Hirdetés

Elcuccol a Jabil, mi meg maradunk, egyhelyben

2007.03.28

Jabil barátunk elmegy, nem is nagyon magyarázkodik, meghagyja azt másnak. Meg hát mit is mondhatna, hülyén hangzana szájából az „ennyire volt hitelesítve a város” szófordulat. Márpedig ennyire volt. És mindezt tudni lehetett, mint ahogy azt is, hogy először ezt a szívközeli tályogot kellene rendbe tenni, a műszempilla ráér később is.

Hirdetés

Jabil barátunk elmegy, nem is nagyon magyarázkodik, meghagyja azt másnak. Meg hát mit is mondhatna, hülyén hangzana szájából az „ennyire volt hitelesítve a város” szófordulat. Márpedig ennyire volt. És mindezt tudni lehetett, mint ahogy azt is, hogy először ezt a szívközeli tályogot kellene rendbe tenni, a műszempilla ráér később is.

Mottó:

„Hiszen számított rá,
persze hogy számított, sőt múlt éjjel álmodott is ilyesfélét:
de álmában magyarból hívták ki, igaz, hogy úgy volt, mintha
a magyart is a Frőhlich tanítaná. Álmában elintézte az egész
kérdést, a párhuzamos vonalakról felelt, egyfelesre.”
Karinthy Frigyes: A rossz tanuló felel



„Viszlát, megyek” - mondja szűkszavúan a küszöbön Jabil pajtás, nyitva az ajtót, kezében az útitáska, vissza se néz nagyon, szeme már a távoli horizontot fürkészi, miként a vadnyugati filmek kékszemű hősei, akik szintén nem sokat vacakolnak: ha elvégezték a dolgukat, menniük kell, nem tartja vissza őket könny, asszony, barátok.

Kemény, kérgesszívű legények a multinacionális cégek, azon persze lehetne vitatkozni, hogy mennyire pozitív szereplői annak a színes, szélesvásznú, magyarul csak imitt-amott beszélő filmnek, aminek a neve: világgazdaság.

Mert az addig rendben van, hogy jóképű, nagydumás csávók, meg respektjük van mindenhol, lehet velük villantani a szomszéd előtt, és dolgozni is tudnak, sőt, ami még fontosabb a mai világban: el is tudják adni a cuccot, amit fabrikálnak, pontosabban fabrikáltatnak velünk, mással, akárkivel.

Csak az a baj velük, mint a legtöbb ismerősünkkel, akiknek hirtelen megszaladt, és akikről most nem lehet megmondani, hogy a siker szállt a fejükbe, vagy azért sikeresek, mert alapból olyanok, amilyenek. Akiktől az embert kiveri a hideg verejték: magabiztosak, önzőek és szeretik megmondatni a tutit. Olyannyira szeretik, hogy a legnagyobb cégek már nem csupán falvakat és városokat ugráltatnak, hanem országokat és földrészeket is, talpuk alá eresztve – hogy a cowboyos hasonlatnál maradjunk - egy-két golyót, ha nem úgy táncolnak, ahogy kellene, Megtehetik, velük van az erő.

Hogy jól van-e így, azt a rosseb se tudja, mert lehet, mindez a munkamegosztásból, a specializációból és az emberi lélek aktuális kivetüléséből egyenesen következik, a végállomás pedig a cégek által kormányzott bolygó lesz, de az is lehet, mindez csak egy történelmi mellékzönge, és majd a világóriások saját kardjukba dőlnek, ahogy azt a világóriások tenni szokták.

JabilTörténetünk – a szombathelyi Jabil és az állását vesztett ezer ember - szempontjából azonban mindez mellékes. Ami nem mellékes, az az űr, amit maga után hagy, rommá lett családokkal, zátonyra futott életekkel és városi költségvetéssel, általános rosszkedvvel. Meg hogy akkor most mi van?


Mi lenne? Semmi. Az történik, ami már számtalan helyen történt és történni is fog a világban. Szombathelyre sem a James Joyce-hagyomány vagy a vasi dödölle miatt jött a Jabil. Így most odébb cuccol, ahol most örülnek neki, kap adókedvezményt, főnöki ingyenlakást, fehérruhás szűzleányokat, hogy pár – talán már azt is tudják a céges közgazdászok, hogy pontosan mennyi – év után továbbálljon onnan is, romba döntve ott is mindent, ahogy illik.

Lehet, nem a legerkölcsösebb mentalitás, de kiszámítható. Lehet vele kalkulálni. A telephely kiválasztás, a menedzseri és a szalag melletti munkabérek, a munkásjáratok, sőt az éves céges bulik is azt az egyetlen célt szolgálják, hogy valakik valahol minél több pénzt keressenek. Ennyi. Egy multitól nem lehet elvárni - illetve el lehet, de ostobaság -, hogy figyelembe vegye az éjszakai műszakosok véres szemeit, a munkásnő beteg gyerekét, a foglalkoztatási rátát, a helyi iparűzési adót vagy egy ország, város jövőjét. Nem az ő dolga.

Arra ott vannak a helyi vezetők, akikre azért szavaztak, azért tartják el őket - mondjuk éppen az éjszakai műszakban robotolók -, hogy ilyesmivel kalkuláljanak, hogy csináljanak valamit, védjék az ott lakók érdekeit, ha kell rúgják seggbe a multit, hogy 15-20 év múlva is legyen valahogy.

Ehhez képest az Európai Unió szénné fizetett elitje impotens alkotmányozással, kulturális fesztiválokkal, szakértősködésekkel és ide-oda utazásokkal tölti az időt, miközben a hivatalnokok a nagyvárosok légkondicionált irodáiban papírhegyeket gyártanak, és alig pár embernek tűnik fel, hogy a kontinensen már alig van valódi termelés, mindenki menedzser, szakértő vagy PR-munkatárs. Nyugtatgathatjuk magunkat, hogy csak menjenek messzire ezek a Jabil-féle rabszolgamunkák, legalább csak a java marad. Nem marad. Miért maradna? A szolgáltatások, a magasabb hozzáadott-értéket produkáló cégek előbb utóbb követik őket, mert – hahó! - mi a túrót csinálnának a 100 millió bürokrata és kommunikációs tanácsadó országában.

A felelősség hatványozottan érvényes a magyar gazdaságpolitikára, ha egyáltalán van ilyen, mert naponta körülbelül 10 ezerszer halljuk a „reform” szót, de hogy az aktuális megpumpoláson és az évtizedek óta mantraként hajtogatott „versenyképesség” és „hatékonyság” lózungokon kívül ez mit jelent, azt még Gyurcsány „Reform” Ferenc sem tudja. Konkrétan: milyen lesz a magyar gazdaság mondjuk 10-15 év múlva, mit fogunk gyártani, miből fogunk megélni, miből fogunk fizetni Ázsiának a termékekért és az oroszoknak a gázért, ha már egyszer őket választottuk, ugye? A magyar gazdaság úgy működik, hogy a szigetszerűen működő multinacionális cégek termelnek – a profitot érthetően hazautalják -, a többiek zöme meg hónapról-hónapról kínlódik, kreatívan könyvel, esetleg kapcsolatrendszerétől függően részt vesz a „nagy államipénz-lenyúlás” nevű játékban. És nem az a baj, hogy itt vannak a multik, még az sem, hogy olykor elmennek, hanem hogy az állam sokkal inkább gajdolja őket az izolált szigeteikkel, mint a honi kicsiket és közepeseket, fenntartva a nagybeteg és törékeny gazdasági szerkezetet, ahol egy cég távozása megropanthat egy komplett régiót.

A fentebb említett nagy folyamatokban egy város meglehetősen kiszolgáltatott helyzetben van. Amikor a kilencvenes évek elején megérkeztek a Szombathelyre az első multinacionális cégek, mindenki örült nekik. Jogosan. A Philips, a Siemens és társaik nemcsak munkahelyeket, fizetéseket, keresletet, de olyan munkakultúrát és üzleti légkört is hoztak, ami nem volt hátrányára a városnak, és amit irigykedve figyeltek országszerte. A városi döntéshozók pedig büszkék voltak rá. Csakhogy büszkeségből nem lehet megélni.

Az egymást kövező ciklusok nagyon különbözőek voltak, de abban hasonlítottak egymásra, hogy a nagy és szimbolikus politikai-, kulturális- és médiaharcok közepette nem vették észre, vagy nem érdekelte őket a veszély. Hogy Szombathely veszedelmes gazdasági lejtőre került. A várost vezető elitnek közel két évtized nem volt elég, hogy megtanulja, mivel is kellene elsősorban foglalkoznia. A Jabilt valószínűleg húsz ökörrel sem lehetett volna itt tartani, de azt tudni kellett volna, hogy elmegy, és hogy akkor mi van. Példának okáért: amíg más vidéki városok egymást tapossák nanotechnológia kutatóközpont ügyében, Szombathely képtelen elmozdítani a főiskola alkalmatlan vezetését, ami miatt a város fiatal szürkeállománya más vidékek gyarapodását szolgálja.

Az eddigi reformok gyakorlatilag megálltak az iskolabezárásoknál és a tanári ebédpénzek megkurtításánál, és az ellenzék is többet foglalkozott a bizottságok létszámának alakulásával, semmint a reálgazdasági kérdésekkel. Még aggasztóbb, hogy az újonnan felvázolt, EU-pénzekből finanszírozott projektek (szimbolikus, hogy önállóan már egy Gyöngyös-híd is reménytelen vállalkozás) sem adnak választ arra, milyen lesz itt az élet a mára valóban megalázóvá vált bérmunka-korszak után, és a Jabil költözését kommentáló hivatalos nyilatkozatok is inkább igyekeznek szőnyeg alá söpörni a másfél évtizede duzzadó problémát, semmint szembenézni vele.

Red alert van, de nagyon.