Valóban némely esetben az ember eljut addig, hogy
gépiesen végzi a Halottak napja körüli teendőket. Én is gépiesen tettem a dolgomat, ezt azonban nem a magam hibájának érzem, hanem a körülöttünk lévő "kihalt és eltüntetett" szokásoknak, melyek nagyon jól beváltak régen. Most miért nem?
Mert egy csomó mindent nem merünk bevállalni, gyászolni sincs idő, át sem gondolhatjuk, miképpen is éljünk tovább! Így szépen görgetjük magunk előtt a fájdalmat éveken keresztül és minden reggel felszisszenünk, amikor álmunkból visszacseppenünk a valóságba.
Hiába szeretnék rámosolyogni a jó öreg Napra, egy felhőt általában a legtöbb esetben kifogok.
Amint mondtam, gépiesen tettem a dolgomat, ez csak az előkészület volt és most mégis, ahogy kitekintek az este csöndjébe, hallom az eső koppogását, rálátok a hegyoldalban megbújó temetőre... Bizony eltűnik a gépies szó a szótáramból.
Itt nem folynék bele tovább, folyik az eső helyettem is, de mindenhova...
Én úgy hiszem, a magam részéről nem félek a haláltól, néha olyan mintha már három életet is leéltem volna, tudom hülyén hangzik, de ez van. Osztom a srác véleményét. Én például nem örülnék egy agymosásnak „odaát”. Az arcomra fog fagyni az ostoba vigyor, miközben meg lesznek emberek "ideát", akik beledöglenek abba, hogy az én nevemet húzták ki a kalapból. Köszi.
És mi lesz majd a kislányommal, aki persze addigra már felnőtt nő lesz - és ha egyedül lesz? Vagy olyan jó kis szárnyasfejvadászos-világ lesz és én nem vagyok vele, ott fog kuporogni a kukák között a vizes utcákon 80 évesen és nem tudom megfogni a kezét?
Lényeg: valóban kellene foglalkozni jobban az élet-halál kérdésével plusz azokkal, amit magával hoz még.
Ennyi jött ki.
Üdvözlettel: Emma
(email-cím a szerkesztőségben)
Vonatkozó cikk:
Élőhalottak napja