A vasi megyeszékhelyen egyre több közgyűjtemény szól arról, miképp éltük a hétköznapjainkat valaha: például , hogy . Ezentúl pedig arról is tájékozódhatunk, hogyan hajdanában mentettek a mentők. Az ország második mentőmúzeumát tudhatja magáénak Szombathely.
A vasi megyeszékhelyen egyre több közgyűjtemény szól arról, miképp éltük a hétköznapjainkat valaha: például , hogy . Ezentúl pedig arról is tájékozódhatunk, hogyan hajdanában mentettek a mentők. Az ország második mentőmúzeumát tudhatja magáénak Szombathely.
A vasi megyeszékhelyen egyre több közgyűjtemény szól arról, miképp éltük a hétköznapjainkat valaha: például , hogy . Ezentúl pedig arról is tájékozódhatunk, hogyan hajdanában mentettek a mentők. Az ország második mentőmúzeumát tudhatja magáénak Szombathely.
A mentőmúzeum a Nyugat-Dunántúli Mentőszervezet szombathelyi mentőállomásának szép, új épületében található (Sugár utca 1.) , így mielőtt fogalmat alkotnánk a mentés múltjáról, egy röpke pillantást vethetünk a jelenére is, ha bekukkantunk a földszinten a szolgálatvezetői szobába.
A második emeleten a múzeum-teremből leválasztott kicsi helyiség enteriőrje az apró műbőr fotellel, fogassal, hivatali íróasztallal, asztali lámpával Fúsz Ernő (1928-2003) emlékét idézi. Fúsz Ernő Szombathelyen született, aneszteziológus asszisztensként és mentőtisztként dolgozott, sokat tett a szervezet fejlesztéséért és a mentőtisztek képzéséért. Országos vezető mentőtiszt lett. Nyugdíjazása után ő vetette fel a szombathelyi mentőmúzeum ötletét, és sokat fáradozott a létrehozásáért. A múzeum létrejöttét nem érte meg, de a hálás utókor ezzel, a személyes dokumentumait, tárgyait is őrző szobával állít emléket neki, és róla nevezte el a gyűjteményt.
A csöppnyi szobában régi fényképész kellékeket is találunk, talán épp ezekkel nagyították azokat a fotókat, amelyek benejlonozott kartonlapokon dokumentálják a magyar és a szombathelyi mentésügy legfontosabb eseményeit. A táblák sarkain több apró lyuk mutatja, hogy ezek bizony már többször, több helyen is közszemlére voltak téve. Feltételezésünket Kenyeri Ferenc, a múzeum vezetője igazolja: ezeket a táblákat minden évben mentők napján használták, és egyelőre arra nem volt pénz, hogy korszerűbb, esztétikusabb installációkra cseréljék. A helyenként igen egyszerű kivitelezés semmit nem von le a gyűjtemény érdekességéből.
Például az országos mentőszolgálat megalakulásának évéből, 1948-ból találunk egy kis cédulát, amely a telefonfülkékben tájékoztatott arról, hogyan kell mentőt hívni. Alatta „serum tűk” és sebkötözők, különféle porok és szerek – egy hajdani esettáska tartalma van kipakolva. De van itt régi légúti leszívó és lélegeztető készülék is.
Utóbbi kategóriában a legérdekesebb darab egy hordozható vastüdő. A most negyvenes-hatvanas korosztálynak nem kell elmondani, hogy mire szolgált ez a szerkezet, de gyerekeiknek, unokáiknak annál inkább. Az idősebb korosztályban ugyanis alig van olyan ember, akinek családját, baráti körét ne érintette volna az ötvenes években háromszor is tomboló gyermekbénulás járvány, amelyet az 1962. óta kötelező Sabin-csepp tett történelemmé Európa nagy részén. A rettegett Heine-Medin kór bénulást (is) okozhatott. Akiknek légzőizmuk károsodott, azok élték le életüket olyan vastüdőben, amelynek mobil változatát láthatjuk a mentőmúzeumban.
A szerkezetből a páciensnek csak a feje lógott ki, a testét hermetikusan elzárták a külvilágtól. Az itt látható szerkezetben egy kis kallantyú kézi mozgatásával érték el a légnyomás-változást, ezzel segítettek levegőt a beteg tüdejébe.
Ugyanilyen érdekes az a kis készülék, amely egy 4,5 voltos elemmel működött, és a szív újraindításra használták a szombathelyi mentők.
Láthatunk itt még diagnosztikai eszközöket, például kardioszkópot, amely még nyomtatott szalagot, a nyomtatós változatát hívják kardiográfnak, abból is van régi darab. Ezeknek az eszközöknek közös jellemzője, hogy nagyok és nehezek, van amelyiknek a súlya eléri a 15 kilót.
A mentők öltözékének változását is láthatjuk, a hajdani szürkét, fekete bőrkabáttal (hogyan lehetett ebben mozogni?) a mai könnyű, piros változatig, de egy érdekes tabló bemutatja azt is, hogy kit milyen „rangjelzés” illetett meg.
Mentőhelikoptereknek és mentőautóknak csak makettjei vannak a múzeumban, bár úgy hallottuk, mentőkocsiból néhányat szeretnének majd eredetiben is bemutatni. Látható itt kicsinyített változatban lovas, és már motorizált jármű, például az 1926-ban a városunkban beállított Magomobil is.
A hordágyak fejlődéséről is alkothatunk képet, a régi táboritól a ma is használatos vákuummatracig. Ez úgy működik, hogy ráfektetik beteget, majd a levegőt kiszívják a műanyag tokból, a külső légnyomás a matracban lévő apró golyócskákat egymáshoz préseli így egy nagyon kemény, szilárd „anyag” jön létre, amely biztonságosan rögzíti a kívánt testhelyzetben a sérültet.
A sérülésekről is alkothatunk némi fogalmat, ha vetünk egy pillantást a falon lévő, baleseteket dokumentáló színes fotókra. Ez utóbbiakat csak erős idegzetűeknek, a mentőmúzeumot viszont mindenkinek ajánljuk. Bár a gyűjtemény nyilvános, a látogatás szándékát érdemes előre jelezni a mentőállomáson.
| Szombathelyi mentőtörténelem dióhéjban
1872-ben alakult meg az Önkéntes Tűzoltóegylet, ennek „kebelében” Brutscher József parancsnoksága alatt jött létre 1904-ben a mentőosztály, és ekkor vonult ki az első mentőkocsi. Az 1908-as tífuszjárvány alatt ebből már három üzemelt. Nagy fegyverténynek számított az első gumikerekű mentőkocsi beszerzése 1909-ben. 1911-ben ambulanciát és betegszobát hoztak létre, 1913-ban szerezték be az első mesterséges lélegeztetésre alkalmas „pulmotort.” 1925-ban szerezték be az első mentő-gépkocsi alvázat, (Magomobil), ennek első hivatalos útja 1925-ben volt. A felépítményt Csere István szombathelyi karosszériagyártó üzemében készült. Ugyanettől az évtől vezeték be az inspekciós szolgálatot a kórház orvosainak közreműködéseivel. 1932-ben vált szét a tűzoltó és a mentőosztály. (Forrás: Lendvai Rezső: A Szombathelyi Önkéntes Tűzoltó és Mentő Egylet története.) |