"Szerintem az egész Földet ejakulálni kéne"

Két jó hírrel és egy rosszal szolgálhat az áprilisi" target="_blank után ismét recenzens szerepkörbe került újságíró. Előbb a két jó. A legörvendetesebb, ami megtörténhet Laárék bő egy és háromnegyed órájában, az megtörtént: meglehetősen visszafogott számban szerepeltek dalok a műsorban. Általában véve nem újdonság (bár lehet, hogy náluk se, hiszen korábban már művelhettek ilyet), azonban mi annak éreztük, hogy több jelenethez is felhívtak az első sorokból embereket, hogy roppantmód kellemetlen jelenetek részesei legyenek. A rossz hír: Mivel a fényképezőgép lemerült, így a kiváló pozícióból elkattintható fotók átélt szemlélésétől el kell tekintenie az olvasónak.

„Szórakozzon készakarva!”

Míg telnek a vörös vonatú székek, és már túl vagyunk a hivatalos kezdés idején, a hangfalakból Dolák-Saly Róbert hangját halljuk, hogy amíg ők nem, addig a Jenő című dal igen. Erre valami indiai vagy arab zene következik, aminek a refrénjében mintha tényleg egy ilyen nevű férfiút emlegetnének nagy serényen. Nincs, ami a sor közepére szóló jegyű újonnan jövők beengedésének aláfestésére hivatottabb volna.

De aztán bejön a két oszloposságban előjáró tag, Laár és Dolák-Saly, hogy üdvözölje a nagyérdeműt. Remek nyakatekerésű jelenet kerekedik belőle, amint összevesznek, hogy hogyan is beszélték meg ezt az üdvözlés-dolgot, hogy ki téved, és mennyire szégyellje magát emiatt. Pisztolyt is rántanak, ám erre Szászi Móni farag rá. Végül Pethő Zsolt járul elénk, a hóna alatt a fejével és emleget guillotine-t, meg – sajnos közhelyesen – fejetlenséget is.

Érkezik aztán dalos szado-mazo-jelenet. Ehhez felhívnak az első sorból, majd háttal leültetnek egy lányt, akinek az Orinos idétlen gondolatai megénekeltetnek, így szakítván meg folyton a különben elég nyögvenyelős dalocskát. A lányt mindenesetre rázza a nevetés, amint az idétlen hang újra és újra rátestálódik.

Ami nagyon az, mármint jó

Laár András „A költő közbeszól” című magánszáma láttán azt mondaná az esorokírója, hogy már ezért megérte látnia a műsort. Már önmagában ez is bármelyik, az emberek arcára mosolyt, nevetést, felröhögést csalni kívánó – jobb szó híján nevezzük így – színházi ember elég volna a dicsőséghez. A lehetetlen humorú versek, a némileg „Az operaház fantomjá”-t is megidéző est címadó dala (később kiderül: verzió egy), a világ legbonyolultabb kutyagumija, amit a Tompika-bábbal és a Besenyő Pista-bábbal játszotta egymaga el. Zseniális, frenetikus és egyéb hasonló szuperlatívuszok.

A színpad hátterében aztán elhúzódik a függöny, és kezdetét veszi a diavetítés. Nagy ötlet ez is: kifordított magyarázattal látni el az egyes képeket. Na nem mintha nagyon félre kéne nézni a L’art pour l’art Társulat tagjai gyerekkorának ezen, fantáziával való átitatást igénylő kezdetleges moziját. Elég csak alaposabban megnézni a képeket (igaz, némi infantilis humor sem árt), és már tárulnak is fel a nem is olyan rejtett tartalmak. A származásilag orosz mackó végig döglött, a „Légy jó mindhalálig” főszereplője, akárcsak az anyja, lóarcú, a Karl May nevével fémjelzett „Az Ezüst-tó kincse” című háromrészes kalandtörténetben meg annyi elrajzolt, maszatos figura van, hogy a számítógépes utómunkálatokkal túlfélelmetesített horrorfilmek nyomába sem érnek ennek az egymállású, primer rémálmoknak. Dolák-Saly Róbert itteni hangja és szójátékai külön misetartást igényelnének.

Jó és rossz, váltakozva

És ha már hangbejátszás, akkor miért ne lehetne még egy – gondolhatta a társulat. A Pingpong rádió azonban felesleges közjáték. Rövid ugyan, de még ennyi sincsen benne. Ahogy Szászi Móni mint osztrák szinkrontolmács jelenete. Hiába osztja fel a közönséget négy részre és vezényeli őket a nekik rendelt parancsszavakkal, nem igazán kerekedik belőle ki semmi.

A Ripők-show viszont remek paródia, eszünkbe juthatnak olyan egomán műsorvezetők, mint a régi Friderikusz vagy az állandó Fábri. Kár, hogy a Pethő Zsolt alakította tudós már nem annyira kidolgozott figura. A két találmánya, az ölében ülő Ákos, a láthatatlan ember, illetve a felejtőpor kettőse kissé túlhaladott poén. Fenemód kínos jelenet egy dalhoz kapcsolódik (bár ezt talán már nem is kellene külön hangsúlyozni), ami egy, a bőröndjüknél összenőtt ikerpár barátnőkereséséről szól. Legyen elég az hozzá, hogy nemcsak hogy ötlettelen és görcsös, de nem kéne sokat variálni a szövegén, hogy úgymond Csonka Pici-kompatibilissé váljon. Ami nem épp dalban megnyilvánulás csimborasszója. Ahogy a gregorián-énekes L’art pour l’art Társulat-DVD reklám sem.

Erre és valamennyire a Pingpong rádióra is ellenpontként az elsötétült színpad hangfalaiból két, kissé debil hangot hallunk. Váltakozva és különböző hangsúlyozással a Lali-Gyuszi névpárt ismételgetik. Aztán ékezik a vonat. Távoztával már csak egyik hangot halljuk, amint egyre kétségbeesettebben hajtogatja a nevet. Kisvártatva bátortalanul megszólal a másik hang is. Mire emez ismét felvidámultan replikáz. Nagyszerű ötlet és kivitelezés.

„Melyik volt előbb, a hurka vagy a kolbász?”

Három hosszabb jelenettel zárul a műsor. Előbb Shakespeare „Julius Caesar”-jának főjelenetét viszik dűlőre, az idétlenség spilázzák túl. Kapafogú japán súgónőt használnak, akit persze akárhogy is próbál birkózni a magyar szavakkal, juszt se azt hallják a színészek. Érkezik boci és csiga is, hogy kést mártson a főhősbe, Brutust Burkusnak nevezik át stb. Akad benne nevetésokozó telitalálat, utólag szemlélve azonban inkább a kevesebb több lett volna elv érvényesül.

Naftalin Ernő ötlettárához a Sebeők Jánoshoz hasonló küllemű, szövegben ellenben visszaadhatatlan testi és szövegi kommunikációjú figura a közönségből egy kora negyvenes párt hív fel magához. Már az elején jelzi a nőnek, hogy ez nem lesz egy fáklyás menet. Párválasztási tanácsadás lesz. Majd a derék autodidakta szobafilozófus, miután a férfit leküldte vissza a közönség soraiba, a karon ragadja a nőt, és a színpadon kezd vele keringeni, és papírról véve a mikéntet, igyekszik jó lenni nála. Például: „Mondjunk sikamlóst neki!” „Csiga.” Ilyesmi hosszan. Ez valakinek vagy erőltetet vagy röhögésre sarkalló. Esorokírója szerint az utóbbi. Kár, hogy útravalónak a közszereplésükből való távoztukban mindketten csak egy-egy hatalmas „K” betűt kaptak s nem DVD-t.

A finis egy elég tré kényszeredett hangbejátszással indít, miszerint a Hold valójában is akkor, amint amilyennek a Földről látszik, csak lufiformán felfújták. Egy dugó tartja a benne lévő levegőt bent, hogy kellően hitelesen nagynak lássék. Már épp fogná az újságíró a fejét, hogy ez mennyire gyenge, mikoris fényesen szürke szkafanderben maga Besenyő Pista kerül elő a sötétből, amint épp a fent emlegetett dugón trónol. Minthogy rá bízatott a fontos feladat. Vagyis a Besenyő-család belvilágába nyerünk ismét bepillantást. Sajnos azonban kevés igazán emlékezetes szójátékkal örvendeztetik meg a közönséget. Az est címadó dalának kettes verziója különösen görcsösre sikeredik. Kár, pedig az est átlaga jócskán átlagon felüli.

Értékelés: 8/10