Titkos befutók - Második Nyáréj fesztivál Sárváron

Helyismeretszerzés

És újra bebizonyosodik: érdemes néha kimozdulni Szombathelyről. Megérkezvén a városba, a buszállomás mellett – mint kiderül – a tűzoltóság szervezésében az idei juniális zajlik. Ringlis, dodzsem, sörsátor, kolbászsütöde, estére beharangozott lakodalmas muzsik.

Mindez tűzőn izzasztó napsütés, babakocsis bambinókat és már önjáró gyerkőcöket kísérő három generációtól vitelezve ki. A legmájuselsejésebb családi program, no. Már első blikkre is 1-0 ide, a „a szellemre érzékeny magyar underground könnyűzene” ellenében. Elindulok az árral szemben hát. A maga Péterkéjével hazafelé tartó egyik anyuka örömmel veszi a kérdésemet, hogy merre is van az arra, szinte belém karol, hogy tartsak vele. Péterke nem túl beszédes gyerek, az anyja viszont útközben leinformál a juniális egész történetéről, bőséges kulturszociológiai háttérrel körítve.

Azt viszont őszinte sajnálattal hallja, hogy nem inkább a Nyáréj fesztivál kék felületeit mindenhol felülplakátolt esteli mulatósidra megyek. Pedig az fergeteges buli szokott mindig lenni, mondja.

Vár a vár

Amint a frissen üzembe helyezett szökőkúthoz érünk, az addig alapjáratú Péterkéből előpattan a gyerek, ő maga meg a fel a peremre, ahol rendre össze is vizezi a nadrágját. Megköszönöm a turistavezetést és az onnan már látható Nádasdy-vár felé bökök, hogy helyben is volnánk. Lévén még vagy egy órám a kezdésig, a Fő téren leülök a látvánnyal szembe.

Épp Frank Zappáról olvasom, hogy az 1967-es Londonban járva, Jimi Hendrix és Jeff Beck oldalán a pszichedelikus pincékben „azzal sikerült kiakasztania a törzsvendégek egyikét-másikát, hogy mikor hasissal kínálták, nemhogy nem kért belőle, de először még azt is megkérdezte, mi is az tulajdonképpen.”

Hamarosan az Örömóda és Vangelis 1492-jének elharangjátékozott dallamára esküvői menet megy el az út túloldalán. Ezt jelnek veszem és megyek egy kört a beveendő vár körül. Roppantmód biztonságosnak látszik minden oldalról.

Visszaérve a hídhoz már különben is idő van. Az időjárás szeszélyességének sanszot se adva, a színpadosított szabadtér helyett a vár bendőjébe húzódunk vissza. Oda, amit a Kaukázus énekese úgy fél egykor olyan istállónak nevez, ahol novemberben volna jó játszani, és nem most, ilyen időben. Ám addig még bőven van kitapasztalnivaló.

FM Zer0 – Öt ritmushangszer egy csárdában

Mikor belépek, az FM Zer0 már javában küldi az ütőhangszeres törzsi ütemgarázdaságot. A megyeszékhely szabadtéri rendezvényeik állandó szereplőit sokadszorra látom hangulatot alapozni. A félháznyi ember ültében tappog-toppog, rázza a felsőtestet, néhányan légdobolnak. Egyszer kíváncsi lennék arra, hogy mit ropna erre mondjuk egy úgy kétszáz főnyi táncos kedvű közönség. Mondhatnók rájuk, hogy world music, ha nem volna az a rossz mellékíze a szónak, hogy poposítani az autentikust.

Szóval részemről az FM Zer0 nem world music. Hanem akkor mi? Három ütős ütős (rossz szójáték, bocs) fickó, akik mellé tavaly egy szaxofonos, idén pedig a B.A.D. basszusgitárosa szállt be. Ez utóbbi hangzásbővítést még szoknom kell. Láthatólag Bucskának is új a szerep, aki a kiállásokban, mikor bebrummogtatja a hangszerét, a géppuskaszerű dobolás lendül neki újra, nem pedig a B.A.D.-ből szokott gitárnyüstölés zúdul elő.

Zaporozsec - Miből lesz a cserebogár?

Bevallom, az Átjáró megyei tehetségkutató győztesétől, a Zaporozsectől, bármennyien is fonják a dicsglóriájukat, az életkoruk olvastán egy kissé tartottan. A zenekari átlag ugyanis 15. A zenei talentum ugyan hamar megmutatja magát – gondoltam –, ám még előttük állnak a legfogékonyabb évek sűrű élménydózissal, ami oda-vissza ingáztat az eufória és a kétségbeesés végletei közt.

És mit ad Isten: a hírös orosz csodaverdától a nevüket kaparintó hármas biztos hangszertudással, punkos lendülettel és – amikor (főleg a csendesebb számoknál) érhető – a korukhoz mérten jó szövegekkel hozzák azt, amiből még akármi is lehet. Legyünk idealisták: elég csak ráhagyatkozniuk a tinédzserkor már emlegetett hozományaira és együtt maradni érettségi után is. A tudás és a médiahátszél mindenesetre már megvan hozzá. Az meg hogy feldolgozzák egy számmá Bob Marley „No Woman, No Cry”-ját és a Beatles „Let It Be”-jét, már csak egy extra habkör a tortatetőn.

Praha – Fele-fele

Ha a nyolcvanas éveket írnánk, mi sem volna könnyebb, mint azt mondani, hogy a zalaegerszegi Praha alternatív zenekar. Erős Sziámi-influencia, terméketlen spleen, valami határozott gyógyintézményből szalajtottság-érzés. Vagyis részemről nem igazán hangzik mai zenének. Néhány éve a „Pakk a Holdra", a napokban pedig a „Minden kötél" lemezt hallgatva a dolgaik fele bejön, tetszik, tovább visszhangzik bennem a zenétlenített csendben.

Vagyis ha ezeket játsszák, akkor vésem befelé a piros pontokat Wettstein Tamáséknak, a másik csapat szereplőit viszont méla kedvvel várom végig. Nagy öröm a billentyűs, Nadrai Róbert hangzásalakítása, mégis néha túl hosszúra nyúlik általa egy-egy szám. Bármi történjék is, ha csak ezen múlna, a „Fényévnyire a valóságtól” és a „Romantikába zár az élet” című számaik okán nem vétóznám meg a mennybemenetelüket.

B.A.D. – Próféta saját földön

„Utazik egy lány a buszon…” – kezdődik el akusztikus gitáron kísérve a B.A.D., azaz a Béla a disznó koncertje. Már épp hagynánk magunkon eluralkodni a szerelmetes zengzeteket, mikor hirtelen rövidre vágódik a dal, mi meg pofára, hogy aztán röhögjünk. De aztán levonul a színpadról a szösszenet szerző megtermett haver, és átadja a frontvonalat Fülöp Dánielnek.

A tavalyi Sárvári Tehetségkutató-győztes idétlen nevű zenekarban innen hibát nem találni. Ahogy a koncert után az énekes is megerősíti, ha kategorizálni kellene, a grunge szót használnánk. És végigfut az ingerület a szálon: rájuk hatott a kora kilencvenesekbeli seattle-i hangzás, az addig elég szellős tánctér megtelik, a sárváriak nagyon a magukénak érzik az új gitárossal nyomuló B.A.D.-et, e sorok írója meg bólogat, mivel hamarosan elkészül az első albumuk, amiben lesz svung dögivel. Aki meg netán e 11 éve együtt zenélő tagságot Nirvana-unplugged közben látná, ne lepődjön meg túlságosan, ugyanis van egy ilyen arcuk is. Itt a visszatapsolás előtt persze a „Smells Like Teen Spirit” robbanékony eredetijével búcsúznak.

Nem kefir – Kaukázus

Túl a hangolások négy-öt variálódó számán (Marilyn Manson, Depeche Mode, Sickratman és angol nyelvű Bonanza Banzai), végre a színpadra kerül a számomra a zenéjükkel mindmáig összeegyeztethetetlen külsejű tatabányai Kaukázus. Nem tudom nem tesiszakosnak elképzelni az énekest, akivel kifelé menet majdnem összeütközök, mikor az FM Zer0-hoz tartozó tűzzsonglőrt és hastáncot nézném meg. (Itt jegyezném meg, hogy az addig fellépő zenekarok és a köréjük gyűlők részéről valahogy benne van a levegőben, ha nem is a bojkottálási szándék, de a passzív rezisztencia az agyonhájpolt főfellépő irányában…)

Hanem cseréljük le az egyik prekoncepciót egy másikra: már csak miattuk is eljöttem volna Sárvárra. Ha fentebb azt írtam, hogy a Praha hangulatilag nem mai zene, akkor a Kaukázusnál sem hagyhatom említetlenül az ellenkezőjét. A stúdióanyagaikra főleg igaz e „kortünet”, de a szintetizátort teljesen nélkülöző koncertjeikre is. Régen volt ennyire hajlékony és kifejező a popzenében a magyar nyelv, mint náluk. Annyira, hogy a tálalásukban még a küldetéstudat sem gáz, hogy például nekimennek a globalizációnak, odaállnak a környezetvédelem és a kender legalizálása mellé etc. Sőt, ettől válik csak igazán érdekessé, amit csinálnak. Még akkor is a legszolidabb szó rájuk a fergeteges, ha ezennel talán kissé kedvetlennek tűntek. Az elhangzottak közül néhány számcím: Teszkó, Szexuális élet, 10.000 mérföld, Zánka, Lángos-tejföl, Anglia, Győr, Borz stb.



A cikk szerzője blogjában is foglakozik a fesztivállal.