Erre jó a vízpart, de nagyon: ad egy extra hangulatot az amúgyis jónak ígérkezőnek. Ami általában buli, annak minden derűre hangoló kellékével. Egynapnyi szelet a négynapos fesztiválból. Terepfelmérés, helyi erők, partivizit. Az Alon Balaton-sorozatának első darabja.
Külcsín a Balcsin
„Cipőből és táskából sosem elég, Gery is mondta” – nyilatkoztat ki egy cicomás lánykvartett egyike, amint két-két sört cipelve elmegyünk mellettük. Alig vagyok Siófokon, már kiderül, hogy sűrű köhintések között sem nevezhető kulturvidéknek a magyar nagytó környéke. Ehhez passzolnak a testhez szóló zenék is, amik a tinédzserkortól indított legkedvesebb hívószavakkal írhatók le: buli, szex, pia, egyebek.
És ez így van jól. Ki a fene akarja a homokos vízpart rekkenő hőséges délutánjain, majd nyáréjszakáin a színpadon a Kornt, a Nine Inch Nailst vagy éppen a Sziámit látni? Naná hogy senki sem akad ilyen megveszekedett! Erre ott a Sziget. Vagy kisebb dózisban a VOLT Fesztivál.
Zamárdi felé rányitjuk a sörre a partiarcokkal teli vonatkabint. Belőlük akad rengeteg. Közelebb érve a célterülethez csak gyűlnek és gyűlnek a karikaturisták kedvenc személyiségjegyeit felvonultató emberegyedek. Itt a szakadt, a belépőre a pénzt úgy összekolduló, „nekem bármiképp is, de látnom kell a Nouvelle Vague-ot!” csatakiáltással magát az útszélre odafészkelő elhivatottal nem találkozunk. Helyette felsorakoznak a kikent-kifent lányok – vélhetőleg – magasan anyagias igényszinttel meg a kigyúrtságukat és a szolibérlet letudtát magabiztosan villogtató félmeztelen csávók.
A tettek helyszínén
Túl a böhömnagy verdán a bejárat mellett, bent a terepen a fentebb emlegetett buli-csomópontokhoz hasonlóan adónak a színpadok. A neves sörmárka nevét viselő Nagy mellett a Stage Fever a partyzenére szakosodott, míg a mobilos-monitoros Terasz ad teret és kielégülést a lájtosabb táncos indíttatásoknak. Úton oda egy benzinkút BodyWash-t kínál, egy magazintrió egyike szépségfarmot, a másika az idei Playmate-eket fotózásra, a harmadikról meg ezt olvasom: „Csocsó és csocsóbajnokság – ha győztes típusnak hiszed magad!” Mi másnak? Elvileg van valahol Tictac Vágykikötő is, ám – nem keresve – ennek nem leltük nyomát. Oksa, vállvonás, kerítsünk vörös csillagos sört.
Ami a hangfalakból – a honi vonulat
A teraszon a Bootsie Quartet zenélget, hanem mintha csak szöszölgetne a dobos és a gitáros a DJ szkreccseihez. Elég szellős a cucc. Aztán jön a negyedik tag csellóval. Ez ad bele valami borzongató bársonyosságot, amitől működni kezd, ami egésszé kerekíti a zenét. Kár, hogy csak két szám erejéig. A szomszéd színpadon a Bëlga unja már önmagát is, félgőzzel, lélek nélkül töltik ki a nevükre kiállított koncertidőt. Jönnek a slágerek, a direkt ironikus pózok, az egymás kamerázgatása, az izomtrikók, a napszemüvegek, a fejpántok stb. és lenyomják a haknit. Tituszba van némi tűz, jól elvan a tigrismintás lemezjátszójával. Mindez édeskevés.
Még a mogorván az arcokba belebámuló szekusokkal együtt is az. Ennyire utálkozva, a közönségtől – amiből az aktivitást a forróság átmenetileg úgyis kilúgozta – ennyire futballhuligános megnyilvánulásokat remélő biztonságisokat ritkán látni. Gyanakvásuk később sem kap a másik oldal részéről tápot. Jön a Hiperkarma-garnitúra. Egy magamfajta koncertjárónak ők sem nyújtanak túl sok pluszt a szokottakhoz képest.
Ami a hangfalakból – a messzi külföld
Patrice és a latinos tűzü reggae-je beváltja az ígéretet. A pénteki nap legjobb koncertjét adja a csapatával. Külön figyelmet érdemel a basszeros, aki a „legszebb és legápoltabb fogsor” díjszabásában sansz nélkül volna kullogó, ám a showmanség annál inkább az ínyére van. Míg a központi ember hozza a formáját, e ritmusember ugrál, pózol, közönségénekeltetéskor meg magyaráz, buzdít – teljes odaadással. Ahogy mi is. Sör- és kajabeszerzés miatt – hiába a Richard Dorfmeisterrel közös együtt emlegetés – Madrid de los Austrias kimarad. Az utánuk következő Nouvelle Vague-gal ez nem eshet meg. Nem is esik. Bossa nova átiratok a nyolcvanas évek vállalható slágereire. És mennyire működnek most is, így élőben! Néhányan erre a koncertre készültek már hetek óta.
A különben izgalmatos Basemant Jaxx közben kissé rámnehezedik a hajnali kelés okozta fáradtság. Csakhogy nem sokáig. Az Adam Freeland keltette szétcsapós acidos analóg-brékbítek megtették a magukét. Ilyesmire lehetett bárkinek kurva jó a ’87-’88-as évek underground státuszú techno-bulijai! Mi meg itt vagyunk a kellős közepében. És még órák hosszat tart az éjszaka…