Esterházy-kincsek az Iparművészeti Múzeumban

Úgy tűnik, az Iparművészeti Múzeum sem szeretne lemaradni a nagy kiállításokat rendezőktől. Egészen az év végéig várják a látogatókat az Esterházy-kincsek című válogatásukra, ami nyilván sokat lendít majd a műintézményen, lévén, állandó kiállítással nem rendelkezik.

Persze, itt a nyugati végeken nem kell különösebben részletesen bemutatni a jó öreg Esterházyakat, mondjuk Fertőd vagy Kismarton révén. Magyarországon páratlan, sőt európai összehasonlításban is kiemelkedően értékes kincstáruk szinte az egyetlen a barokk kor hazai műgyűjteményei közül, amely lényegében átvészelte a későbbi évszázadok viszontagságait. Hogy miért lényegében arról majd később.

A 17. századtól folyamatosan gyarapodó műgyűjtemény nagy része napjainkig fennmaradt, részben a fraknói vár kincstártermeiben, részben az Iparművészetiben. A tárlat 130 műtárgyat vonultat fel: csillogó ötvösműveket, ékszereket és díszfegyvereket, ékes kelméket (a legtöbb ezek közül előkelő főúri viselet) és egészalakos képmásokat. Ki ne álmodozott volna róla, hogy milyen lehetett a régmúlt időkben, főúri környezetben „tengetni” napjainkat? Itt a lehetőség a bepillantásra.

Ki tudja, talán 300 év múlva a mai milliárdos cuccait mutatják be majd ugyanitt, brillekkel kirakott mobilokat, arany Amexet, ilyesmiket. De most vissza a jelen múltjába. Rögtön az első teremben belebotlunk egy üveg alá helyezett, „szafavida applikált falikárpitba” (Irán, 16. század). A falon az Esterházy család családfája az 1610-es évektől a közelmúltban eltűnt (vagy jól elbújt) Ortutay Melindáig, akinek elhunyt férje az utolsó Esterházy, név szerint Pál, 1989-ben halt meg. Odébb lóg a kincstár megalapítója, Esterházy Miklós nádor (1583-1645), aki főleg Fraknóban és Kismartonban fordult elő.

A család címerállata a kardos griff, ez a mutáns lény a legkülönfélébb cuccokon tűnik fel, általában ezüstből előállítva. A díszpajzsokat nézve évtizedes dilemmámra kapok választ, miszerint hogy a jó életbe bírták ezt a sok fémet, hát itt legalább meg lehet nézni a másik felüket is, és lám, belül ki vannak párnázva.

Amott egy rendkívül ronda násfás serleg köti le a vasárnap délután viszonylag nagyszámban jelen levő látogatók figyelmét. Említett tárgy apró színes angyalokkal, madarakkal, egyéb figurákkal van felcicomázva, Bécsben készült 1600 körül, aranyozott ezüst és arany, a rondaságok drágakövekből és színes zománcból készültek, elhiszem én, hogy értékes, de a műgyűjtésnek is van határa… (Különben is, mi az a násfa?) Ennél sokkal szebb a szarvserleg a griffel, német gyártmány, 1630 körül készült bölényszarvból és aranyozott ezüstből. Érdekes a kettős pecsétgyűrű, bár kényelmes nem lehetett a viselete, egymással átellenben van rajt a két pecsétnyomó. Kicsit viccelődünk, hogy biztos azért, hogy messziről is lássák az emberen, ha egy Esterházy vágta pofon.

A következő teremben nem csak emberek, de állatok díszes öltözékei is csodálandók, úgyis mint díszlótakaró, nyeregtakaró, mindez az 1600-as évekből. Épp egy gondolatnyi távolságra a nem is kissé dundi Esterházy László gróf olajképe függ, a 17. század közepéről, szerves egységet alkotva a vele szemben kiállított páncélinggel, amely nyilván az övé lehetett, a szélességéből kiindulva. A többi ruhadarab normál méret, csak az feltűnő, hogy az összes mentének bazi hosszú ujja van, nem tudni, miért. Bársonyuk olasz, szabásuk és hímzésük magyar, és van egy komplett női ruha is, koralldíszekkel. Feldereng a vagyon jelentős gyarapítójának, az 1635-1713 között élt Esterházy Pál herceg-nádornak megfestett alakja is, ő volt Miklós fia.

A nehezebben értelmezhető kincsek közé tartozik „a halál allegóriája”, csontváz képében, konkrétan egy hársfa kaszás a 17. századból, vagy a billikom, ami nekem már megint egy új szó, dunsztom se volna, mit jelent, ha nem volna minden németül is feliratozva. Ez esetben: Willkommbecher. Akad még viaszdombormű, amely anyaga miatt (ma már) tényleg rendkívül ocsmány, a jégcsap alakú csiszolt gyémánttal díszített gyűrű pedig önvédelmi fegyvernek is megfelelő. Néhány újabb násfát találok, és csekkolom, hogy ékszert, függőt jelent. Később valaki felvilágol, hogy van ilyen női név is.

Egy vitrinben újabb meglepetés: a gyűrűórát mégsem a japánok találták ki kvarcváltozatban (megvan, ugye, a nyolcvanas évekből?), itt konkrétan egy 17. századi darab látható, aminek a számlapja kb. 1 cm átmérőjű. Szórakozni is volt mivel régen: van ostábla, 12+6 oldalú dobó”kocka”, aminek négyzetes oldala van épp egy tucatnyi, háromszögű meg annak a fele, vannak köztük betűs és számos oldalak, de a háromszögek üresek, játékszabályt sajnos nem mellékeltek, de nem hinném, hogy szerepjáték dívott anno.

Az asztaldísz megint egy külön kategória, különösebb funkció nélkül létező, akkor és ma is drágának számító dolog ez, van Bacchus figurával, ami elég rettenetes, vagy strucc, aminek perverz módon a teste strucctojás, a természet totális átrendezése, a többi része szemmel láthatóan ezüstből készült, nagy szüksége lehetett rá valakinek.

Van még komplett tálka ametisztből, szép nagy darab ametiszt lehetett eredetileg, jó tenyérnyi, a bányászok meg serleget adtak ajándékba, rajta apró bányászokkal. Egy tábláról megtudjuk, hogy a család a 19. század második felében kissé megszorult, a fraknói kincsek egy részét elárverezték. Nocsak, az ő életük sem volt teljesen gondtalan.

A következő terem nem is igazi terem, inkább csak egy leválasztott sarok, egy kis könyvtárszoba, amely a 2. világháború óta van itt az Iparművészetiben, szóval nem az Esterházy-kiállítás szerves része, de passzol hozzá, ránézésre. A Batthyány-Strattmann hercegi család könyvtárának egy szegletét származtatták ide.

Továbblépve a fal mellé állított bútorok közé érünk, amelyeket az Esterházy-család különböző palotáiból és kastélyaiból válogattak ide, nem túl érdekesen, engem speciel jobban leköt az 1780-ban készült festmény Eszterházáról. Körben a teremben kárpitozott karosszékek, intarziás kártyaasztal, komód, meg hasonlók - Fertődről, Sárvárról, Sopronból.

Azért ebben a traktusban is akadnak furcsaságok, például a két szék, aminek konkrétan két-két gólya a háttámlája (vagy talán daru), kényelmes lehetett, no, ahogy egy másik ülőalkalmatosságon az ezüstdombormű. Látok egy díszvázát faunmaszkkal, és a faunnak itt is muflonszarva van, mint a Del Toro-filmben, úgy látszik, a faunok már csak ilyenek.

A túloldalon egy kandallónak látszó tárgy, amelyet két feminin alak tart, mindkettőnek van két szárnya, két csöcse, de csak egy-egy lába, miért is ne. De vajon miért csak félhomályos, fekete-fehér felvételek vannak bizonyos kastélyokról kinagyítva, és nem szép nagy mostani poszterszerű képek, amiken még látni is lehetne valamit? Azért, amiért vannak arra utaló objektek is, hogy már száz éve is rendeztek kiállítást az Esterházy-cuccokból?

A kiállítás utolsó része a kivezető folyosó, itt a restaurálás képeit láthatjuk. Történt ugyanis, hogy a második világháborúban egy pincébe menekítették a kincsek jó részét, biztos, ami, biztos, csak azzal nem számoltak, hogy a fölötte levő épület romba dőlhet. Romba is dőlt. A fotókon jól látszik, miféle összegyűrt, darabokra hullott maradékokból rajták össze a restaurátorok a kiállításon is látható tárgyak közül jó párat, évek munkájával.

A kiállításhoz magyar és német nyelvű katalógus készült, december 31-ig naponta 10-18 óráig látogatható, a hétfő szünnap, a normál belépő 1600 forint, de nyugi, vannak kedvezmények. Nem mondom, hogy ezért mindenki azonnal utazzon Pestre, de esős délutánokat el lehet vele tölteni. Az Iparművészeti Múzeum meg amúgy is szép.

Fotók: Bakos Ferenc, vaku nélkül

Korábban:

Esterházy Kastélymúzeum, Fertőd
A Fertő-tó osztrák oldala - Kismarton