Hiába azonban minden ármány és természeti csapás, a koncertek lemennek, a közönség kedve pedig lelohaszthatatlan. I. D. a pénteki napon járt a sárvári várban, ahol azt is megnézte, hogy a No Thanx szombathelyi tinicsapat hogy állja meg a helyét a Hell’s Angelses motoros, bőrszerkós fickók előtt.
Rossz ómen
Mikor negyed órával a hatórás kezdés előtt leszállok a sárvári vasútállomáson, már csepereg az eső. Rossz ómen. Egész addig gatyarohasztó hőség kólintott fejbe, ahogy láthatólag ez lesz a menetrend ma is, mikor ezt írom, egyben mikor a nemzetközi motorostalálkozó és rockfesztivál főnapja zajlik.
Égszakadás, vízátfolyás
Beérve a célterületre, már megy a Vas-Tag Hangok – Meggie és Báró koncertje. A tavaly látott, alapvetően bluesos dalokat játszó soktagú társaság helyett most egy négyes megy el populárisabb irányba. Már amennyire ezt három szám alapján meg lehet ítélni. Elég ugyanis egy kicsit elméláznom a padon, körbejáratni a tekintetem a várudvari úgy kétszáz emberen, belehörpölni a sörömbe és a szőke hölgy már a Fever első sorait énekli a lázba hozó szenvedélyről. Az időjárás azonban másként határoz, alig kattintok el pár képet, már esik is, majd a „mintha dézsából öntenék” kifejezéshez mutat érzékletes illusztrációt.
Mindenki bemenekül a nagy alapterületű sörsátorba légfrissülni. Az ellen nem véd - mondaná Szalacsi Sándor, és már húzná is fel a lábait a földről az alattunk átfolyó és lassan duzzadó patakocskák láttán. Közben a Vas-Tag Hangok rendületlenül játszik a sátorperem vízesésein túl. Néhány égrobaj- és szélroham-effekt még tovább nehezíti a feltehető kvízkérdésre adható helyes választ: vajh épp mit? Becsülettel végigzenélik a nekik rendelt időt a lejjebb engedett plafon alatt és a kihalt placc előtt, ahol egy kis dombon két mixpultos fickó küzd az elemekkel.
Minden megbocsátva!
Az esőzés abbamaradását bevárják, ezért késve kezdődik a No Thanx-koncert. Nemhiába érettségiztem hármasra – vallja be Skrapits Erik énekes egy szétesőre összefabrikált mondata magyarázatául. No de nem is ezért szeretjük őt és a többi négy emo-boyt. Szeretjük? Igen. Az itteni fellépésükkel ugyanis két tűz közé kerültek. Egyrészt hozni az ezúttal kisebbségben lévő rajongóiknak a szokott formájukat, ami a kisebbik kihívás, hiszen azért egy ideje már koptatják a koncertpódiumokat. Másrészt pedig megfelelni az apák nemzedékének, akik őket jobb híján egynyári divatmajmolóknak gondolják, magas tinilánybugyi-nedvesítő faktorral. Olyanoknak, akiknek a zenélés címen tálalt másfél órás bohóckodását valahogy át kell bliccelni, elmenni sörözni, kolbászozni vagy körbemocizni a várost – bármit, csak ezt ne.
De már a hangolás ott marasztalja a kétkedőket is. Ahogy riffelgetnek, folyton belefutnak egy Smoke On The Waterba, egy Tankcsapda-, egy Nirvana- vagy egy hasonlóan három hang után felismerhető alapvetésbe. Igencsak jó néven vennénk, ha csak feldolgozásokat játszanának - fogalmazódik meg bennünk rögvest a gondolat. Amire azonban szivárvánnyi esély sincsen. De azért nem járunk olyan rosszul. Slágerbegyűjtésnek tűnik elsőre meg fedezet nélküli hitelkérelemnek. Becsekkolnak a dalok, amik így élőben decensen hasítanak. Be is lehet kukázni azon kérdéssort, aminek az első rosszhiszemű firtatása a stúdiózásbéli szerepükre vonatkozna.
A fekete nap - kezdi Erik a buzdítást, majd a bepörgetett közönség fejezi be: gyermeke vagy. És ezt többször. Aztán kitűnik a képből az énekes és a gitárosoké lesz a főszerep. Bemondja a Skrapits tesó, Dávid, hogy ha egyszer már az a neve a rendezvénynek, ami, akkor jöjjön a Born To Be Wild a Steppenwolftól. És bármily meglepő, jól tolják. Még a Hell’s Angelses bőrszerkós fickók is elismerően bólogatnak, hogy azért ez mégse kutyaütés. Jimmy Hendrix és a Purple Haze, jelenti be a később Dávid. Melldöngető vállalás sok szólóval, de megcsinálják, még a nyak mögé tett gitárral is. Bravó. A tarsolyban még akad egy bluesosabb instrumentális dal meg egy pop-punk klasszikus, de azokba már nem lehet belebukni. Egy a lényeg: jár a várveregetés.
A nemzeti rock legszebb foglalata
Ismerős arcok. Ami engem illet, Nyerges Attila zenekaráé a babérkoszorú. Ezt már előre odaítélem. Még akkoris, ha tudom előre, hogy a mai koncerteken nem veszek részt. Önkényesség persze meg valahol visszás is egy ennyire széles (bár korántsem a teljes) palettáról válogató rendezvényen mintegy eredményt hirdetni, de az újságírás gyakran rögtönítélő bíróság. Még akkoris, ha többnyire a Malac Kólát kell elválasztani a Tepsi Kólától, nem pedig a valóban értékest a kevésbé nívóstól, mint most. Az Ismerős Arcoknak meg minden egyes megnyilvánulása hiteles, szimpatikus, és ha olykor szentimentális és idealista is, azt a népdalok közvetlenségével teszi. Egy olyan nyelven, ahol az iróniának és az önmagáért való cikornyának nincsen létjogosultsága, a szerző egy az egyben, póz- és sallangmentesen adja önmagát.
Ez pedig nagy dolog. Valóban nagy, ritka, ezért becsülendő. Szapulhatják persze revizionizmusnak a Trianonba bele nem nyugvó, az erdélyi magyarok tőlünk való elszakítottságát újra és újra felemlegető szövegeiket. Nevezhetik magyarkodásnak a dalaikban a nemzeti voltunkkal való foglalkozást és konkrét vagy áttételes politizálást. Nevethetnek a bennük elhangzó, a zenekar által vallott olyan múlhatatlan elveken mint család, haza, erkölcs, hit. Tehetik ezt mind, mégse lehet soha igazuk. Szép példa erre az, amikor a várudvaron éjszaka először elmenő áram okozta sötétségben két elemlámpafénynél énekelte a sokaság, hogy „mi egy vérből valók vagyunk”. Ilyen élményekért érdemes koncertre járni.
Pedig és mégse
A Hooligans műsora részemről két dal kivételével teljesen érdektelen. Pedig Csipáék főprodukció. Sokan miattuk jönnek ki, ekkorra már tele a várudvar emberrel. Ölelkező párok, csillogó tekintetek, közönségénekeltetés színpadi fényben és leáramtalanított töksötétben, az eddigi hat és a friss hetedik lemezük meg már lazán fialhatna egy ütős Best of-ra valót. És hozzák is, amit elvárnak tőlük. Zajosra röffentik be a gitárokat, felállnak a hangfalra és ott pózolnak, Csipa meztelen felsőtestre vetkőzik, hogy megvillantsa a bizony még kockásításra szoruló hasát (javalljuk felvenni a kapcsolatot a Red Hot Chili Peppers énekesének trénerével). A kereskedelmi rádiós gagyi-pop slamasztikából azonban csak nem bírnak kikászálódni.
Csakhogy bőven megfelel nekik az a szellőzetlen levegőjű szoba, aminek az ajtaja hol az ertéelklub reggeli műsorára nyílik, hol a Duna Rádióba nyúlfarknyi rekláminterjút adni, hol meg ilyen színpadokra. Vagánykodnak persze, hogy ez mennyire hard és heavy és punk rock, de azért a másik farpofával a Boros-Bockor páros fémjelezte beltenyészetnek is meg kívánnak felelni. Csakhogy ez két külön irányba tartó paripa. És már csak az egyiken ülnek.
Főleg idegesítő a koncert alatt, hogy Csipa többször elismétli ugyanazokat a harmatgyenge poénjait, számoltam, vagy tizenötször tapsoltatja meg magukat. A számok közötti szünetekben meg papagájmódra szajkózza, hogy kinn az új album, kinek van meg, tartsa fel a kezét, kevés, na próbáljuk még egyszer stb. Ami viszont a javukra írandó, az a két Queen-feldolgozás, a Don’t Stop Me Now és a We Are The Champions egy kis szösszenete. Ha egyszer bebukna ez a huligános projekt, amit a világért se kívánnék, akkor ezen a vonalon kéne továbbindulniuk.
Kettő az egyben
Szűcs Judit és AC/DC, Bergendy és Mötley Crüe, Hernádi Judit és Pantera, Uhrin Benedek és Motörhead, Zoltán Erika és Metallica etc. Ha az összetevőket nézzük. Megvalósult voltában kézenfekvő, de annál nagyobb ötlet rárakni egy mindenki által ismert, a rádiókban agyonrotált dalt egy-egy durvítós gitárzenére. Főleg úgy, ahogy azt a Sex Action egykori énekese, Szasza és a sokféle zenekart – néha mindkét értelemben – megjárt nehézsúlyú galerije műveli. Mindent zorallosítanak. Egy-egy sort átírtnak, humorral, öniróniával ütik fel, néha vásári komédiát rittyentve belőle közönségaktiváló avatóbeszéddel, Villon-költeménnyel („nyakamon érzem, seggem míly nehéz”) és persze a két táncoslány sem maradhat el, akik számonként öltözve át szexibbnél férfiúi fantáziaborzongatóbb szerelésekbe. Teljes agyelhagyás, amit művelnek!
De semmi sem tart örökké. A Bonanza Banzai Valami véget értjének utolsó hangjaira a bulival is ez történik. Hajnal fél négy van. Még örülök is a csúszásnak, hogy nem kezdődhetett el időben, éjfélkor a koncertjük, mert a vonat csak fél ötkor lő ki Szombathely felé. Most volna még három órám addig. Így meg kissé zsongó aggyal, alapjáraton működő érzékekkel, de lassan, városnéző araszolással is lazán betársulhatok vagy húsz percre a vasútállomás megfáradt padfoglalói közé. A többi majd kialakul.
Képek a 2008-as sárvári vármeeting első napjáról.
---------------------------------------------------------
(A szombati napon az ALON tudósítója sajnos nem tudott visszatérni az esemény színhelyére, mert nagyon máshol kellett lennie. Ha valahol valaki tud írást, fényképet a második napról, küldjön linket, mi idecsippentjük.)