Sziget Fesztivál - Kilenc év után a tett színhelyén

„Mi a neve ennek a zenekarnak?” – kérdezi a koncert végén tőlem a mellettem álló srác. „Sex Pistols” – mondom neki. „Aha” – válaszolja. Ennél már csak az furcsább, amikor Arzte-koncerten belekeveredem a német punk-rock szubkultúra sűrűjébe. Kilenc év után ismét egy nap a Szigeten. és a Szigetről.

„Mi a neve ennek a zenekarnak?” – kérdezi a koncert végén tőlem a mellettem álló srác. „Sex Pistols” – mondom neki. „Aha” – válaszolja. Ennél már csak az furcsább, amikor Arzte-koncerten belekeveredem a német punk-rock szubkultúra sűrűjébe. Kilenc év után ismét egy nap a Szigeten. és a Szigetről.

Kilenc év után ismét a helyszínen

Utoljára 1999-ban voltam a Szigeten, előtte éveken keresztül törzsvendégnek számítottam. Ha mindenáron meg kellene fogalmazni, hogy miért szakítottam annó a fesztivállal, valami olyasmit írnék a rublikába, hogy kezdett másról szólni. Nemcsak pénzről, szponzorokról, megabizniszről van szó, mert ezt még az ember csak lenyelné, ez már csak ilyen műfaj, hanem a körítésről. Egyszer csak azt vettem észre, hogy a zene másodlagos, helyette van civil sátorerdő, Eötvös Cirkusz és egyre erősödő szórakoztatóipar. Nincs ezzel semmi baj, akinek ez kell, annak hajrá, a magam részéről viszont – ha mindenáron zenére voltam ráindulva – inkább maradtam a bécsi csemegézésnél és a helyi szűkös kínálatnál. De legalább nincsenek a tengerimalacok jogaiért és Bantuföld szabadságáért aláírásokkal küzdő aktivisták.

Amikor péntek koradélután kilenc év után ismét a K-hídon gyaloglom, akaratlanul is a különbségekre koncentrálok, mint ahogy szinte egész nap. Merthogy vannak bőven.

Mindenekelőtt a Sziget konszolidáltabb, kulturáltabb lett. Ez részben az infrastrukturális fejlesztésekből, részben abból is adódódik, hogy nem olcsó mulatság. A napijegy 8000 forint, egy egytálétel 1000 forint körüli, egy szelet pizza 500, egy korsó sör 390. Tessék kalkulálni, mennyi pénz fogy el egy napon. Talán nem véletlen, hogy – hiába a Sex Pistols a nap fő attrakciója – punkok csak mutatóban vannak, és hasonlóan távol maradni látszanak a rock-hívők tömegei. Egy évtizede még sokkal több volt belőlük.

Korábban a Szigetre-járni furcsa szubkultúra volt, nem kevés underground felhangokkal. Akkor még nem nagyon jártak politikusok és híres emberek ide, és amikor a rendezvény után napokkal két karszalagos találkozott a városban vagy az ország másik végén, összevillant a szemük, volt közöttük egy láthatatlan kapocs. Amennyit pénteken érzékelek belőle, ma a Sziget egy hatalmas partizóna, ahol az emberek jól akarják magukat érezni, különösebb ideológiai megfontoltság nélkül. Lázadásról meg végképp nincs szó, mert miért is lázadna valaki, ha alapvetően jól érzi magát. Így aztán az utolsó nagyszínpados koncert után a terület egy gigadiszkóvá alakul, ahol különböző zenékre megy a tánc, földön, széken, asztalon, levegőben, ezt egészítik ki az extrém és kevésbé extrém vásári mutatványok.

A sátrak körülbelül háromszor akkor területet foglalnak el, mint régen, amely terület hajdan nyugodalmas, sétálós résznek számított, az ma már sűrűn lakott. Feltűnő a külföldiek dömpingje is, jellemző, hogy az engem leszólító zöld vagy emberjogi vagy akármilyen aktivistának azt javaslom, talán térjünk át a magyarra, az még mindkettőnknek jobban megy.

Az információs pult és a színpadok nagyjából a régi helyükön állnak, legfeljebb más névvel, sátrak helyett hatalmas hi-tech standdal van jelen a HVG és a Népszabadság, és sok mindenki más.

A KHB pénzjegykiadó automatái előtt hosszú sorok kígyóznak.

Mégis van értelme a civil sátraknak?

Mivel az idő kevés, úgy döntök, inkább bolyongok egy nagyobbat. Mint korábban, most is inkább a kisebb színpadok felé veszem az irányt, ahol jobb esetben a kreativitás még bebólinthat egy-két szépítő gólt a professzionális showbiznisz ellen, rosszabb esetben se kreativitás, se show. Mindkettőből látok példákat, hogy aztán véletlenül utunkba keveredjen a Fiatalok a Nukleáris Energetikáért sátra.

Mivel ismerőseim zöme a világ bajaira érzéketlen hülyének néz, amikor – jobb híján – egy újabb magyar atomerőmű mellett kampányolok, egészen felvillanyozódom, hogy a szokatlan közegben szellemi társakra lelek. Ráadásul fiatalok. A szellemi társak szintén örülnek nekem – nyilván nem mindenki osztja az ötletet a szigeten, már amennyire foglalkoznak az itteniek az ötlettel, ugye - és a kezembe nyomnak egy sűrűn teleírt, háromoldalas tesztet, kellően tudományos kérdésekkel az atomfizika területéről. Nyilván erre vágyik minden szigetlakó. De az eszmék támogatása áldozatokkal jár, így átverekedjük magunkat a kérdéseken, állítólag nem is rosszul, de az esti ajándéksorsolásra már nem jövünk vissza. Jóból is megárt a sok. Viszont jussolunk két vízilabdát, amelynek felirata jó eséllyel kivívja a közönség élénk figyelmét egy önfeledt tengerparti passzolgatás során.

Ízelítő a német szubkultúrából

Isten a tanúm rá, hogy nem akartam én megnézni a németek főként belső használatra szánt kultikus zenekarát, az Arztét, de – hadd ne részletezzem, hogy miért – úgy alakut, hogy egészen elöl, az események fókuszában nézem végig az eseményeket.

A valószínűleg legnépszerűbb germán zenekarról sok mindent nem tudok kijelentő módban leírni, a zene sok izgalomra nem ad okot, közepes gitártrió, lényeg a szövegen van, amit meg nem értek. Az legalább szimpatikus, hogy nem veszik túl komolyan magukat meg a szerepüket, öniróniával jelentik be például a közönségnek, hogy politikai dal fog következni, ilyenkor rágóval a szájban jól lehet imitálni a német nyelv ismeretének a hiányát, lényeg, hogy a refrénnél mindenki szorítsa ökölbe a kezét és nyújtsa az ég felé.

Érdekesebb a közönség – több tízezer német lehet a színpad előtt –, akik a koncertkezdés előtt fél órával már a „Wir wolln die Ärzte sehn!” rigmussal szórakoztatják magukat.

Némi eltűnődésre ad okot, hogy németek bámulatosan szervezetten és fegyelmezetten követik a színpadról elhangzó utasításokat, például amikor az Arzte azt szemlélteti, hogy hogyan működik a diktatúra, precízen ülnek, állnak, hullámzanak meg minden.

A közönség magyar része persze slendrián, mint ahogy a diktatúráink is azok voltak. Szerencsére.



Leginkább azonban az hökkent meg, amikor a koncert folyamán kétszer-háromszor a közönség saját maga egy 6-8 méter üres kört formáz a legnagyobb ugrabugra közepette. A körök egy-két percig léteznek, 8-10 ember táncol és szervezkedik bennük, majd – valamiféle csúcspontként – hírtelen összezárnak. Idestova három évtizede járok koncertre, de ez még nekem is új.

URH – Romboljunk illúziót nagyban!

Müller Péter, a Sziget kreatív igazgatója és korábbi tulajdonosa soha nem tudott ellenállni a kísértésnek. Zenekarát, a Sziámit évről-évre bepasszírozta a nagyszínpadra valami jókora sztár elé. Élénken emlékszem arra az évre, amikor David Bowie előtt játszottak. Az önértékeléssel láthatóan végzetesen hadilábon álló Müller az idén azt találta ki, hogy a közelmúltban ismét összeállt hajdani kultikus zenekarát, az URH-t nyomja be az Artze és a Sex Pistols elé. Mivel hajdanában URH-kalózkazettákon nőttem fel, reménykedtem, hogy a Sziáminál csak jobban járunk.

Annyival igen, hogy ha ember nem nézett oda, percekre visszarepülhetett a zaklatott nyolcvanas évek közepi humánszakos-kalózkazettás házibulijaira, de ha odanézett, akkor azt látta, hogy négy ember kínlódik a színpadon, a hajdani legendák elvesznek valahol az óriási díszletek és az időközben eltelt két évtized között félúton. Hogy ennek így mi értelme van, azt nem tudom. Mindenesetre kissé szégyenlősen magyarázom a lányomnak, hogy egyszer, az én időmben talán ők voltak a legjobb magyar zenekar. „Halottam már” – jön a válasz, de látszik, hogy ezért cseppet sem irigyel.

Johnny Rotten legalább zenéli tud

Az URH után nem kevés félelemmel állok a Sex Pistols-koncert elébe. Humánszakos főiskolásként ilyeneket nem volt sikk hallgatni, ám előtte bizony de, cseppet sem fatornyos szülővárosom külvárosi presszójában este 10 után ezek mentek meg a bárányfelhők.

A Sex Pistols repertoárja nem túl széles, összesen egyetlen lemezt sikerült összehozniuk, az viszont ült.

És ül most is, nagyon másként, de ül. Ehhez elsősorban az kell, hogy a zenekar megnézze a naptárt, és így szóljon: 2008 van, a punknak két-három évtizede befellegzett, senki nem akar a Szigeten törni-zúzni, mert akkor nem lenne bankjegykiadó automata és Belga DJ-szett. Ide alapvetően szórakozni jöttek az emberek, azért fizették be a sok pénzt, szórakoztassuk tehát őket. És szórakoztatnak. A Sex Pistols-számok zeneileg soha nem voltak olyan primitívek, mint ahogy azt a legenda tartja, így élőben - Rotten később projectjéből, a PIL-ből ismerős zenei elemekkel felpiszkálva- kimondottan jók, lehet rájuk ugrabugrálni és üvölteni, hogy „I am an antichrist I am an anarchist”.

Johnny gyerek színésznek sem utolsó. Valami faleveles álcaizét visel, olykor nagyokat köp, egyszer lehúzza a gatyáját, fehér és növekvő seggét mutatja a közönségnek, máskor mellét kapja elő, és erre kéri a közönség hölgytagjait is. A szívem Magyarországé – mondja jó sokszor, és hogy mindezt az egészet mennyire lehet komolyan venni, az abból derül ki, hogy megkopogtatja a fejét, és a tőle megszokott irritáló hanghordozással megkérdi: „Van itthon valaki?”

Hogy ennek mi értelme van, arra választ ad a Sex Pistols 2008-as turnéjának címe: Combine Harvester Tour. A harvest szüretet, betakarítást jelent.

Fotógaléria a 2008-as Sziget Fesztiválról

Kisvideók a Szigetről.