Hirdetés

2008. március 15. Szombathelyen - Helyszíni beszámoló

2008.03.16

Vidámság, felszabadult hangulat, huszárok, tárogató, csinosba öltözött kisgyerekek, kokárdás családok, s mindehhez még jó idő. Úgy tűnik, van igény Szombathelyen az ünnepre. K. Gy. a végigvonult a helyszíneken, és ötlete is van, hogy hogyan lehetne mindezt még jobban feldobni.

Hirdetés

A huszárok a Ferences-kertből indultak, a Fő tér sarkán már úgy százötven ember követte őket, és szépen gyarapodott a létszám a Savaria Múzeum parkjáig, ahol Horváth Boldizsár volt szombathelyi főjegyző, majd az Andrássy-kormány igazságügy-miniszterének szobrát koszorúzták a közigazgatási valamint polgármesteri hivatal és a város elöljárói. Prikazovits Ferenc felolvasta Szombathely város 16 pontját, amelyet Horváth Boldizsár fogalmazott. A szobor talapzata előtt már apró zászlócskák, és fehér szegfűk jelezték, jártak már előttünk néhányan.

Az ünnepélyes zászlófelvonásra már komoly tömeg gyűlt össze a Március 15-e téren, úgy látszik, sokan ezt a protokolláris eseményt is fontosnak tartják, és szép is az, ahogy a nemzeti lobogó felkúszik a magasba. A Szombathelyi Néptáncműhely előadásában, a polgármesteri hivatal versmondó körének közreműködésével. Az előadás dinamikus, lendületes, fiatalos volt, talán mert a szöveg csak két versre szorítkozott, ám a legénykék és legények apróbb, nagyobb leánykák friss tavaszi lendületet hoztak, még a szél is megmozdult egy percre, és azt is megtudtuk, mi az a verbunk.

Ezzel a lendülettel vonult a tömeg fúvószenekari felvezetéssel (a szünetekben tárogatószóval) végig a Petőfi-szoborig. Mellettem egy anyuka, egyszerű ruhában – egy gyereket a kocsiban tolt, a másik a babakocsi csimpaszkodott – kimosolygott az ismerősére: felvonulunk.
Ez a vonulás a szombathelyi ünnepségnek fontos része, talán a legfontosabb része, akár ott sétál az ember a többiekkel, akár csak az ablakból nézi a kigombolt kabátokat. Örömteli, végig a Petőfi utcán.

Az idén a Nagy Lajos Gimnázium diákjai adtak műsort. Verset mondtak, és egy nemzeti színű szalagba kapaszkodva érzékeltették, milyen fontos a nemzetbe, egymásba kapaszkodás.

Feiszt György tanácsnok mondott beszédet, szólt Hübner Jánosról is, „aki nemzetőrként harcolt a szabadságharcban, a világosi fegyverletétel után bujdosni kényszerült, végül építési vállalkozóként szombathelyi polgár lett. Mint a Függetlenségi Párt képviselője vett részt a város életében. Elkötelezett híve volt a magyar szabadságharcnak. A legenda szerint ezért építette pontosan 48 méter magasra, az evangélikus templom tornyát.

A századfordulón a szombathelyi fiatalság minden március 15-én az ő házához vonult, hogy együtt ünnepeljenek a 48-as hőssel.

Napjainkról szólva elmondta még Feiszt György, hogy „igaz, hogy szabad a sajtó,
vannak szabad választások, rendszeresen összeül az országgyűlés, nincsenek politikai foglyok, de az egyenlőség, a közteherviselés, a határon túli magyarság problémái napjainkban is megoldatlanok. A fogyó hazai népesség, a munkanélküliség, a szociális kiszolgáltatottság, a környezetszennyezés, a globális felmelegedés a 21. század legnagyobb problémái.
Ma ezek a váltanak ki ugyanolyan elégedetlenséget és indulatokat, mint 1848-ban az idegen katonaság jelenléte vagy a törvény előtti egyenlőség hiánya.
„Március 15-én az a kérdés, tudunk e tanulni valamit 1848-tól. Én azt gondolom igen! 1848 számunkra szóló legfontosabb üzenete, hogy a holnapért össze kell fognunk, a holnap ugyanis erősebb a tegnapnál. Hiába hangosabb a múlt, a jövő hangja mindig tisztább! (…) Ha egy nép képes legyőzni az előítéletet, az ellenszenvet, ha képes felülemelkedni kicsinyes érdekeken, akkor tud erős nemzetté szerveződni. Ez sikerült 1848-ban, és sikerült 1956 forradalmi napjaiban. Miért ne sikerülhetne most is, amikor nem külső ellenség ellen hanem a társadalmi problémáink megoldása érdekében kellene összefognunk, magyarnak a magyarral, polgárnak a polgárral jobboldalnak a baloldallal. Vegyünk erőt magunkon, hogy ne kelljen fél évszádot várnunk az új nemzeti összefogásra, sem országosan, sem itt Szombathelyen” – mondta a szónok.

A beszéd alatt akadt egy kis népmozgalom az MMIK előtti téren, besétáltak azok az egyetemisták (SEK), akik annak emlékére, hogy Széchenyi Szombathelyen érettségizett, az idén már 48 órás felolvasást tartottak, osztrák helyszíneket (Döblinget is) érintve. Az MMIK-nál négy hallgató Széchenyiről és Széchenyitől olvasott fel.

A város kulcsát Cservék Judit vette át Ipkovich György polgármestertől az új diákpolgármester Cseszkó Tamás nevében. (A nagy Lajos Gimnázium diákja betegség miatt nem tudott jelen lenni.)

Az ünnepség szokás szerint koszorúzással ért véget.

 

Ökölbe szorított lábak

Mint írtam, az ünnepség koszorúzással ért véget, pedig egyszer véget érhetne táncházzal, utcabállal, koncerttel, vagy valami mással, csak ne ezzel a bánatos koszorúzással. (Miért ne lehetne megejteni az összes koszorúzást Horváth Boldizsárnál, van nekünk saját külön, házi negyvennyolcasunk, és nem is egy.)

Sokadszorra látom úgy, hogy a szombathelyiek, nagyon szeretik március 15-ét, szeretnek együtt vonulni, huszárok, szekerek, tárogató meg fúvószenekar kíséretével. Jönnek jobbról, balról, nagyon felül tudnak emelkedni a hétköznapokon. Ennél csak az lenne még örömtelibb, ha dalolnának is egy-két Kossuth-nótát, vagy rézágyúsat, ehhez nem kellene más, csak néhány dalos, akik megadnák a népeknek az alaphangot. (Biztos találni önként vállalkozót a zenészek, kórustagok soraiban). A Himnuszt se csak focimeccsen meg tüntetésen lehet énekelni.

Ami viszont mindig megtöri ennek a vonulásnak a lendületét, és kedvét, az ünnepi műsor az MMIK előtt. Sose tudunk (de szándék sincsen rá) felülkerekedni ezen az iskolai szavalóköri stíluson, amely a nyolcvanas években még elment, meg egyszerű volt elvinni a gyárba a szocbrigádnak bemutatni, de hát ma már lehetne egy kicsit szabadabban kifejezni az érzéseinket.

Az MMIK előtt az ünnep részeseiből, „csinálóiból”, csendes szemlélők leszünk. Pedig van itt egy hatalmas tér, rendelkezésre állnak a mikroportok, de az istenért se moccan senki. Fiatalok is vannak, élet is lehetne a műsorban. Színkörünk is van, nem is egy, és jobbnál jobbak, sőt már színházunk is, meg színigazgatónk. (A Múzeumkertben, igen, ott átjött a szabadság-szerelem.) Tudom, hogy hagyomány az iskolákat felkérni, de lehetne melléjük adni egy kis erősítést.

Az épp kiválasztott tanintézmény műsort ad (jó sok munkát beletéve, és nagyon lelkiismeretesen), de ez a műsor minden évben sematikus és statikus. (Az idén még egy gitár se került elő.) A közönség pedig külső szemlélő marad, neki most itt előadnak, amit néz.
Ez magasztos és illő viselkedés, reakció a magasztos és illő szavalatokra. Az „elzúgtak forradalmai” meg sose marad ki, egy napig nem lehetünk meg búbánat nélkül.

A közönség szép csöndbe áll, akárcsak a versmondók, ahogy – ismerősöm megjegyezte – ökölbe szorított lábbal.

Ökölbe szorított lábbal pedig még senki nem csinált forradalmat.