Hirdetés

Eszter, ne punnyadjál!

2004.01.19. 10:12

Konszolidált anarchia, a stílbe illő nyúlfarknyi számok, a hozzájuk mért játszási idő, a reggae átvezetés az együttesek között. Avagy esélykiegyenlítés a rasszizmus ellenében.

Hirdetés

OMK Rasszizmusellenes esélykiegyenlítő

A rasszizmus hivatalos definíciójában holmi fajelméletről tétetik említés, ahol alá- és fölérendelés történik. Ha lenne a szerzőnek több helye a többek által bibliaként forgatott Bakos-szótárban, bizonyára bővítéssel élne. Szóba kerülne továbbá még valami – ideális esetben irányavesztett – társadalmi feszültség, ami valamely népcsoport fiziognómiai mássága ellenében nyilvánul meg. Nálunk ez főképp a kisebbségek irányába tapasztalható. Gyakorta láthatunk ugyanis tarkopasz, harcibakancsos, a pufidzsekijük felkarján a „tiszta” és „szent” nagy Magyarországot villantó ifjakat nagy hévvel flangálni. És ha már erre vetődtünk, akkor a szokás-, felfogás- és életvitelbeli másság elfogadása is itt van a szomszédos kertben. Jótékony hatású időlegest tehát igen, de teljes és túlzó elnémítást nem érdemel azon rádió, amelyről mostanság annyi szó esik, és amelyről az ország ¾-e szinte semmi egyebet nem tud. Ami abban a stúdióban, majd az adott épület előtt történt, az ugyancsak rasszizmus.

Az előre várt hétórás helyett csak nyolcas kezdéssel vette kezdetét a rendezvény. Ezen okból persze elszomorodhat az, aki az első időpontra állított oda, mint hősünk, és még a pultnál sem volt lehetősége egy sörre meginvitálni önmagát és a társait. De akkor sem járt jobban, ha, biztos, ami biztos, tutira menve kilenc előtt néhány perccel érkezett meg az általa remélt és a menetrend által hirdetett Dj Silver táncos-könnyed-skas dolgaira, mert azok is szinte csak aláfestésként voltak jellemzők az erre szánt közterekre. Meg a koncertkezdés is késett.

OMK Rasszizmusellenes esélykiegyenlítő

Híven a régről való szokásához, így a hősünk belebambult a sokadalomba és jellegzetes arcokra, statisztikailag bemérhető szokások szüretelésére próbált – sikerrel – vetemedni. Ez, mint szokás ilyen punk-alapú zenéket a hangfalak útján a nép közé engedő rendezvényeken, nem nagy kunszt, minthogy az adott társadalom azon mintapéldányaival találhatjuk magunkat szembe, akiket az inkább elrettentő például szokott felvonultatni. Ámde hősünk a szíve mélyén szimpatizál a különcökkel, a külsődleges másságot fennen hirdetőkkel, akik jelen esetben többnyire a pólójukon-pulóverükön az adott miliő hőseit hirdetik fekete alapon, egyesek ezen estére merevített taréjt hordanak, hozzá illő testékszereket, szakadt, leamortizált cuccokat etc.

Jellegzetes arcokként megfigyeltetett tehát egy alacsony, a vidék avantgárd filmrendezőjének titulált Szőke András-hasonmásverseny privát győztese, aki a Kis vakod-rajzfilmekbe illő sapkázattal időnként lófrált és esetenként egy helyben állva magányoskodott. Továbbá feltűnt neki egy hatalmas, karikával keretezett „A” betűt a hátán hordó srác, aki látszólag szintén nem találta a helyét. Harmadikként egy kopasz srácra vetült a vizsla tekintete, aki izgágaságában ide-oda rohangált és felügyelgette a történéseket, de közbeavatkoznia nem kellett. Negyedikként egy főiskolai csoporttársam került analízis alá, minthogy a cikk címében megszólíttatott Eszter mellett szomorkodott, míg meg nem érkezett az el-eltünedező bájos barátnője és így ketten nem húztak egyet-egyet a 9:1 arányú bor-szóda tartalmú, tartalmilag fogyni alig akaró üvegből.

OMK Rasszizmusellenes esélykiegyenlítő

A Perfect crime, mint a többi csapat, méltánytalanul kevés szereplési időt kapott, de a kevéssé ismert feldolgozásszámokkal már sikerült megmozgatni azt a 4, majd az 5 embert, aki erre kaphatónak bizonyult. Inaktív közönségbe vegyült tehát a megfigyelő pozíciójába belehelyezkedő hősünk, mint az gyakorta megesik vele. De mit lehetne tenni, ha egyszer a magunkfajta öregek már az ifjúi hévvel nekiindulni vágyóknak adnák a stafétabotot, de azok, ahelyett, hogy villognának vele, csak bedobják a tatyójukba és nézgelnek kifelé a burájukból. A csapat amúgy klasszikus vonalvezetésű punkot játszott, sőt a társadalmi célzat itt máris megnyilvánult abban, hogy a fiúk a vallásokat respektálták, a határokat pedig gyakori „fuck” előtaggal illették. És ezt külön is kihangsúlyozták a számok közötti intervallumokban.

Az Under the skin se járt jobban a szaggatott mozgású ráindulókkal, hiszen a produkciójukat csak szemmel és az alkoholos nedvek kortyolgatásaival élvező, külsőleg már e zenére hivatott „nemzedék” (ah!) továbbra is csak az előbb már felemlegetett delegátussal képviseltette enmagát a küzdőtéren. Amely széles placcra irányuló zene itt már bekomorult. A hősünk szinte már várta a halálhörgéses vokálokat és a szavakkal már ki nem fejezhető mondandó ekképpen való nyomatékosítását, de nem így történt, bár ezzel szemben a szöveg néha érthetővé válván is kifejezőnek bizonyult. Ők amúgy csak saját számokkal álltak elő.

A Derkovbois, mint a nevető harmadiknak ez jól bevett szokása, elegyítette a korábbikban tapasztaltakat és hol magyar, hol angol nyelven mozgatták meg a lassan előbbre lopakodó népeket. A hirtelen megsokasodott néző- és pogózósereg okául hősünk azt kezdte gyanítani, hogy megcsappant a financiális megalapozottsága az estének, továbbá és ebből következően elnehezedtek a sörben pácolt testek. A foglalttá vált ülőhelyek következtében aztán a hoppon maradtak az ácsorgásuk közepette arra a következtetésre jutottak, hogy ez már az utolsó zenekar és a puszta reprezentáláson kívül bulizni is kéne (illene, ők minket). Hát a megközelítették a színpadot. Ott aztán ismételten a politikai vonatkozások kerültek a négy sarkán szépen lecsíptetett abroszra. Így a négyévenkénti választások feleslegessége firtatódott meg, „a vér és becsület... egy nagy szar!” mondat teljesedett refrénné etc. Hősünknek – mérlegelvén az audiovizuális élményeit – ez utóbbi együttes nyerte el leginkább a tetszését.

De hogy a közönséggel mit lehetne tenni?
.