Hirdetés

Balaton Oladon: A szépemlékű nyolcvanasok

2004.02.29

Méhes Marietta, Nils Holgerson, Víg Mihály. Melyik a kakukktojás? Egyik sem, ha az OMK-ban a 80-as éveket idéző bulit tarttatik. Avagy a rock and roll az nem egy tánc.

Hirdetés

Víg Mihály rock-legenda

A 80-as évek az underground rockzene és a hatáskörének aranykorául szolgált. A kilencvenesekben tinédzserkedettek párás szemmel kagylózzák az akkori sztorikat arról a köztes állapotról. Mikor, úgy tűnik, volt tétje annak, hogy az emberek nem egyazon bőrbe zárattak, azaz (mondhatni) kedvezett az egyéniségek kiteljesedésének. De sokat hallottunk az akkori házibulikról, amelyekben nekünk már alig lehet(ett) részünk. Köztes állapot volt, ahol még üzemelt a Rendszer és a szabadság kis körei már rendelkezésre álltak. Valamelyest egyensúlyban lévőnek tűnt az akkori világ a mából nézve: a nyugat kezdett beszüremkedni, de még nem árasztotta el és tette közönyössé az embereket minden iránt. Ha összekacsintósan is, de elfogadható szinten tudtak működni a dolgok. Mint a Balaton zenéje.

A már készülő, és idővel, tisztesség ne essék szólván, kiteljesedő hófúvásban betoppanunk a helyszínre. Alig lézeng valaki. A színpadon próbálnak, a ruhatárban az első két fogas a miénk, a csapolt sör még csak hab, üvegeset kapunk hát. Mindezen felbuzdulva lehuppanunk az ürességében űrhajónyi belsővel rendelkező terembe. Filmvetítés lesz ugyanis: Eszkimó asszony fázik. Méhes Marietta, new wave, Hobó, 1983, Trabant-számok... sorolom a sorolandókat. Tehetem, mivel én pár éve láttam, a haverom viszont nem. Persze jönnek mások is, kettesével-hármasával gyűlnek körénk, lámpaoltáskor foghíjas sokaságot szimulálunk úgy 35-en. A főszereplővel, Mariettával kapcsolatban az tűnik fel, hogy az érintettsége és legendáriumokba illő híre ellenére is csapnivaló színész és énekes. Vagy zseniálisan közönyös és céltalan. A - mából szemlélve - korfestő zenék, szereplők, színhelyek összeadódó hangulatában valahogy mégis hitelesnek tűnik. A néhány zavaró-felesleges jelenetet feledve fontos filmnek találtatik tehát az Eszkimó asszony fázik.

Utána a zalaegerszegi Praha vállalta a - jelen esetben - méltatlan előzenekar szerepét. Méltatlan abból a szempontból, hogy ezt a kétségtelenül jó zenekart csak nagyon kevesen tisztelték meg a figyelmükkel. Azonban akik látták, puritán, basszus, gitár-ének, dob felállásban a 80-as évek feelingjétől, melankóliájától sújtott-áldott, erősen szövegcentrikus műsorral találhatták szembe magukat. Az izgága-táncos zenéhez hol áttételes-metaforikus, hol szókimondó, de mindkét esetben tartalmas, humortól sem mentes szöveg társult. Percekig vigyorogtunk azon, hogy egy andalgón szerelmes dalban a Dallas, a refrénbeli bazdmeg és Nils Holgerson a vadludaival milyen jól megfértek egymás társaságában. Igen, jó döntésnek bizonyult őket meginvitálni a közönség bemelegítésére. A vasaik azonban, bár látszott, hogy szerették volna jól érezni magukat, de az exhibicionizmus csak néhányakban nőtte túl a félénkséget. Ők oda is mentek a színpad elé és fényképezgették magukat és a zenekart - látszólag derűsen. A minimális átszerelések alatt viszont elég tisztességesen megtelt a pódium előtti placc.

A repertoár, amivel Balaton szolgált, saját-, Trabant-, Neurotic-, Hungária- és Európa Kiadó-számokból tevődött össze. Meg is lepődtünk a majdnem parttalanul sorjázó feldolgozásokon. De idővel már A múlt hosszúra nyúlt, A soha nem látott hölgy, Brék, Miért kell összefüggésbe hozni? dalcsokor betetőzéseként vártuk a sokat emlegetett Neurotic-slágert, A rock and roll az nem egy tánc-ot, Európa kiadótól a Mocskos idők mellé a Popzene lemez frenetikus dalait. Azon azonban meglepődtünk, hogy két Hungária-szám is közévegyült (Kaszinó twist és még valami) az egyébként roppantmód egységes felhozatalba: Ketten a parketten, Elmenekülök, Kínai kormány, A kígyó, A Nap az apa, Bizonytalan randevú, Ragaszthatatlan szív, Ez a ház is ledőlhet etc.

Bánkódtunk is rendesen, hogy olyan hamar berekesztették a szeánszot, egy és háromnegyed óra múltán. Pedig a filmben felcsendülő zenék gitárverzióival és a korai Bikini-nótákkal nyugodt szívvel fel lehetett volna bővíteni monstre három órássá a fellépést. Főleg azért, hogy meglegyen az a kellemes-zavarodott déjá vu-érzésünk az első néhány akkord hallatán, amit a felismerés izgalma követ.