Liberális és antikommunista este Szombathelyen: az érem két oldala

A befelé álló fülű bili helyett kultúrát csinálni

Malom söröző, külön terem. Kérem kifelé a rostos őszibarackot három decis kiszerelésben. Fizetek is rögtön, merthogy a kezdéstől számítva háromnegyed órával indulnom kell a Savaria Nagyszálló előtti kis térre. A pincérnőnél még rákérdezek, hogy hányan vannak fent, ahol még soha sem jártam. A talajszinten a velőspirítós megvolt már, ahogy az itt fogyasztott remek sörrel is bizalmas viszonyt ápolok, de a magaslati levegőre még nem tartottam igényt. Mondja, hogy négyen-öten. Ránézek az órámra: nyolc perc és egésszé telik a hat óra. Egy fél emelet választ el az elittől, ami „a színház közösségszervező és értékközvetítő szerepe a XXI. század első évtizedében Magyarországon” kacskaringós című és magasztos témát járja körbe.

Bent „U” alakba rendezzük az asztalokat és előbb 11-en, aztán 13-an gyűlünk köré. Sokkal többre a terem amúgy se adna lehetőséget. Eszembe is jut rögtön az őszödi beszéd említette asztal, amit csak tizenvalahányan tudtak körbeülni. Ám a polgári neveltetésem rendre int. Társaságunkban van Feiszt György tanácsnok, Németh Kálmán, az SZDSZ Vas megyei és Tóth Róbert, a párt városi elnöke. Feiszt a beszélgetés vezetője, felütésképpen hiátust, képbe hozást említ, mire Székhelyi József Jászai Mari díjas színész-rendező a politika szó közkeletűbb értelmezése helyett egy másik definíciót javall. Vagyis a hatalom öncélú megszerzése és a mind tovább való megtartása helyett a közösségi szempontokat helyezi a középpontba, amikért a politikus síkra száll.

Székhelyi aztán körbenéz rajtunk (még 11-en vagyunk) és rákérdezve a város lélekszámára (úgy 60-70 ezer), kijelenti, hogy minden ezredik szombathelyi embert érdekel a liberális est, egyben az SZDSZ. Azért hozzáteszi, hogy ehhez vegyük azért hozzá a gyötrő hétköznapokat, amik elvonják a figyelmet a politikától. Aztán a költségvetésről derül ki az állampolgárral való visszás helyzete. Azt átlagember ugyanis nem érti, hogy miről is szól ez az egész. A politika meg a bőség zavarával küzd, annyi prioritást jelöl meg, amiben nincs benne a színház mint olyan. Majd jól odaszúr a Fidesznek, ami szerinte egy nemzeti szocialista párt.

Orbánék különben se bírnak magukkal, luxusnak állítják be a színházat, feneketlen pénznyelőnek. Ahogy a vizitdíjat is elszabotálták. Pedig az olyan, akár a színházjegy, senki sem kárál ellene, hogy a bejáratnál ki kell fizetnie iksz összeget, hogy bemehessünk megnézni egy előadást. És nem azzal van a probléma – hangsúlyozza Székhelyi –, hogy 300 forintot kértek el, hanem hogy nem 1300-1600-at. Az lett volna az optimális. Elég csak egy – különben gyenge – ausztriai színdarabot venni, amire a belépti díj annyit kóstál, akár Szegeden egy teljes bérlet. Össze kéne hát fogni a kulturális intézményekben dolgozóknak, nem pedig azon meregetni a szemet, hogy amennyiben ő kap valamennyit, akkor azt tőlem veszik el, nekem annyival kevesebb jut. Ez nem reálszféra, „ha mi nekiállnánk bilit gyártani, akkor annak befelé állna a füle.”

A színész-rendező meglátása szerint ugyanis nem Gripen vadászgépeket kell költenünk, amikről tudomást véve a szerbek alig várják, hogy lelőhessék. Egy ilyen légi csodából rendbe lehetne hozni egész Vas megyét. „Nagyobbat akarunk szarni, mint amit megettünk” – ad érzékletes összegzést aztán. A korrupcióról ugyancsak rossz véleménnyel van. De nem azért, mintha más országokban olyan nem volna, hanem mert nálunk nem hoz létre semmit: az áru és a pénz egyaránt eltűnik.

Feiszt György veszi vissza a szót. Azt kell tapasztalnia, hogy két koncert nem tud megélni egyazon este, mivel nagyjából ugyanaz a száz ember jár a kulturális rendezvényekre, legyen az zene, színház vagy épp kiállítás megnyitó. Mikor lesz változás? – teszi fel hát a kérdést. Mire Székhelyi egy olyan szegedi családot említ, akik már 50 éve vásárolnak színházbérlet, annyira hozzátartozik az életükhöz ez a kulturális közeg. Vagyis a jelen csak elindítani tudja a folyamatokat, azoknak a kedvezményezettjei a gyerekeink, az unkáink lesznek. Felmerülnek azonban ennek ellentmondó trendek is, lévén ahogy Szombathelyen, úgy Szegeden is inkább a kocsmázást választják szórakozásul a főiskolások és az egyetemisták. A színházi bérletvásárlási kedv a körükben alig számottevő.

Ekkor a fentebb említettek szerint el kell indulnom a Savaria Nagyszálló előtti kis térre. Pedig épp kezdtünk rátérni az eredetileg megjelölt témára.

„A jelenlegi kormány a kommunisták egyenes ági örököse.”

Főképp idősebbek gyűlnek ott össze, 100-120 ember. A köztük szóba kerülő témákból leszűrhető a politikai irányultság. Hallom említeni a Hír TV, benne Csintalan Sándor műsorának nevét, amiben egy betelefonáló Csurka Istvánt kezdte magasztalni. Az utóbbiról azonban elhangzik, hogy komolytalan, a választáson úgy 0,4 százalékot kaphatna. Egy hölgy meg azt sérelmezi, hogy milyen kevés a fiatal a körünkben, majd felém int, hogy ha kevesen is, de azért vannak. Mondom, hogy nem épp a legtalálóbb példa vagyok, ugyanis hivatalból jöttem ki. Mögöttem a magyarságot ért történelmi sorscsapásokon keseregnek, különösen amiket a XX. század mért ránk. Többektől hallom, hogy nemcsak a huszonévesek vannak csekély számban, de egyáltalán, a megemlékezők is. A reménytelenséget, a politikától való elfordulást említik okul.

Hét óra után valamivel Horváth Csaba fideszes városi kétviselő lép a mikrofonhoz. Hamarosan az 1947-ben koholt vádak alapján letartóztatott, majd a népbíróság által 9 évre elítélt Kecskési Tollas Tibor verse zengi be az utcákat öt irányban. „Bebádogoztak minden ablakot”, tér vissza újra és újra a súlyos refrén. Különös aktualitást kap a megrendítő vers így, a gazdasági válság kellős közepén és az államcsőd nyirkos leheletével a nyakszirtünkön.

Gyurácz Ferenc, a Vasi Szemle főszerkesztője kezd aztán a beszédébe. Szavai a 90 éves Tanácsköztársaság vörös terrorja, „a dicsőséges 133 nap” idejére visznek vissza. Az akkor 29 éves Sámuel Tibor, felvett nevén Szamuely Tibor nevét említi, Kun Béla harcostársáét. „Páncélvonatra szállt egy szakasznyi martalóccal és bejárta Csonka-Magyarországot. Ha neszét vette, hogy valahol valakiknek nem tetszik a rendszer, az őket mindenükből, hazájukból, hitükből, tulajdonukból, becsületükből kiforgató bolsevizmus és ennek hangot is adtak, akkor ott termett, hogy példát statuáljon. Szokása volt, hogy az elé vezetett szerencsétleneket szó nélkül, egy hanyag kézmozdulattal ítélte halálra. Itt, Nyugat-Dunántúlon is számos ártatlan áldozata volt.”

Naponta közel öt ember. Az 1945 utáni gyötrelmesen hosszú, több mint négy évtizedhez képest talán elenyészőnek tűnő szám, de nem szabad felednünk: „A kommunizmus nem az eredeti jó szándékok eltorzulása volt, hanem eleve bűnben fogant és bűnözéssel szerveződött.” Nincsenek olyan alapok, amihez vissza lehetne térni, hiába is hangoztatják még ma is a megtévesztettek, akik nem átallják a kereszténység megalapítóját, Jézust szocialisták nevezni – halljuk Gyurácz szavait.

100 millió ártatlan áldozatra emlékezünk. A magyar nemzetet a mostani országhatárokon innen és azon túl sem kímélte a terror. Ami nemcsak perek, kivégzések, munkatáborok képében nyomorította meg az embereket, hanem közvetetten: elkobzott földek, besúgásra kényszerített emberek, derékba tört pályák és ellehetetlenített életek formájában is. Mindez akkor annyira megbetegítette a lelkeket, hogy ma olyan önhazugságokra készteti a ma élő embereket, hogy elhiszik: azok az évtizedek nincsenek összefüggésben a mai állapotainkkal. Gyurácz ugyan megérti az elhárító gesztust, a feledés gyolcsát, hogy nem lehet tartósan ebben a tragikus tudatban élni, ám két olyan komoly ok van, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az egyik az emlékezés elemi emberi kötelessége, a másik pedig hogy a mai magyar helyzet megértéséhez szükség van a bolsevizmus ismeretére.

„Nem sikerült megnyugtatóan lezárni a szocializmus korszakát. Nem sikerült éles határvonalat vonni a kommunista rendszer és a demokrácia közé. Sem a politikai, sem az erkölcsi megtisztulás nem következett be. Az ország az egyik függőségből a másikba került, ezért nem csodálkozhatunk, hogy ma szinte minden tekintetben rosszabb körülmények között élünk, mint húsz évvel ezelőtt. A kevés pozitívum egyike, hogy ma nyugodtan meg lehet tartani egy ilyen megemlékezést. De ne legyenek illúzióink, ha továbbra is képtelenek leszünk összefogni és bátran fellépni érdekeinkért, ha továbbra is majdnem mindenki a másikra vár, ahogy húsz év óta mindig, akkor már nincsen sok idő az újabb magyarellenes diktatúráig, amelyből aligha lesz valaha feltámadás. Szamuely és Kun Béla utódai itt vannak közöttünk, fölöttünk. Ma még csak hazudnak reggel, délben meg este, ma még csak kilövetik a békésen demonstrálók szemét, ma még csak elsikkasztják a dolgozók pénzét, ahogy a biztosítási tisztviselő fiatal Kun Béla tette Kolozsvárott, de közben talán már befűttették a páncélvonat mozdonyát, és holnap utazgatni kezdenek.”

Az áldozatok bosszúért nem is, de igazságos, magyar rendért kiáltanak – figyelmez végül Gyurácz Ferenc, majd a szkepszisét is kifejezi: „A jelenlegi kormány a kommunisták egyenes ági örököse. Nem tudjuk, mert nem látszik világosan, hogy a kormányváltásra esélyes erőknek szándékában áll-e, és ha igen, képesek-e a szükséges mélységű változások megtételére.”

A beszéd után égő mécsesekkel, némán átvonulunk a Király u. 14. számú házon lévő emléktáblához. A Honderű Asztaltársaság, a Polgári Egyesület Szombathelyért, a Recski Szövetség Ny.-Dunántúli Csoportja, az 56-os Szövetség, a Rákóczi Szövetség, a Szombathelyi Magyarok Háza Egyesület és a Nemzeti Fórum Szombathelyi Szervezete koszorúz. Aztán Horváth József pápai prelátus vallásos beszéde után mécseseket, gyertyákat helyezük el a falperemen.