A szombathelyi Fő téren áthaladva megannyi járókelő csodálkozott rá a tér végében álló hatalmas sátorra. A benne zajló Lamantin Fesztivál az utóbbi néhány év alatt szinte észrevétlen nőtte ki magát a város egyik legjelentősebb kulturális eseményévé. Tudósítónk megannyi koncertet nézett végig.
Ez a zaj más a Fő téren, mint az egy héttel ezelőtti. A hangverseny is stimmel: mint falat kenyér, olyan a jazz kedvelőinek. Suhanó bicajosok, zene- és művészetkedvelők töltik meg most a teret. Ettől hangos, ettől nyeri el funkcióját, de ez senkit sem zavar. Sőt! Már nagyon vártuk!
Mississippi tradíciók
A nyolcéves múltra visszatekintő Lamantin Jazz Fesztivál idei első, nagyközönségnek szóló, „sátor-nyitós” napja a blues jegyében indult szerdán.
Válassz egy hangulatos zenekarnevet, nyerj meg hozzá ügyes session zenészeket, fűszerezd kis zenei ideológiával: máris kész a Jambalaya, ami eredetileg a New Orleans környékiek nemzeti étke. A blues nap ráhangolódásaként színpadra lépő zenekar szerethetőre, de kissé sótlanra keverte azt a kulturális menüt, amit a fenti környék –zenei- atmoszférája rejt magában.
A némileg rendhagyó felállásban ezt követően színpadra lépő BigDaddy Wilson and The Misssissippi Grave Diggers már valóban a blues előszelét sejtette. A testes óbor ízére hajazó hangú énekes-kongás önmagában is elvitte volna a produkciót, amit Oláh Andor herflijátéka még tovább színesített. A szombathelyi Balázs Gergő – inkább a tradicionális ír zenére emlékeztető - hegedűjátéka a mississippi gyökerek európai átértelmezése és a virtuozitásból fakadó befogadhatóbbá tétele miatt volt üde színfolt. Az akusztikus gitár szinte csak szimbolikus szereplője volt az estnek, ami a blues esetében rendhagyó.
Let The Good Times Roll
A nap zárásaként a blues, a funk és a jazz ötvözeteként olyan ritmusorgiát kaptunk a nyakunkba a Boney Fields & The Bone’s Project tolmácsolásában, hogy a táncból felmentettek is önkéntelenül engedelmeskedtek a „Move” felszólításra. Nem volt apelláta, Boney jó szemmel pécézte ki a „lazsálókat”. Közönségénekeltetés, angol nyelvlecke (kezdő szint, első lecke), némi földrajzi útbaigazítás a társulat hovatartozását illetően: egyértelmű, hogy Boney Fields igazi showman, mind külsőleg, mind habitusát tekintve.
A fúvós szekciót (trombita, szaxofon, pozan) kiválóan szolgálta ki a végig háttérben maradó dob-basszus-billentyű. A 15 éves (?) szenegáli szólógitáros viszont maradéktalanul pótolta azt, amit a nap során végig hiányoltunk: elementáris gitárszólókkal szórta meg a népet, néha kicsit hendrixi utánérzettel. A kétórás fenékrázás „szerencsés áldozatául” estek olyan klasszikus darabok, mint a Got My Mojo Working, a Let The Good Times Roll, vagy a James Brown által világsikerre vitt Sex Machine.
Olasz nap magyaros ízekkel
Beugró zongoristával (ifj. Szakcsi Lakatos Béla) indult a Trio Midnight Nico Gori-val közös koncertje a csütörtöki „olasz nap” nyitásaként. Az olasz klarinétos és szaxofonos valóban „ördöge” hangszerének, témái és improvizációi sallangmentesen illeszkedtek egymásra akár saját szerzemény, akár standard darab volt a repertoáron.
Balázs Elemér dobjátékát már többször megcsodáltam, anno egy kapolcsi koncerten „testközelből” szemrevételeztem, hogy ő is kétkezes-kétlábas. Ez a tény – hallva játékát - még inkább elbizonytalanított. A születésnapját aznap ünneplő, és a ráadásba meglepetésként beugró Winand Gábor hangja fátyolosabb volt a szokottnál, bár úgy érzem, hogy a produkció elbírta volna a kortárs jazz első számú magyar énekesének állandó jelenlétét is. Node fanyalgásra semmi ok, a koncert remek felvezetése volt a nap hátralevő eseményeinek.
Jazzkatedra
Klasszikus jazz, elegánsan, tanári módon. Agostino Di Giorgio Quartet-jét először 2000-ben hallottam, akkor még Oláh Kálmánnal a zongoránál (akit a Trio Midnight-ban ma ifj. Szakcsi Lakatos Béla helyettesített). A visszafogott, letisztult mégis improvizatív hangzás, a magabiztos hangszeres tudás egyaránt átjött a színpadról, e sorok írójának főként Irving Berlin klasszikusa, a „How Deep is the Ocean” elhangzása során. Ez a könnyed elegancia és a klasszikus elődökhöz való alázat teszi korunk méltán sikeres európai gitárművészévé Agostino Di Giorgio-t és emeli szakmai magaslatokba kvartettjét.
PAF, de nem sárkány
Már az előkészületekből sejteni lehetett, hogy nem mindennapi produkció részesei leszünk az olasz nap zárásaként. Elég volt csak a P.A.F. Trio harmonikás-zongoristájára pillantani: a roppant karakteres arcú Antonello Salis olyan benyomást keltett, mintha egy kalózhajóról ejtőzött volna ide. Persze gyorsan kiderült, hogy a trió zenei kalandozása és egyensúlyozása a jazz és a kortárs zene határvonalán nem csupán színpadi manír, hanem tudatosan megkomponált művek precíz adaptálása. Preparált zongora, nejlonzacskón keresztül megszólaltatott harmonika, gargalizálás ásványvízzel és újságtépés: mind-mind a kompozíció részét képező, annak szigorú sorrendjébe tartozó esemény.
A hangulatot és a hatást csak fokozta, hogy a fotózáshoz nem engedtek vakut használni koncert közben, így a halvány vöröses-sárgás fény igazi performansz jelleget kölcsönzött ennek a korántsem hétköznapi előadásnak. Paolo Fresu effektekkel tarkított trombita és szárnykürt játéka és Furio di Castri nagybőgőzése méltán varázsolta el a nagyérdeműt.
A ráadásban a zenészek lejöttek a színpadról és a közönség előtt játszottak (Fresu egészen a sorok közé ment), így a szerencsések testközelből láthatták a zenészek minden egyes rezdülését. Szubjektív véleményem szerint a rendezvény legkellemesebb élményét szolgáltatta a trió.
A klasszikus
A következő napon épp a lengyel Janus Muniak Trio beállására értem a sátorba, akik Pavel Kaczmarczyk zongoristával kiegészülve az 50-es, 60-as évek bebop-ját hozták a fesztiválra. A standard-ek jegyében elhangzó koncert a klasszikus jazz-t kedvelők számára igazi csemegét jelentett, Muniak szellős, de méltán világhírű szaxofonjátékával és Kaczmarczyk erős arcmimikával fémjelzett zongorajátékával fűszerezve.
Izlandi mosolyszüret
A külföldi fellépők közül tán a legismertebb (húzó)név az izlandi Mezzoforte, ennek okán úgy megtelt a sátor, hogy a színpad előtt a fotósoknak is alig maradt mozgástér. A sorok írója birtokol ugyan egy „The Very Best Of...” kiadványt, de őszintén bevallja, hogy még egyszer sem sikerült végigérni rajta.
Az első két szám után (Garden Party, Rockall) kissé egysíkúvá válik a zene, és csak a bónusz számok előtti utolsó két szám (The Squid, Stratus) pörget fel újra. De egy koncert az egészen más, itt a szaxofonos (Oskar Gudjonsson) egész estét betöltően vigyorog, grimaszol, „csinálja a show-t”, ami átragad a többi zenészre is. Színpadon a „mosoly országa”, pedig Izland nem Japán.
A kezdés valóban dögösre sikeredett, minden hang a helyén, de a koncert közepétől jön a párhuzam a CD-vel: kicsit sok, kicsit egyhangú ez a jazzfunk, kevés variációs lehetőség rejlik benne, még ha a szólók a helyükön is vannak. Aztán villámcsapásra megváltozik minden –mintha érezné a zenekar is - felcsendül a „Garden Party”, és ettől a pillanattól fogva ki emlékszik már a koncert közepére? Apró hiba a billentyűs részéről a zongoraszólóban (késve lép be), de ezt simán elbírja a darab.
A ráadásban elhangzik a „Rockall”, amire már mindenki táncol, ugrál, fotóz és mosolyog.
A Mezzoforte jazzfunk-ja jött, látott és győzött: érthetően, hiszen valahol törvényszerű, hogy a legkönnyedebb produkció jut el a legkönnyebben a legszélesebb hallgatóság felé.
Afrikai kalandok magyar humorral
Még az első napon, Big Daddy Wilson koncertje előtt futottam össze Gyárfás Istvánnal, és intettünk egymásnak, mintha régről ismerősök lennénk. Motoszkált bennem, hogy ki lehetett ez a fazon, aki ugyanúgy nyomja a sört, mint én, és ugyanúgy jelen van minden koncerten. A választ az utolsó nap első fellépőjeként színpadra lépő Gyárfás Quintet adta meg, melynek gitárosaként alkotott maradandót.
A quintet igazából trió, melyhez csatlakozott Szalóki Béla (szárnykürt, trombita, harsona) és Tűzkő Csaba (tenorsax). A koncert alapját az együttes afrikai turnéján szerzett élményekből készült „Nairobi Romance” című album szerzeményei szolgáltatták, kellemes szvinges hangulatot teremtve a koraestének. A számok közt Szalóki jópofa összekötő szövegei tovább oldották az egyébként is közvetlen hangvételű koncertet, melyet kétszeri ráadással honorált a zenekar.
Rajtatok a világzene
A honi jazzélet évről-évre „kitermeli” azokat a zseniális fiatal zenészeket, akiket az „öreg rókák” éles szemmel kiszúrnak maguknak, és jól megmártják őket a jazzszíntér hideg-melegvizes bugyraiban. Ezt a tendenciát követi már évek óta Babos Gyula, aki összetéveszthetetlenül egyedi folk- és jazzelemeket elegyítő gitárjátéka köré építi „csikócsapatát”, a Babos Project Special-t. A cigányfolklór markánsan beleívódik Babos stílusába, nagyon finom lenyomatot hagyva az így születő produkciókban. A dallamos, könnyen befogadható, de virtuóz betétekkel megspékelt darabokra végig vevő volt a szombathelyi közönség is.
A szombati koncert felvezetését egy tradicionális cigány hallgató („Isten könyörülj meg nékünk”) zárását pedig egy lovári népdal, a „Djelem, Djelem” adta. Hogy mi történt közte?
Megismertünk egy zseniális fiatal dobost (Balogh Lacika), egy tisztán artikuláló, füstös-dögös hangú, gyönyörű énekesnőt Veress Mónit, akinek vokálozását mintha kissé elnyomta volna a túlerősített zenekar és Szakcsi Lakatos Róbertet, akinek fantasztikus zongorajátékát eddig is megtapasztalhatták a jazzben otthonosan mozgó zenekedvelők. Ezek a fiatal és tehetséges zenészek az est során igazán méltó partnerei voltak a kortárs magyar jazz legismertebb gitárosának.
A szervezők és a fellépők idén is kitettek magukért, színvonalas, a jazz széles spektrumát felölelő produkciókat és zenekarokat nyertek meg a rendezvény számára.
Harleqin
Képgaléria a 2007-es Lamantin Jazz Fesztiválról