A tudósító nemcsak egy koncertbe, hanem egy színházi premier utóéletébe is belecsöppen. Több mint egy évtizedet kellett arra várni, hogy a downtempo megérkezzen Magyarországra. De most itt van, finom, nőies és emberi, ráadásul nem is az import, hanem saját jogán élvezetes. De jó, hogy elmentem.
Talán lehetne rosszabb, annyira nem vagyok egyedül
Mint a cigányzenész ki az utcasarkon magának hegedül
De azért kár...
De azért fáj
(Bijou: Szomorú)
A Weöres Sándor Színház előterében embertömeg és állófogadás, többek között Jordán Tamás színházigazgatóval és Czeglédy Csaba alpolgármesterrel. Kicsit meglepődöm, aztán összeáll a kép. Betegség miatt péntekre csúszott a Szerelmes Balázs bemutatója, azért a kis ünnepség.
Hogy mennyire köszönhető a színházi előadásnak, mennyire az ingyenességnek, és mennyire a produkciónak, hogy a klubban 100-150 ember jön össze a Bijou koncert tízórás kezdetésre, az nehezen kibogozható.
Mindenesetre a megjelentek módfelett kevés átfedést mutatnak azokkal, akik a moziba járnak koncertekre. Ez mondjuk érthető, egyrészt mert a moziban történetesen most is éppen koncert van, másrészt a Bijou által játszott downtempo zene nagyjából pont az ellentéte azoknak a felpörgetett elektronikus és gitárzenéknek, melyek mostanában moziban mennek.
Elég sokat – több mint tíz évet kellett – arra várni, hogy ez a stílus megjelenjen nálunk, pontosabban arra, hogy honosítva, azaz magyarul és színpadképesen szólaljon meg.
Én nagyjából tíz évvel ezelőtt hallgattam rogyásig ilyeneket (Kruder & Dorfmeister, Thievery Corporation stb.) a szűkebb zenei rokonsághoz tartozó triphop csapatokkal együtt (Portishead, Massive Attack, Morcheeba stb.), a polcon porosodó kazettáim és az eredeti cd-gyűjteményem java részét ilyen zenék teszik ki. Ma is szeretem őket.
Ha a Bijou mindössze annyit csinált volna, hogy magyarosítja a stílust, már az is értékelendő, ám esetükben – ahogy péntek éjjel kiderül – ennél jóval többről van szó. Jelzi, hogy már a stílusi besorolás sem olyan egyszerű. Lassúnak lassú, lüktetőnek is lüktető, de az elektronika helyett a hagyományos gitár-dob játssza a főszerepet, és az ének, illetve a dalszövegek egyáltalán nem mellékesek. Ha műfajilag mindenképpen bele kell sorolni őket valahova – mondjuk nem kell, de játéknak jó -, akkor valamiféle downtempo, triphop, alternatív csajzenéről van itt szó, mindannyiunk örömére.
Merthogy csajzene, az nem kétséges. Persze nem a kommersz értelemben használt fogalomról van itt szó, hanem mélyebb összefüggésekről. „Miért, a csajoknak nem lehet zenéjük? A depressziót is meg kell énekelni ” – mondja egy hölgy, amikor koncert után borozgatva és beszélgetve elővezetem megállapításomat. Jogos – mondom én, majd egy srác is bekapcsolódik a társalgásba, aki szerint a férfiaknak ugyanolyan érzelmeik vannak, mint a nőknek, meg mint amiről a Bijou énekel, csak éppen nem vállalják be, mert így vannak szocializálva. Ezért aztán nem a downtempo zenékre szomorkodnak, hanem mondjuk a focimeccseken, mert ott nekik is szabad.
Mindebből következik, hogy zenekarnak az arca Hártó Szilvia énekesnő: lassú mozdulatok, kézitáska, nadrágra és pólóra húzott nyári ruha, a nyakban és fülekben és újjakon bizsu. Láthatóan az a nőtípus, aki úgy gondolja, hogy a nőiesség nem feltétlenül minden férfi számára Pamela Andersont sőt nem is Péterfy Borit jelenti. És jól gondolja. Mindezt a nőképet tovább erősítik az énekesnő érzékeny, költői szövegei, melyek a női lélekbe engednek betekintést, abba, amely hatalmasra tud felnagyítani aprónak látszó, mondjuk „egy fura kis dallam”-ot, vagy éppen ellenkezőleg, meglepően könnyen elintéz drámainak tűnő élethelyzeteket: „nélküled furcsa lesz a nyár”. Mindez úgy, hogy a férfiak sem rekesztetnek ki a világból, egyrészt, mert élvezet jelent számukra bekukkantani a színfalak mögé, másrészt pedig a dalszövegekben megjelenített érzelmek, gondolatok, lelkizések az erősebb nem számára sem ismeretlenek, gondoljuk csak a jin és jang egymásba fonódó ábrájára.
Aki mindebből azt a következtetést vonná le, hogy a zenekar egyszemélyes, az is tévúton jár. A három férfi (Asztalos Zoltán – dob, Menyhárt Leo – gitár és Koroknay András – basszusgitár) is leteszi a magáét : lelassult, szellős, de mégis ritmusra és dallamra épülő, nem mellesleg roppant fülbemászó zenét. Érdekes, hogy a koncert első számánál az énekesnő még nincs fenn, az utolsónál (ami egy Trabant-feldolgozás, erről lehetne értekezni, de most hagyjuk) meg nincs fenn a színpadon. Lent táncol a szombathelyi közönséggel, akinek láthatóan nagyon jól bejön ez kissé ódivatúnak, de mégis 21. századinak, sőt időtlennek tűnő zenei világ.
Egy perc ízelítő a szombathelyi koncertből:
„Nagyjából így fogadják mindenhol” – mondja kérdésemre a koncert után Hártó Szilvia, amikor arról faggatom, milyen az emberek reakciója minderre. A zenekekar főleg Budapesten játszik, de az utóbbi időben elindultak vidékre is. Az énekesnő szerint az emberek egy részének elege van a rohanásból, a sebességből, vágynak valami lassúra a zenében is, csakhogy ezt meg a hazai zenészek valamiért nem merik felvállalni. Így aztán elég egyedül vannak ezzel a produkcióval.
Amúgy bő egy órát játszhatnak, közben kényelmesen, lazán elszopogatnak pár üveg pezsgőt. Illik a zenéhez. Aki bejön a klubba, az végig is nézi őket, a bátrabbak táncra perdülnek, közöttük több szombathelyi színész is. Ha a színház nem is kiforrott koncerthelyszín – az álló és ülőhelyek összeboronálása még messze nem tökéletes -, a klubhangulat kétségkívül működik.
Koncert után aztán kissé átrendeződik a hangulat, a színészek behozzák a premier-tortát, utána meg egy dj veszi át a terepet, Cornershop- és hasonló, nem kommersz slágerekkel, de mégiscsak diszkó, cseppet sem downtempo és cseppet sem intim. Egy darabig ülünk, rendelünk egy kört, beszélgetünk pár ismerőssel, aztán elmegyünk, ahogy a többség is. Más világ, lehet, nem kellene keverni.
További képek a koncertről
Értékelés: 9/10
A Bijou zenekar honlapja