Czinner Robi zongoraművész bársonyos hangját hallva mindenki boldogan dúdolta, hogy: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...!"
A magyar konyha hanyatlását többek között a nyersanyagok minőségére, hiányára szeretjük fogni, és ebben tényleg van valami, mert jó alapanyag nélkül nincs gasztronómia. Szakácsaink Ausztriába járnak borjúhúsért és már a Balatonból is kifogyott a hal, de semmi baj, hiszen van mélyfagyasztott afrikai harcsa a Tescóban, meg heck is. Az ember tövig járhatja a lábát, akkor sem talál sült keszeget a Balaton partján!
És mi van azokkal a magyar vendéglőkkel, melyek országunk és a magyar gasztronómia hírnevét külföldön hirdetik? Hiszen számos magyar konyha működik az országon kívül; miben fejlődött a magyar gasztronómia ezekben a vendéglőkben, miként sikerül újjáépíteni országunk régen elfelejtett hírnevét? Gasztronómiánk valaha az ország vonzereje volt.
Válaszra várva a Duna Csárda tulajdonosához, a tiszteletre méltó Jancsó Juliushoz fordultunk, aki nemrégiben jókora összeget fektetett be Los Angeles - éveken keresztül lepukkant állapotban működő - egyedüli magyar éttermébe. Régebben az országunkat képviselő vendéglátóhely romos állapotának csúcsa a férfi vécé volt, ahol évekig lógott a plafon, és ahol Czinner Robi zongorajátékát csak a bejárati ajtó síri nyikorgása vagy erőteljes becsapódása törte meg (amire egyébként mindenki összerezzent).
A bőséges anyagiakkal rendelkező Julius a magyar vendégszeretetet teljesen egyedi módon oldotta meg, a panaszok húsz éven keresztül gyűltek és a magyar vendégek egyre jobban fogytak. Gondoljunk bele, hány ezer külföldi és egyben potenciális hazánkba látogató amerikai fordult ki az évek során az étteremből a Julius-féle vendégszeretet követően?
Most, a helyi magyarság megnyugvására, Julius összeállt Bosányi Lacival, a Hortobágy egykori tulajdonosával, majd mindketten mélyre nyúltak a zsebükben, és kipofozták az épületet. Kezdetét vette új korszak, a sikerhez minden adott volt, hiszen a környéken rengeteg a pénz, gyaloglásnyi távolságon belül sorban számolhatjuk a hatalmas filmgyárakat: Paramount Pictures, Fox, CBS, Capitol Records. Az Oscar-átadás színhelye, a Kodak Theater az étteremtől egy mérföldre van.
Ne felejtsük el, Kaliforniában vagyunk, itt a főzéshez szükséges alapanyagokból hiány nem létezik, a pörköltünkbe való borjúból pedig garantáltan elegendő rohangál az óceántól párás legelőkön. Az egészséges táplálkozás kedvelőinek itt bőséges az organikus piac és a tömérdek tengeri herkentyű. A kínálat pazar, az áru minősége kitűnő, minden szakács a mennyben érezheti magát.
A hétvégét egy rég nem látott barátom és egyben tisztelt tanítómesterem, Patrick Farjas társaságában töltöttem, aki évekig foglalkozott velem a saratogai Plumed Horse konyháján. A francia mesterszakács jelenleg a San Francisco-i szakácsakadémián (California Culinary Academy) oktat, az iskolán belül elhelyezkedő Le Cordon Bleu étterem konyháját vezeti és számos nemzetközi elismerés részese. Patrick látogatása kitűnő alkalmat adott, hogy a magyar gasztronómiai ebéd után kutatva a Duna Csárdába térjünk be.
Az étterem kívülről barátságos, hiányoltuk a “Hungarian” feliratot, belépve a pincérlány a kerthelyiségbe irányított bennünket, majd hamar a büféasztal melegen-tartói előtt találtuk magunkat, ugyanis az étlapról való rendelés (À la carte) ki volt zárva a nagyteremben tartott rendezvény miatt. Az “U” alakú asztalnál sorakozó melegen-tartókból választhattunk töltött paprikát, székelykáposztát, paprikás csirkét, nokedlit, rántott csirkét, rántott húst, főtt krumplit és lazacot. A desszert kínálat mákos és lekváros sütemény volt.
Éhesek voltunk, hamar nekiláttunk. Patrick szerint az ételek látványa szörnyű, a paradicsomszósz a töltött paprikán ízletes, de túl édes, a rántott hús (sertéskarajból) hajszálvékony és száraz (viccelődve frisbee-nek nevezte). A székelykáposztához tejföl nem található, a kedves orosz pincérlánynak fogalma sincs a pohár vörösbor származási helyéről. A paprikáscsirkében a csontok hús nélkül úszkálnak, a rántott csirke felismerhetetlen darabokra van vágva, száraz, ízetlen, késsel vághatatlan. Gondoltam, megfogom kézzel, de a metszőfogamat kímélve beleharapni nem mertem. A melegen-tartóban száradó lazacot és a neonszínű szószt a tetején nem volt gusztusom megkóstolni. Azt a kisedény levest is kihagytam, ami melegen tartás nélkül kallódott a büféasztal kietlen sarkában. Párolt zöldséget, egészséges vegetáriánus ételeket nem találtunk, pedig a hatalmas hollywoodi „farmers market”, a kistermelői piac szinte gyalogjárásra van az étteremtől.
Az ételek íze nem volt annyira rossz, de a külalakot mindannyian pocséknak minősítettük. Biztos vagyok benne, hogy Julius és Laci szakács is képes lenne valami jobb prezentációra, egy olyan minőség elérésére, megtartására, ami külföldről enyhíti a magyar gasztronómia hazánkban végbemenő hanyatlását. Az anyagiak bőségesen adottak, és Los Angeles is megérdemelne egy színvonalas magyar éttermet, hiszen a magyar nagykövetség is a városban van.
A balatonlellei merlot-ból az utolsó kortyokat szippantottuk, megkaptuk a számlát (80 dollár 3 főre), majd ízletes, langyos-sajtos pogácsával és somlói galuskával kínáltak meg bennünket. Az utóbbi is ízlett volna, de tejszínhab nélkül unalmas, élvezhetetlen.
A mennyezet a férfi vécében viszont nem lóg már! Valaki befedte a lyukat úgy, hogy a falon hatalmas repedéseket hagyott. Mi történt? A lusta ember nem törődve a minőséggel egy falapot szögelt a lyukra, majd lefestette.
Közben benépesült a szomszéd terem is, őket egy külön bejáratú melegen-tartó szekrény várta, teli “finomsággal”. A pincér könnyedén leemelte a konyharuhával lefedett ételeket, majd a születésnapi lakoma azonnal kezdetét vette. Czinner Robi zongoraművész bársonyos hangját hallva mindenki boldogan dúdolta, hogy: „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én...!"
