alkalmazottal működő Mayer Motor és Gépgyárat, másnap a Pohlék üzemét, aztán bőrgyárakat, a malmokat, gázgyárakat, majd a nyomdákat, újságokat. A Herceg és a Kovács szállók és a Sabaria étterem egy vállalattá egyesültek.

A tulajdonosokat munkába állították, Pohl Sándort is, aki a mai főmérnöki beosztásban építette a proletárdiktatúrát. A gyárak élére pedig termelőbiztost neveztek ki, akit persze a munkástanács által delegált biztos kontrollált, nem épp konfliktusmentesen.

A bankok sem kerülték el sorsukat, annál is inkább, mert igen kevés volt a pénz. (Merthogy adót szinte senki nem fizetett.) A pénzhiányt azzal próbálták meg áthidalni, hogy korlátozták a pénzkivételi lehetőségeket, kéthetente ezer koronánál többet senki nem vehetett ki a számlájáról. Szükségpénzt is bevezettek, de ezek iránt kevés volt a bizalom, de attól is tartottak az emberek, hogy a korona bedől, így igyekeztek a meglévő pénzüket elkölteni, illetve fémpénzben (apróban) tartani, így egy idő után már senki sehol nem tudott fizetni.

Entzbruder Dezső


A kereskedőket is utolérte végzetük: fogyasztási szövetkezetek léptek a helyükbe. Részben a pénzforgalom ellehetetlenülése részben az élelmiszerhiány miatt (a parasztok a drágán megtermelt élelmiszereket nemigen akarták pénzre cserélni, inkább kicsempészték, síbolták az országból) árucsere forgalmi üzletet hoztak létre a Király utca 11-ben, a volt Braun Dávid-féle üzlethelyiségben, ahol az élelmiszert mindenféle más földi jóra: kapára, kaszára, pipaszárra, nadrágnak való ceigre, ingnek való zephire, zsebkendőre lehetett cserélni.

Proletárétterem mint vívmány

Hogy a munkásosztály éhségén enyhítsenek, a Kovács szállóban proletáréttermet hoztak létre, mint a „kommunista államszervezet gazdasági berendezésének egy szervét (…), amely az élelmiszerek elosztásának egyik legsikerültebb és a proletariátus szempontjából leghasznosabb formája". Bár az „örömtől sugárzó proletárarcok ünnepelték az első proletáréterem megnyitását" ahol még az internacionálé is felcsendült a Vasi Vörös Hírlap tudósítása szerint. Az élelmiszerdrágítást, feketézést szigorúan büntették, így mint Nagy János írta „senki nem éhezett”.

Nem mindenkinek ízlett

Ez azonban úgy tűnik kevés volt az üdvösséghez. Felsőszölnökön április elsejéjén verték meg az egyházi vagyon zárolására érkezett küldöttet, Nádasdon május elsején, a búcsú alkalmából a „szesztilalom ellenére alaposan beszeszelt parasztok szidták a tanácsrendszert” és elnáspángolták a direktórium elnökét. Az agrárproletárok helyzetén se lendített a nagybirtokok szocializálása, földet ugyanis senki nem osztott. A földdel rendelkező kisparasztság se lelkesedett, főleg akkor nem, amikor a lósorozók jöttek lovakat rekvirálni.

Hiába hintette az igét Kun Béla május 21-én Szombathelyen a (mai) Széchenyi utca sarkán álló ház erkélyéről, június másodikán a celldömölki vasutasok csatlakoztak a déli pályaudvaron hirdetett sztrájkhoz, hadkötelezettségük eltörlése végett, és hogy „kékpénzben” kapják a fizetésüket. (A kékpénz a régi bankó volt, a fehérpénzt a Tanácsköztársaság alatt nyomták.) Ez a vasutassztrájk végképp demoralizálta a népet, ugyanakkor már a bécsi ellenforradalmi komité is megkezdte működését, arról nem is beszélve, hogy az országot a „nemzetközi imperializmus” tartotta tűz alatt.

A feketeleves

Augusztus elsején a Kun Béla lemondásával megalakult szocdem Peidl-kormány véget vetett a munkáshatalomnak. Szombathelyt csellel vették be fehérek: augusztus hatodikán a cseh frontról érkező vörös ezred két zászlóalját piros sapkarózsás fehér tisztek fogadták zeneszóval, majd a laktanyában gépfegyverrel, ahol simán leszerelték őket. A fehérek munkáját páncélvonatok tették hatékonyabbá, ennek útjába eső összes településen villámgyorsan visszaállították a régi közigazgatást a régi emberekkel.

Gondjuk volt arra is, hogy a fegyvereket begyűjtsék, egy ebből a célból tartott házkutatás során lőtték agyon a beszolgáltásnak ellenálló Kopácsi Sándor 26 éves munkást. Konzekvensen levadászták a kommunistákat, sokat megkínoztak, agyonvertek, másokat a huszárlaktanyába vittek, mint a huszonöt éves Entzbruder Dezsőt (volt sárvári tanítót, orosz fogságot megjárt „képzett marxistát, soproni vöröskatonák parancsnokát”), Bors László újságírót, a jánosházi származású Salzberger János gyógyszerész vöröskatonát. A huszárlaktanyából indultak el velük Sopronba, az acsádi úton gyalog(!), de Tücsökmajornál (állítólagos) szökésük közben agyonlőtték őket. A Söptei úton a rendszerváltásig állt márvány emlékmű emléküket megörökítendő, aztán gondos kezek eltüntették. Ma már csak az elvadult dísznövények emlékeztetnek a véres eseményekre.

Mai szemmel nézve a Tanácsköztársaság heroikus, ám teljesen reménytelen vállalkozás vol. Hogy mi táplálta, világos, ám hogy miben reménykedtek az akkori reménykedők, elkötelezettek, lelkesek, az felfoghatatlan. A gyászos következmény ismert.