És így van ez jól. Soknapos sűrű élménydózis, ahol csordultig telítődik az ember mindazzal, ami hosszú időre beléivódik. A zenében, buliban és társaságban mértéken felülihez hasonképp terjedelmes beszámoló dukál. Irédy kollega megjött, kimosakodott, és bő lére ereszti. .
És így van ez jól. Soknapos sűrű élménydózis, ahol csordultig telítődik az ember mindazzal, ami hosszú időre beléivódik. A zenében, buliban és társaságban mértéken felülihez hasonképp terjedelmes beszámoló dukál. Irédy kollega megjött, kimosakodott, és bő lére ereszti. .
És így van ez jól. Soknapos sűrű élménydózis, ahol csordultig telítődik az ember mindazzal, ami hosszú időre beléivódik. A zenében, buliban és társaságban mértéken felülihez hasonképp terjedelmes beszámoló dukál. Irédy kollega megjött, kimosakodott, és bő lére ereszti. .
A mintás gumicsizma a trend„Már nagyon vártuk a VOLT Fesztivált. Hogy végre essen az eső” – mondja egy helybéli nő az autóban, aki, mert a mini városnézésben elkeveredem a soproni zegzugos utcák között, nemcsak hogy útba igazít, még el is visz valameddig. Erről a talapzatról hibázni nehéz – gondolom –, innen laza ráhagyatkozós lejtmenet a boldogság. Amint a sátor a helyére kerül és a csomagmegőrző bilétája is a zsebben, tehermentesítetten lendülhetek bele az emberáradatba. „Uramisten, nincs nyitva! Nincs nyitva! Mi lesz velem, Mátyás, mondd?!” – hallom a délutáni forgatag egy lányától nevetve a Meghallgat-lak sátor előtt.
A rendelkezésre álló ismereteim alapján idén a mintás gumicsizma a trendformálób. Pöttöm lányon majd’ vele egyező magasságú pink mohikántaréj, direkt elrontott kékes-citromsárgás hajförtelem á la Kurt Cobain új korából, vécématrica a mellkason, emósok első vizslatásra kétséges nemi identitással etc. Mellettük figyelmet követelnek maguknak az olyan egyszemélyes projektek, mint pl.: felfilcelt arcú és piros-fehér csíkos szalagkorláttal megövezett kartondoboz-ember a 30y-on, viharvert esernyőlóbálás a Quimbyn vagy éppen a VIP-sátorba fogmosás közben érkező Sex action-pólós zenészféle.
Szerda
Talán túl kevés Pál utcai fiúk-koncertet küzdöttem végig, azért érzem így, de elég rockosra vette a társaság a figurát. Szakavatott, szintén frissdiplomás nőismerős színre valamelyest elveszettnek érzete magát a felvonultatott dalpark láttán. Hanem aztán beérkeztek a slágerek is a kora kilencvenesekből és az elégedettség általánossá vált. Belehallgatva a Yonderboiba hamar – pár szám után – azzal a cserejavaslattal áll elő a frissdiplomás Bëlga-fan haver, hogy a legközelebb inkább a VOLT legnagyobb hangfalából hallaná vissza az olyas bejáratott irónia-himnuszokat, mint a Az a baj, a Zsolti, a béka, hogy az Ovit ne is említse, melyen a lemezlovász végigpróbált vagy nyolcféle zenei alapot. Merthogy tömeg van. Egy Kylie Minogue-magasságú lány oda is jön hozzám és megkérdi, hogy merre van a pult. Elmutatok balra és mondom, hogy arra, úgy öt méterre.
Már most (csütörtök van, mindjárt dél) a felelősségem teljes tudatában kijelenthetem, hogy a 15-ös katalógusszámú VOLT Fesztivál show-ját a The Roots csente elfelé. Már a kezdet elővetíti a szokott gyermeteg hangmintáskodás abortálását: az MC pusztán basszusgitárra tolja, majd amint beszállnak a többiek is a tubás Tube Godding Jr.-ral a középpontban, aki – miként a mobil hangszerrel ügyködő zenészek is –, körbesétálják-ugrálják a színpaddeszkákat, szóval audiovizuálisan odaszögeznek a hatszögletű sejtparkettákra. Az első fél órát ez a „gyökérileg” élőzenés hip-hop jellemzi, ami úgy kenterbe veri, leiskolázza a mezőnyt, ahogy van. És ez még csak az alapjárat. Midőn elhagyják a színt mind, a basszusgitáros kivételével, elkezdődik a második felvonás. Csaknem mindenki szólózik egy fülkápráztatót – a kongás, másodperkussziós fickó kivételével. Nem egyszerű. Kiparodizálnak több „legendás” rapnótát, átköltik a himnuszukat Bush maszkai mögé látó a cappella dallá, kiderül a gitárosról, hogy a hangjával James Brown óta mindent tud a fekete zenéről, mikor meg a hangszerét nyüstöli, az meg Jimi Hendrix ősbivalyos virtuozitását idézi. Szóval az ortodox, szemellenzős hip-hopereknek biztos nem jön be, viszont más mindenki ott láthatja a nevét a szégyenfalon, ha kihagyta ezt a frenetikus műsort.
Ugyan a felkiáltójeles kezdőkoncert a Kispál és a Borz nevéhez fűződik, a szokott rutinos slágerszüretük előtt már másutt is van zajlás. Haveri unszolásra betévedek ide, a Megawatt múltidézősébe. A blues bandja élén Hobó még mindig a régi hajában és a nemkülönben bozontos szakállában osztja ki a szerepeket, hogy mi az övé és mi a miénk. Jaj, mondom és még egyszer, hogy jaj, majd élek a gyanúperrel, hogy biztos jobban érezné magát, ha egyszer megborotválkozna. Vagy ezzel vége volna a csavargó imázsának? Hm. Hosszúra nyúló átszerelés után újabb rock-őskövületeket dob felszínre a bányászszezon. Az Ossián Gróf Balázs képregény-rajzoló ajánlásában az iróniamentessége miatt kötelező látnivaló. „Rocker vagyok és vállalom” – ragad meg a híressé vált sor. Na ja, ez másképp, a közben felnövő újabb generáció színrelépése alatt másmilyen módon elég karcsú és tét nélküli vállalás.
De még ez sem veszi a kedvem az újbóli idejöveteltől. Az érzékbirizgálón matekos, szkreccsmesterkedéssel megküldött laptopológus, Dave Tipper után e mindig teltházzal üzemelő sátorban a Pokolgép énekese, Kalapács van soron. Ahogy saccra harminc éve az Iron Maiden is biztos aktuális lehetett, úgy ez a veterán „csupán” két évtizedes hendikeppel indul a jelen idővel szemben. Csakhogy nem csak itt érzem kényelmetlennek a nosztalgiát. Az elektronikusnak címzett zenék jellegükből fakadóan még inkább hajlamosak a romlékonyságra. Bumerángként vissza és visszatérő kérdés, hogy a Touch And Go from júkéj mit kertes a 2007-es évben a Red Lounge-ban. Ami hely akolmelege és otthonossága ellenére is csak nagysokára érkezik meg a sláger. Aztán irány a saját sátram, vár a hálózsák. Közben útba esik a Pendulum drum and bass-es DJ szettj, amire MC Verse versel. Ami újabb bizonyság rá, hogy jobblétre szenderült a műfaj. Már a tizedik évfordulóját ünnepeljük.
Csütörtök
Mikor késő délelőtt arra járok, a beöltözetlen Laibach-tagok meneteltetnek, táncos technológiát alkalmaznak németes rászámoláshoz, a széleken meg két gyévuska dobperget. Kifelé menet hallom, amint két srác, aki ideológiailag – nem kétséges – nincs felkészítve az értelmezés mikéntjére, húzza a száját és foghegyről kérdi a költőit, hogy teringettét, mi a jó fene ez. E sorok írója is bosszankodik egy cseppet, mikor valamivel később a Kaukázus még hangol, pedig már javában használnia kéne a precízre beállított zenekari hangképet. Azért szépen felrajzolnak néhány markáns vonást az arcképükre. Aki tudja, annak úgyse kell magyarázni, hogy ahonnan ez jön, van ott még több is ebből. Az időjárásra igen, az órailag sziesztaidős közönségre nem lehet panasz, ők a Kispál billentyűsétől megerősített tataiaktól számról számra veszik a lapot. Bárha a koncertkedvencek mellett akad egy-két kevesebb figyelmet kapó dal is, hanem a fél órás műsoruk minimum a harmada annak, ami járna nekik, ami ösztönileg bennük van. Visszatapsoláskor a szemüvegessé lett énekes köszöni a bizalmat, de tényleg nincs több idejük – mondja –, legközelebb majd fél egykor, a Jó ebédhez szól a nótával fognak egy sávban játszani.
Túl a tizennyolcas karikán, az a Kőhalmi Zoltán művel Dumaszínházat, aki Fábry Sándor baljáról lehet ismerős. A bevezetőben elhangzik, hogy a mesteri titulus őt illeti meg, mely bőven önutánpótlódó forrásból merített a showman is. Részünkről mindegy, hogy kié az elsőbbség a baromfiudvarban, a leglényegesebb hasonlóság közöttük, hogy egy ideig (ez úgy háromnegyed óra) a tréfák ülnek, legyen szó az entrenyomogató laptopdidzséről vagy éppen az építészként kitalált állatoknak tervezett istállókról. De aztán van egy pont, amikor a csordultig telés után el kéne hagyni a placcot, csak hát iszonyú tömeg van körülöttünk.
A nagy érzékekre hagyatkozás közepette betévedhetünk napi egy-két érdekes beszélgetésre is. No logo, olvassuk Naomi Klein-könyv címeként a Szabadegyetem délután négyes programjában. Geszti Péter zöldkoktélja mellől integet a szintén ilyen itallal modellül kinéző barátnőnek. Winkler Nóra szokás szerint magával ragadó: képben és hangban egyaránt. Erdélyi Zsolt az ellenzék szerepében ugyanúgy tud mindenkinek és mindenre frappáns, találó és groteszkül humoros ellenpéldás cáfolatot mondani. Főként a jobbján ülő Gulyás Emese és a Tudatos Vásárlók Egyesület kapja meg, például hogy annyit ér a tiltakozásuk, mint megfésülködni bombázáskor: jó érzés, de merőben hasztalan. Hardy Mihály a Tesco szóvivője nem lép színre, de senki sem említi, hogy a hiánya súllyal esne latba. Vágvölgyi B. András, a könyv fordítója vagy hússzor elmondja, hogy az írónő véleménye és az övé nem mutat teljes egyezést. Hogy kerül-e pont a reklám, a globalizáció és a földglóbusz gazdasági átrendeződése körül forgó beszélgetés végére? Nem vártam be a végszót, de az addigiak alapján kevés lehetőség volt rá. Talán csak a régi igazsághoz keveredhettek el, hogy sosem árt gondolkodni, némileg kritikusan szemlélni a világot.
A Sziámi a Laibach előzenekaraként elég harmatosan teljesít, de legalább láthattuk azt, amitől megkímélhettük volna a szépérzékünket: Müller Péter meztelen felsőtestét. Vagy ahogy az SMS-falon volt a tömör lényeg olvasható: „Sziámi ambiente topless show. Törött farokkal. Az enyém csak lekonyult.” A főzenekar persze bőven szolgált izgalmakkal helyettük is. Kezdésnek valami kommunista kórusmű lengi be a sátrat, majd a magyar Himnusz jön. Kicsit félek, hogy a szakdolgozatát róluk író animás Prieger Zsolt és társa gyerekcsínyévé akad el a lemez, de nem, a szlovének nem mennek el idáig. No, nem mondom, érdekes interpretációk jönnek. A két kivetítőn hol az elnyomó államformák régi propaganda-híradói, hol zászlók és a ködbe burkolózó frontférfi meg az egyenszabású dalnoknő kerül egymás mellé. Különleges és izgalmas produkció.
Miként a Palya Bea Quartet is az lehetett – döbbenek rá ekkor. Ám nem tart soká a hangulati megingás, hiszen a közben megérkező barátnő belém karol, hogy az Erik Sumo Banden rezonáljuk le az Amorf ördögök múlt időbe helyezése fölött érzetteket. A táncra késztető hangszeridomításukat az Egy Kiss Erzsi Zene két énekesnője kerekíti egésszé. Túl a borzongató szólószámán, a szőke énekeslánynak már a látvány elég hatásfokozó.
Kint a friss levegőn az Ákos-koncert már túljár a két órán. Amit a tömeg színpadtól távoli végéből hat csak igazán, az szemkápráztató. Ha a The Rootsé is a trófea, el kell ismerni, hogy Ákos-rajongónak lenn ilyenkor nem semmi élmény lehet. A színpad hátsó, megemelt traktusán végig vonósok, előrébb körben zenészek, majd az emelvény nélküli szónoki poszton maga a főhős. Mindenki feketében. Leghátul a kivetítőn lángok csapnak magasba, majd az Ikon alatt jön némi szájbarágás, míg végül csak Ákos fehér arca és az öltönye fölött szinte fénylő fehér ingje tűnik elő a sötétből. Az egész olyan, mint egy megalomán templomi szertartás, a három vetítőfal alakja, elhelyezése, a zenészek pozíciói is a prédikátor (vagy diktátor?) felé irányítják a figyelmet, a személyének szolgálnak kontúrul. Megfog és fogva tart a hatása. Látom, többen megállnak és „pártállástól” függetlenül lecövekelteti őket a látvány. Éjszaka Parov Stelar csapata, majd később a – zenészei segítségével izgalmassá tett – DJ szettje bocsát bele a hajnalba.
Péntek
A nagy városnézést követően a fesztivál területén a fontos stratégiai pontokat érintő keringésben lelünk rendszert. Odakeveredvén a Hiperkarma elé, az egyik kedvenc zenében megnyilvánuló Róbertünket (a másik Tigrics) látjuk hűnek a Beatles-pólójához, ahogy újra és újra dúdolgat-penget tükörelőttisen a gombahárésoktól, mielőtt belekezdene egy-egy ironikusan kezelt saját dalába. Itt jegyezném meg figyelmezőleg, hogy nagyon szükségeljük már az új lemezt, mert kezd unalmassá válni a sok éves ugyanaz. Közben a szembeszomszédban a szokott teltház láttán és a kiszűrődő fémes hangorkán kifülelésekor bólintok, hogy oksa, hiába a Fresh Fabrik kora van még a mai légszomjteszthez. És ennyiben is maradunk.
Elheveredtünkben a fűben fél füllel halljuk a Balkan Fanatikot viszonylag tisztes távolságból. Oda is kerül egy iksz a „Vannak kétségeink” opció melletti rubrikába. Hogy mint van ez a Soprock Fesztivál 2007 győztesével, a Run To The Sunnal, aki skában nyomulnak, két szám alapján nehéz megmondani. A műfaj elég biztonsági hálós megoldóképlettel dolgozik. Még akkor is így tűnik, ha részünkről bőven irányozzuk a szeretet felé.
Ugyane sátorban néhány ranglétrafok átugrása következik. Ahogy nevezik, „az osztrák Frank Sinatra”, azaz Louie Austen enged a kísértésnek, hogy jazz-sztenderdeket énekeljen elegantos house-kíséretre. Szerencsés arányban keveredik benne egy keresztapa kimértsége, egy bűvész hókuszpókuszolása és egy tévéprédikátor sármja. Tíz éve biztos húztam volna a számat annak láttán, amit most igencsak élvezek. Hasonképp érdekes a Koop vállalása. Amilyen álmatagon kezdődik, a leginkább egy bárban puccos háttérzenének elképzelt lifttapétázójuk, akkora ovációval, tapssal és lábdobogtatással kér és kap is kurta repetát a nagyérdemű. E kettő között a főként ütősökkel kísért, tehát hangmintákból dolgozó két hálóinges férfiú ad az érzésnek, és mint ilyesmiről általában, úgy erről is nehéz bővebb szavakban szólni.
A legfrissebb, a külföldi (egész pontosan a brit popba gyökerező) igényeket a célkeresztjébe helyező zenei exportcikkünk a The Moog. Mindenestől olyanok, mint az angol példatár, ahonnan begyűjtöttek mindent, a producertől az egyenfekete frizurákig és a cool szerelésekig. Egy minden eredetiséget mellőző zenekart látunk a színpadon, ami – tőlük maguktól is bevallottan – hamisan szól, mégis lehet belőle még akármi is. Ha persze a célközönséget nézzük, ahogy a koncert után a spleenes énekest körülrajongják a lányok, abban hiba nincs. Velük ellentétben az utánuk következő The Perfect Name szövevényes szövetű szövegű popzenéje már nem adja magát olyan fülbemászó könnyedséggel. Néhány szám kivételével a többi – nem különben okos és élvezetes – dal viszont nem jön át. Túl kevés bennük az ugrálásra késztető dög és túl sok a nyelvi finomság a közvetlen slágeresség kárára. Más szavakkal: szívesebben hallgatja otthon, mint koncerten az ember.
Az első két éjszaka alig néhány órás alvása és az egész napos mozgalmasság megbosszulja magát: míg a 30y első néhány számát még az Arénában kapjuk telibe, az utolsókat már a sátorból hallomás útján. Közben még ugyan a The Prodigyra kiözönlött 20 ezres tömeg húsdarálójába is bevesszük magunkat, ám a Firestarterre kitört heringkonzervelő őrjöngésből már tűzünk ki onnan.
Szombat
Utolsó nap a többség azon kapja magát, hogy mindjárt vége a jó világnak, alig pár óra és pakolni kell össze a sátrat. Nekilendül hát, pörög, mindenbe belekap, mindenből próbál duplán venni, mert aztán nincs tovább. Messze még a jövőre, a pénzes keretbe már amúgy se beleférő Szigetig is heteket kell várni. A rutinosabbak ekkor eresztenek a gyeplőn, csak arra mennek be, ami tényleg érdekli őket, a lótás-futás helyett leülnek és elnézik a többi embertársukat mozgás közben. Részünkről is ez történik. E kissé hosszúra nyúlt cikk zárlatában se spilázzuk túl a dolgokat.
„Szójjá má mutternek, dobjon le szotyira pénzt!” – ül bele a fülembe a Vad Fruttik énekesének hangja a garantált össznépséggel kecsegtető slágerük refrénjeként. Ugyanez a Realistic Crew-val egyhamar nem történik meg. Erre a trip-hopra a sötét füstössége, absztraktsága miatt csak kevesen lesznek vevők. És ezen a be-beszálló énekesnő sem segít sokat. Nekem mindenesetre bejön. Miként az utoljára sok-sok éve látott Méhek meg a söröshordókon, sörösrekeszeken, kukákon, mosogató fémrészén és egyéb ilyen köznapi dolgokon doboló Strokes is. Igen, az MKB Klubszínpadánál töltjük a nap nagy részét, ahol pár szám erejéig egy nappal korábban Bródy Jánost dúdolgott egy szál akusztikus gitárosan. Aztán „a londoni bluesszcéna császáráról”, Ian Siegelről derül ki, hogy nem szereti Tom Waitset, a magyarokról meg némi vendégszeretet: alighogy kimondja, hogy inkább vegyenek neki egy whiskyt, mintsem tőle lemezt.
Utána az elektronikát népzenével elegyítő Zubolyból kapunk el épp annyit, amennyi a fellángoló lemezbeszerző érdeklődéshez elég. Ezt követően a Besh o Drom mozgatja át a szűken mért teltházat. Belenézve a Tube-Techbe, bár elég beható ismeretekkel bírok a The Doors életműről, alig ismerek valamit is fel Jim Morrison hangjából a durván a Hyperspace-es hangzás felé gravitáló zenék között. Sebaj, el a Nagyszínpad felé. Fogja magát a Kispál és a Borz és talán a kellő hangulat meg a tőlük való önmegvonás miatt (és a betéve tudott számok ellenében) újra leköt. A ráadásokkal nem bíbelődő Korn már kevésbé. Daddy G nem került elő a bécsi reptéren, ezért nem is halljuk DJ-zni az egykori Massive Attack-tagot. Helyette a britek legfőbb képviselete a Coldcutra testáltatik, ám ekkor már legalább annyiféle zene kering a fejemben, amekkora a tömeg a sátorban, hogy inkább a kinti friss levegőt választjuk. Hazaútra meg a délutáni vonatot.
Képek a 2007-es Volt Fesztiválról.