Beleugrom a nagybőgőbe! - A Csárdáskirálynő Körmenden (színházkritika)

2008.11.16. 16:39

A Batthyányak városába látogatott a Budapesti Operettszínház és az Interoperett közös előadásában Kálmán Imre világhíres műve. Kívánságműsorokban gyakran kért dalokkal és sziporkázó párbeszédekkel teli, látványos három órában volt része a várkastély pótszékekkel megtoldott teltházának. Az előadás után hosszú percekig tapsolta a közönség a színészeket.

Az operettről

A nagy siker nem véletlen. Ha a statisztikák sokatmondó tényére hagyatkozunk, úgy körbeutazhatnánk Földet – akár 80 nap alatt is –, hogy filmből, tévéből vagy rádióból mindvégig fel-felcsendülne a Csárdáskirálynő valamely dallama. Kálmán Imre már a műve születése előtt is elismert operettszerző volt, de igazán ez az orfeumcsillag, Vereczki Szilvia és Edwin Lippert-Weilersheim herceg reménytelennek látszó szereleme köré fonódó történet tette világhíressé a nevét.

A Csárdáskirálynő kapcsán is felemlíthető, hogy a történelem szorongató körülményeire fittyet hányva nagy eredményekre képesek a magyarok. Elég csak a ’30-as évekbeli vívósikereinkre vagy az ’50-es évek eleji Aranycsapatra gondolni. Ugyanez igaz Kálmán Imrére is. Alig kezdi el Leo Stein és Jenbach Béla librettóírók ötletére a műve írását, kitör az első világháború. Abba is hagyja, és csak Lehár Ferenc pályatárs unszolására folytatja. Előbb Bécsben mutatják be németül 1915-ben, majd rá egy évre Gábor Andor fifikás, még az eredetin is túltevő játékosságú fordításában Budapesten is. Ekkor ha már omladoznak is, de még állnak az Osztrák-Magyar Monarchia falai. Azonban örökre vége a boldog békeidőknek. Kálmán Imre is tisztában lehetett ezzel: a harmadik felvonás épp 1914. június 28-án játszódik, a Ferenc Ferdinánd elleni szarajevói merénylet napján.

A körmendi Színházteremben

Nehéz híres, népszerű ember gyerekének lenni. Főleg akkor, ha ugyanazt a szakmát választja, mint a szülője. Az előadóművészek esetében pedig kifejezetten nagy erőfeszítést igényel kilépni a minimum két évtizedes előnnyel bíró szülő árnyékából. És még ezt is lehet fokozni! Amikor például egy színészdinasztiába születik bele valaki. Ott meg szinte meg is követelik az ifjú trónkövetelőtől, hogy ne regényíró, grafikus vagy lótenyésztő legyen, hanem ifjú trónkövetelő váljék belőle.

 Csárdáskirálynő Körmenden


1961, Fővárosi Operettszínház, Szinetár Miklós rendezésében, Honthy Hanna, Feleki Kamil, Rátonyi Róbert és Németh Marika főszereplésével. Ilyenkor tolulnak a nyelvre a bravúros, a parádés és a lenyűgöző szavak. Legendákkal különben sem érdemes birokra kelni, mert fenékig üríthetjük a bürökpoharat. Honthy Hanna nevét külön érdemes kiemelni, akihez szinte hozzánőtt ez az operett. Miatta írta át 1954-ben Békeffi István és Kellér Dezső a librettót. A primadonna szerepből kiöregedett Honthy Hanna számára főszereppé bővítették Cecília, és kibővítették Miska szerepét, a harmadik felvonás színhelyét pedig egy hotel halljából egy karlsbadi sétányra helyezték át. Ez utóbbit azért érdemes megemlíteni, mivel Körmenden az eredeti verziót csodálhattuk meg.

Mit tehet egy ilyen felmenőkkel bíró operett mai előadója? Azt, ami a Budapesti Operettszínház és az Interoperett: nem akartak fölébe kerekedni a nagynevű elődöknek, hanem kimentek a színpadra és saját tolmácsolásban előadták Kálmán Imre művét. Ami a legfontosabb, jól, átélhetőn, nevettetőn és a dalokban se volt hiba. Azokban a dalokban, amelyeknek a léglényegéből mai füllel hallgatva az azóta eltelt közel egy évszázad alatt a legtöbb elsikkadt. Nem sok, de a legtöbb. Furamód épp az, ami az operettet operetté teszi. Na nem mintha ez a Hajmási Péter, Hajmási Pál, a Jaj, cica, A lányok, a lányok, a lányok angyalok, a Nincs szebb, mint a szerelem, a Te rongyos élet kezdetű dalokra vonatkozna. Azok avulhatatlanok. Az operett humora és a kiaknázható színészi nüanszok viszont szinte mind „működnek”.

Lapszéli megjegyzésként

E téren is akadt azonban néhány szembeötlő hiányosság. Ezek többsége abból fakadt, hogy az évente csak néhány ilyen jellegű előadásnak teret adó, kisvárosban működő körmendi kulturális intézmény nem vetekedhet a hetente több operettet is a műsorára tűző, direkt erre szakosodott Budapesti Operettszínházzal. Sem infrastrukturálisan, sem befogadóképesség szempontjából, sem egyéb más téren. Nem rosszallásból, nem hibaként, főleg nem számonkérőn említjük fel őket.

A fentebb már szóba került, az Aranycsapat legjobb évében készült átirat látványosabb, több komikummal kecsegtet a korábbinál. Ez viszont azzal járt volna, hogy az utolsó felvonásban Cecília minden egykori férje fölbukkan egy nyúlfarknyi szerep erejéig. Szintén hiányoztak a körmendi közönségtől is a leginkább megtapsolt bohókás Bóni gróf ízes „Ez élc volt!”-jai. És például az a poén sem ütött akkorát három táncoslánnyal, amikor ugyanő ködülte szemekkel ecsetelni kezdi, hogy mely nőkbe és miért szerelmes, Miska pincér meg a noteszába jegyzeteli. De csak háromig jutnak, mivel befut vagy hat lány, mire a Pincér kissé megrökönyödötten jegyzi meg, hogy „ez nem három, ez hárem!” Ferdinánd főherceg erősen túlrajzolt, ezért igenmód komikus figurája teljesen hiányzik, ahogy Cecíliának a vele felszarvazott férjeura sem olyan lökött bicegető, mint az 1961-es felvételen. Hanem itt újra az überelhetetlen legendákkal kezdünk viaskodni…

Mindezeken túl és mindezek ellenére a Csárdáskirálynővel egy mondatban emlegetni az örökérvényű jelzőt aligha túlzás. Főleg ha ilyen előadásokkal találkozhat a mai közönség is, amilyen a Budapesti Operettszínház és az Interoperett közös produkciója!

Értékelés: 8/10

 Csárdáskirálynő Körmenden

.