Sziget Fesztivál 2007 - Buliszerviz az esőfellegek árnyékában

Gumicsizma, esőköpeny, kenu – kapom javaslatnak, hogy mit vigyek a hétre. És majdnem beválik. Azzal a különbséggel, hogy a leleményes szigetlakók még ezt is a maguk hasznára fordítják: újabb ok a rövidezésre, a zuhanyzás szkippelésére és gyakorlatilag bármire. .

Gumicsizma, esőköpeny, kenu – kapom javaslatnak, hogy mit vigyek a hétre. És majdnem beválik. Azzal a különbséggel, hogy a leleményes szigetlakók még ezt is a maguk hasznára fordítják: újabb ok a rövidezésre, a zuhanyzás szkippelésére és gyakorlatilag bármire. .

Ami eddig, az ezután is

Hasonlóan a tavalyi Skinny Puppy-döngetéshez, a Nagyszínpad szervezőgárdáját idén sem hagyta érintetlenül az újra turnézni induló indusztriál-new wave egy emblematikusa. Ezennel a Nitzer Ebb fekete alapon fogaskerékkel, sarlóval és csillaggal ékített színpadképében szigorodik a militáns hangvétel: míg a frontférfi vonulászik az előtérben, az almás laptopról tóduló fegyelmező felkiáltójeles alapokra dobol rá a hátsó traktus vegyes párosa. Volt honnan és mit, teszem azt, a továbbdurvításhoz meríteni.

A pre-hajnali koncertportyám során a Belmondo játssza az „I Want You Back”-et a Jackson 5-tól, melyben egykor a Michael-gyerek remekelt. Elmúlni látszik a világ dicsősége, ahogy az infantilis plasztikai sebészeti próbababa se az már, ami akkor, úgy Czutor Zoltán azzal vezeti fel az utolsó számot, hogy megteszi, amit a Népszabadság már megírt: feloszlanak. Ugyanígy aligha ér meglepetésként, hogy a Beat Dis most sem lelkesít különösebben át, a régi énekesnő dizájnilag amúgy is hathatósabb volt. Aktív szigetelőként sokadszorra is a régi tényekkel szembesülünk, pedig csak kétszer járunk a HammerWorld Színpadnál. Kategóriákat számít az a nem kevés differencia, ami mondjuk egy sörhasas éjsötét viseletű gyászhuszár énekes és a To-Mera frontnő odaköt pár szám erejéig az utóbbi Nightwish-klónhoz.

Néhány nem értem

Akadnak többen is, akik vétót emelnek. „Most pedig énekeljük együtt a Hare Krisnát!” - szólítja fel az evésbe merült embereket az előadó a Krisna-sátorban. „Magyar ember evés közben nem beszél – motyogja maga elé egy srác előttem a kapott főzeléktől teli szájjal. – Inkább ócsárold tovább a szexet.” Valami hasonlóra jut a Kaukázus főaktivistája is, aki olajsejkes lepedőkben süvölti az a mondatot, ami mindenki szájában jól áll: „Te vagy a rohadék!” A nagyszínpados fellépésük – szerencsére – bizonytalan időre elhalasztódik. Legközelebb azért végre játszhatnának ebből a jóból jóval kiadósabbat is – súgom meg a közakaratot.

Hiába gyűjt be a Manu Chao két áramszünetet is, mintha mi sem történt volna, úgy folytatja. A Kaizers Orchestra tagsága se nagyon zavartatja magát a nekikezdő esőfellegek láttán, ha nem dobol az olajoshordókon, akkor a gitárosok állnak rá riffelgetni. Megkérdi az énekes, hogy szeretjük-e a cigányzenét, mire ováció, taps, igenlő válaszreakciók érkeznek. Nem éppen azt kapjuk amire várnánk. A hangfalakból hegedű helyett orgona jön, a cimbalmot fémhordóval helyettesítik stb. Vagyis a lakodalmas nóta általunk ismert egyik ismérve sem teljesül. Az enyhe rökönyödést követően persze élvezzük az eccerű tréfát. A zavart már kevésbé, hogy nem tiszta, hova vész el négy ennyire karakteres zenész leglényege hogy ehhez mérten ennyire jellegtelen zenét bír csak összehozni: Albumverziók, női vonósnégyeskar, Paul Simmonon magánshow-i a basszusgitárjával etc.

Hasonképp vállvonogatásra késztet a Chemical Brothers szabadtéri technopartija. A galambszürke délutánban még elhagyatottan álló kütyübarikád biztatólag hat. Hanem mindez csak eszköz, amivel lehető volna a sok odabaszarintós minden, ám ahhoz a kezelőszemélyzetnek nem ártana megszabadulni a rutintól, és hogy ne a Party Aréna egybefolyó zenesodrása legyen a mérték. Merő unalom (tán ha három csúcsponttal), ami táncoltat.

Igen, nem

Mike Stern Band-re indulunk. Mikor negyedórával korábban arra járok, alig lézeng pár ember a Jazz Színpad környékén. Amint aztán már hangolni kezd a főhős, feltelik a nézőtér. A gitáros hamarosan több „Hi, Mike!” üdvözlésekre mosolyog vissza közénk. És nekikezd. Nem hiába a sok és különféle generációk körülöttünk, könnyű beleveszni a látványba és a hangba, amit ez a figura művel a gitáron. Ilyen könnyű kézzel talán csak édesanyánk kente nekünk a lekváros-vajas kenyeret gyermekkorunkban. Ott is ragadunk végig. Sajnos nem minden adja ilyennek magát. Az Open Színpadon Dévényi Ádám és az Átmeneti Kabát hat idejétmúltnak, affektáltnak és modorosnak. Pedig a '86-os Postássy Júliával közös „Nincs kegyelem” című lemezének szintifutamokra borongott sanzonjainál kevesebb időtállóbb popzene született magyar földön. Játszani róla persze egy dalt sem játszott a hármas.

Pénteken ránk tör az özönvíz, ahogy írva vagyon, eső formájában érkezik, és hatalmas, délelőtt felszippantókocsizásra kerülő tavakká áll össze, a sátrak „feltörekvő” és „szépreményű” utolsó fellépői pedig tán csak titkon remélt közönségvonzást produkálnak. Nemkülönben a házibulik skában nyomuló éllovasa, a Madness. Kínálkozó rossz szóviccel élve: nem okoz őrületet. Élmény élőben hallani a klasszikus rigmust, ami úgy kezdődik, hogy: „Hey you, don't watch that, watch this!”, innentől az „It Must Be Love”-ig bezárólag bármit, csak épp az a hevület hiányzik, hogy mi ezt, most és feltétlen és nagyon. Öregurasan múltidézik a fiatal önmagukat, míg a szaxofonosuk alig tud visszamászni a színpadra.

Hanem Gogol Bordello és a roma punkja: az öltözékük zagyva, hegedás alkesz tengerész, tangóharmonikás zenebohóc a kezdetektől, aztán egy-egy káposztareszelőféleséggel a hátán érkező lyánykettős toppan elénk, hogy a minden megnyilvánulásában hiperkatív névadó meggitározza rajtuk a mikrofonját, vagy telibe smároljon pár csajt a közönségből és még hosszan sorolható, hogy szerintünk miért teringettét, hoppádé és kurva ez az egész.

Gép elegancia

Improvizáció a tőlük telhető legjobb alapanyagokból, mivel bekrapált a ketyerepark valami alapvetője – ad magyarázatot Laurent Garnier az erre különben nem rászorulóra. Két fúvós és egy zongorás tettestárs védi túl a gall technopata mundérjának becsületét. Túl a régről elvártakon, a mester technoalapvetései mellett akad blues, ambient és ezek tetszőleges keverékei. Még szerencse, hogy nem kell érte elmenni a Party Arénába.

Ritkaságként megy számba wan2 sátorban az, ami máshol sajnálatosabb gyakoriságú: a közmondásos tűleejtési mizériára itt aligha ajánlatos vállalkozni, ha külföldi fellépő nyesegeti bele a magáét a sokadalom közeibe. Nyiszatoljanak mintha örökkén gerjedő gitárok az UNKLE-n a fülünkben lévő dallamokra; nyerjen az egykori Sneaker Pimps-tag még azzal is figyelmet az IAMX-ben, hogy a slágerbiztosság mellé a „love metalos” HIM külleme társul hozzá; játsszon ízes francia mintákban kiteljesedő puzzelt a Cassius; okozzon újra és újra számfelismerő ugrálást, barátölelő izgalmat gyönyörű lányoknál a Hooverphonic. És ez még csak az első négy nap e hodályban.

Eddig és ne tovább, magasfok

Kerül még a bé szériás voltát magabiztosan igazoló The Rakes. Hozza a maga rock&roll-os legjobbját a The Hives, hogy páran rögvest meg is szavazzák őket a Sziget legjobbjának. Igazodik az adott napi főfellépő, a Nine Inch Nails alaphangulatához a Kispál és a Borz, midőn a kivetítőn a szokásos színpadi ügyködés nagyított verziója helyett néhol eszelős gyorsaságú és képi világú videók mennek. Apropó: hogy a NIN mit művel a 75 percében? Durvít és késztet a fenyegető hangzásokat hatni ránk. Aztán ismét elkönyvelhetjük, hogy a Razorlightnak még bőven van mi alkoholt bevedelni, szétesni egyszer-másszor és még repetázni is belőle, hogy elég dög legyen benne. Mikor Sinéad O'Connor belekezd a „Nothing Compares 2U”-ba, jó végigmenni az emberek között. Van valami ünnepélyesség abban, ahogy a párok összebújnak, átölelik egymást és puszik cuppannak a nyakakban. Arra már nem mernék komolyabb téteket tenni, hogy a koncert többi részében az ortodox rajongókon kívül talál-e valaki is bármi izgalmat.

Húzhatjuk a Faithless negyedik szigetes fellépése kapcsán a szánkat, hanem annyi olyan ember akad, akinek ez jelenti a kedvencét az egész heti hóbelevancból, hogy a szőrös szívünket tar foltok lepik el. Sajnos a !!! okos tánczenéje élőben közel sem akkora élmény, mint amit a stúdióberkek mélyéről kikerült anyagaik sugallnak. A nyolc tagból hatan és egy elszakadó rövidnadrágos énekesnő hozzák ugyan az elvártakat, átjön, hogy nem a szokott alapképletek szerint képzelik a hangcsiholást, a kilengő fej mégis a nyakszirten maradt.

Berobban aztán a leginkább várt égzengetés, a Tool. Beállnak a vetítőfalak és a fenti utolsó album borítóját idéző díszletek közé és lenyomják azt a matekos, absztraktnak mondott metáljukat, ami nem hagyhat kétséget senkiben, akinek az érzékei ezt kívánják – mármint hogy az idei Sziget legjobbjában van részük. Így járhatnak persze bizonnyal azok is, akik – más irányultsággal indulva neki a koncerteknek – a következőkkel pörgetik tovább a hormonok, az alkoholok és az egyebek keltette lendületet: Egy Kiss Erzsi Zene, Jazzékiel, Nefogazz!, Zuboly, Erik Truffaz Quartet feat. Ed Harcourt, Jackie Orszacky Band, Popivan, Flash, Kalambo kutyája, Buddy Májki, Ludditák... Ami meg kimaradt, azt tán jövőre pótolhatjuk.

Fotók a 2007-es Szigetről