Szombathelyi tandíjvita: Az SZDSZ kamikázét játszott, a Fidesz lelépett

A történelmi hat perc

Fél hét tájékán a Művészetek Háza társalgójában ha telt ház nincs is, de a székek zöme azért foglalt. Tóth Róbert, a szombathelyi SZDSZ elnöke megelőlegezi „történelmi” jelzőt, amit az esemény azzal érdemel ki, hogy Szombathelyen most először fordul elő, hogy két ifjúsági szervezet vezetői leülnek egy asztalhoz, hogy megvitassanak valamit. Ez „modellértékű”, hangzik el.

A moderátor hölgy (Jagodits Zsuzsa, az Új Generáció szombathelyi elnöke) jobbján Léderer András, az SZDSZ Új Generáció országos elnöke, balján Szakály Gábor, a Fidelitas megyei és városi elnöke.

A vita elvileg úgy néz ki, hogy van öt plusz egy kérdés, a feleknek mindegyikre három-három perc áll rendelkezésre, amely alatt elmondhatják a magukét.

Az első kérdés úgy szól, hogy népszavazáson kell-e eldönteni a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj kérdését.

Léderer András válasza erre, hogy semmiképp. A képviselői demokrácia lényege, hogy a választók négyévente eldöntik, hogy kiket küldenek a parlamentbe, aztán ezek a képviselők képviselik őket, mivel jobban értenek a dolgokhoz. Hatványozottan igaz mindez a tandíj esetében, amely „nem egy egyszerű kérdés”. Egy átlagpolgár nem tud ezekben felelősen dönteni, mert nem rendelkezik a megfelelő információkkal. Azért is demagógok a Fidesz kérdései, mert nincs ember, aki szeret fizetni a dolgokért, legyen az adó, benzin vagy parkolás. Összességében tehát felelőtlen a népszavazás, ugyanakkor ha a Fidesz lenne kormányon, ugyanúgy fizetni kellene ezekért, legfeljebb más lenne a nevük.

Szakály Gábor azzal kezdi, hogy ő nem kérdőjelezné meg az Alkotmányban lefektetett népi kezdeményezés intézményét. Az addig rendben, hogy a választók képviselőiken keresztül szólnak bele a folyamatokba, egészen addig, ameddig megbíznak bennük. Azért kell a népszavazás, mert az emberek ezt szeretnék, ezt jelzi a kétmillió aláírás. Az emberek nem akarnak ugyanazért a szolgáltatásért kétszer fizetni: fizetnek egészségügyi járulékot, a diplomások pedig a tandíjat utólag az adójukból rendezik. Amúgy ezekről a kérdésekről nem érdemes hosszasan vitázni, mert korábban a szabad demokraták ez ügyben hazudtak: a 2006-os SZDSZ-es kormányprogramban erről egyetlen sor sem szerepel. Egy felnőtt attól felnőtt – fut előre néhány kérdéssel Szakály -, hogy nem veri át a választókat, akik nem a vizitdíjra és a tandíjra szavaztak. A kormány tandíjjal az elmúlt hat év hibáit fizetteti meg fiatalokkal, akiket nem kellene lúzernek nézni. A Fidelitas-elnök ezután részleteket olvas fel a hallgatói önkormányzatok 2006-os konferenciáján elhangzottakból, ahol az SZDSZ a dokumentumok szerint nemet mondott a tandíjra. „Hazudtatok a magyar fiataloknak, és én úgy gondolom, hogy hazug emberrel az vitázik, akinek elment a józan esze” – mondja Léderernek Szakály, ezzel feláll és kimegy a teremből, vele együtt a hallgatóság soraiból Marton Zsolt frakcióvezető, Lazáry Viktor szóvivő és jó néhány fiatal. A Fidesz részéről egyedül Sági József önkormányzati képviselő marad a teremben.

Léderer András azért elmondja

Az Új Generáció elnöke az akcióval kapcsolatban annyit jegyez meg, hogy ezek szerint a Fidelitas Vas megyei elnökétől csak annyi telik, hogy elmondja a magáét, majd kivonul.

Ezután megtudjuk, hogy az SZDSZ választási programjában igenis szerepelt a tandíj bevezetése, sőt, Magyar Bálint már 2002-ben győzködte a szocialistákat erről.

A tandíj nem arról szól, hogy megsarcolják a fiatalokat, mert a pénz az adott intézménynél marad – hangzik el -, majd még néhány, a médiából már ismerős mondatot hallunk a diákhitelről, a közpénzből finanszírozott semmit nem érő diplomákról és a Fidesz korábbi tandíjas terveiről.

„Lehetnék én is kamikázé”

Hogy a vita ilyen kurtán-furcsán befejeződött, annak nem tudni, mennyire örülnek a teremben maradottak, mindenesetre kisebb vacillálás után a szervezők úgy döntenek, hogy
klubjelleggel folytatódik az est. Körülbelül még egy órán keresztül tart a meglehetősen egy irányba lejtő társalgás, melynek során a Léderer András arról akarja meggyőzni a módfelett szkeptikus hallgatóságot, hogy a tandíj jó dolog.

Az ALON tudósítója például arra kíváncsi, hogy mi abban a ráció, hogy egy öreg, elrohadt, drága és pazarló rendszert úgy akarunk megjavítani, hogy még több pénzt öntünk bele, ahelyett hogy először alapjaiban tennénk rendbe. Mert végtére is ezért van kormány. Ha majd készen lesz a piacképes, minőségi szolgáltatás, akkor lehet beszélni az árról, ám most fordítva ülünk a lovon, a felsőoktatás az évek során egyre mélyebbre süllyedt, és csak akkor lett hirtelen fontos a változtatás, amikor előállt egy költségvetési helyzet.

Léderer szerint ez nem így van, a szabad demokrata tárca már korábban elkezdte a felsőoktatás átalakítását, és a tandíj révén automatikusan javulni fog az oktatás színvonala, és egészségesebb lesz a hallhatók szakonként elosztása is, az állam pedig az egyetemi autonómia miatt nem szólhat bele az intézmények életébe.

A tudósítónak és a politikusnak több nekifutásra sem sikerül közös nevezőt találniuk.

A tandíj ellenzőinek egy másik csoportja az intézkedés szociális vetületét említi, mondván a legtehetségesebbek és a legszegényebbek lehet, hogy bejutnak, mindezzel együtt a magyar családok egy jelentős hányada nem engedheti majd meg a gyerekei felsőfokú oktatását. Egy felszólaló odáig elmegy, hogy új „numerus clausus”-t emleget, amely most nem etnikai alapon, hanem a pénztárca vastagsága alapján fog működni, „amely méltatlan egy liberális párthoz”. Meg egyáltalán, az SZDSZ, amely tető alá hozta az első sikeres népszavazást, a négy igenest, most miért fél annyira tőle.

A felvetések és a válaszok részleteibe nem vesznénk bele, sok új érv vagy ellenérv nem hangzik el a témában, a hozzászólók közül mindössze egy idősebb hölgy áll ki egyértelműen a tandíj mellett, mondván, a hatvanas években neki is fizetnie kellett, mint ahogy másoknak is, és még a szegények is össze tudták szedni a tandíjat. Tanulni, hajtani kell, mondja a hölgy, akivel Léderer egyetért.

Ahogy várható volt, Sági József viszont több ponton is vitába keveredik a szabad demokrata politikussal, az oktatási rendszerről, annak finanszírozásáról, a létező vagy nem létező reformokról és a lehetséges szociális hatásokról.

Léderer leginkább előre gyártott panelekben válaszol, de mellette szól, hogy nem adja fel, újabb és újabb érveket sorol a tandíj mellett. Sági mindezt „tiszteletreméltó, de vakmerő cselekedetnek” minősíti, mely szerinte még mindig jobb - különösen a demokrácia szempontjából - mint az MSZP, aki távolmaradásra buzdítja híveit.

A vita végén beszáll Tóth Róbert is, aki az egyén felelősségvállalását és öngondoskodását hangsúlyozza, amire viszont azt kapja egy hallgatótól, hogy 300 eurós fizetésekből nehezen megy az öngondoskodás.

A vita egyébként meglehetősen kulturált mederben zajlik, de élvezetesebb is lenne, ha nem ennyire lejtene a pálya és kevesebb lenne a sablon. Közeben a teremben elejtett félmondatokból az derül ki, hogy a tandíj-ellenzők között szép számmal akadnak az SZDSZ korábbi szimpatizánsai is.

A tandíj melletti és elleni érvekről szinte mindent hallottunk, most már csak azt lenne jó tudni, hogy mi lehetett a párt vezetői fejében, amikor úgy döntöttek, hogy kiváló ötlet kampányolni egy ezer sebtől vérző ügy mellett.