1956 Szombathelyen - Széll Kálmán visszaemlékezése

1956-ban azért jött létre a nemzeti egység, mert az emberek megelégelték az elnyomó hatalom módszereit. A krónikus hazugságra épülő Rákosi-rendszert, ami kezdetben „csak” az osztályidegeneket üldözte, majd céljai érdekében a saját embereit is könyörtelenül feláldozta. Ilyen előzmények után érthető volt a forradalmi eseményeket megelőző hónapokban Magyarországot jellemző felfokozott hangulat. Megalakult a Petőfi-kör, szabadabbá vált a sajtó, egy-egy ember már nem félt a nyilvánosság előtt is elmondani a véleményét.

Szombathelyen nem élt nagy számban a felsőoktatásban tanuló fiatalság, és a munkásság sem volt tömegesen jelen, ezért vasutas megmozdulásoktól eltekintve a „nyugati fertály” nem játszott kiemelkedő szerepet a történésekben. A határ közelsége miatt a Rákosi időkben alig-alig fejlesztették, túlzás nélkül állíthatjuk, elmaradott település volt. Hátrányt jelentett az is, hogy klerikális városnak könyvelték el. A forradalom talaja adott volt tehát itt is.

A budapesti eseményekről szóló hírek kezdetben cenzúrázva jutottak el hozzánk, a sajtó ekkor még hazudott „reggel, délben és este”. A munkahelyeken megalakultak a forradalmi tanácsok és a munkástanácsok.

A Markusovszky kórház különféle osztályainak dolgozóit két-két ember képviselte, akik az egészségügyi intézmény előadótermében gyűltek össze, és öttagú bizottságot választottak. Én a másodorvosok nevében voltam jelen. Az igazgató munkáját segítő tanácsadó testületről volt szó. Operatív feladatokat hajtottunk végre. Ilyen volt például annak a tisztviselőnek a rehabilitációja, akit korábban politikai okok miatt bocsátottak el.

Dr. Czeizel János fül-orr-gégész főorvosnak köszönhetően kerültem az események sodrásába. A kisgazdapárti képviselő magyar érzelmű felvidéki származású ember volt. Tudott tótul is, ezért amikor 1945-ben a szovjet csapatok bejöttek, ő értette meg velük, hogy a kórház épületében csak gyógyító tevékenységet végzünk.

1956 októberében arra kért, hogy menjek el a Városházára a Forradalmi Tanács alakuló ülésére, és képviseljem a kórházat. Meg is választottak volna az Egészségügyi Osztály vezetőjének. De nem fogadtam el a jelölést, mert szakmai ambícióim a sebészeti szakterület felé vonzottak, tehát betegágy mellett dolgozó orvos szerettem volna maradni, valamint nem volt gyakorlatom az egészségügyi igazgatásban. Emlékszem, izgatott hangulatot tapasztaltam a teremben. Egy alulról szerveződő forradalom napjainak kezdetét éltük, és ez ott is érezhető volt. A felszólalók szenvedélyes hangnemben beszéltek, többször lelkes bekiabálások szakították meg szavaikat. A Rákosi-rendszert kiszolgáló hivatali apparátust le akarták váltani, és egy nem kompromittált emberekből álló, a város népét képviselő tanácsot szerettek volna megalakítani.

Szombathelyen néhány kivételtől eltekintve nem voltak a budapestihez hasonló látványos utcai felvonulások. Napközben dolgoztak az emberek, ezért általában esténként kezdett csoportosulni nagyobb tömeg a város különböző pontjain.

A munkaidő letelte után egy nap Mészáros József festőművész barátommal mi is kíváncsiak voltunk, mi történik éppen. Hallottuk, hogy a Király utcában, az Államvédelmi Hatóság (ÁVH) székházánál tömeg van, ezért odamentünk. A szombathelyi Andrássy út 60 előtt emberek kiabáltak, Rákosit és a rendszert szidták. Nem csoda, hiszen korábban rengeteg embert bántalmaztak, kínoztak a ház falai között, sokan akkor látták utoljára hozzátartozójukat, amikor az belépett az épületbe. A falusi, horvát származású Piplics János ügyvéd például, akit a legnagyobb rosszindulattal sem lehetett kizsákmányolónak vagy rendszeridegennek minősíteni, szintén nyomtalanul eltűnt, miután a hatóság emberei elvitték. A mai napig nem tudjuk, mi lett a sorsa.

Később az emberek megrohamozták a székházat. Bejutottak az épületbe, és kidobálták az ablakon a bent talált iratokat. Mindenki kíváncsian keresgélt az utcán szerteszét heverő papírok között, és alig akadt olyan ember, aki nem talált valamelyik ismerőséről szóló kompromittáló dokumentumot. Amerikai nagybátyámmal folytatott levelezésem másolataira is rábukkantunk. Ebből is nyilvánvalóvá vált, hogy minden külföldre küldött levelet felbontottak (akit figyeltek, annak a belföldi leveleit is ellenőrizték). Itthon akkor még ismeretlen volt a Xerox másológép, de az ÁVH beszerzett magának külföldről, így fénymásolták a papírokat. Korábban sokan figyelmeztettek, hogy elolvassák és sokszorosítják a leveleket, de jóhiszemű voltam, nem feltételeztem, hogy ez meg is történik. Így fordulhatott elő, hogy olyan írásom is a hatóságok kezébe került, ami komoly veszélybe sodorhatott volna. Ki tudja, milyen következményekkel kellett volna számolnom, ha az emberek időközben nem törnek be a székházba? Az esti órákban szabadították ki a fogházból a politikai foglyokat is.

A fővárosi eseményekről szóló első, megbízható forrásból származó információkat az egyik betegemtől kaptam. Ügyeletes voltam a kórházban, amikor a fiatalember megérkezett, és közölte, négyszemközt szeretne beszélni velem. Miután kiküldtem a helyiségből az asszisztensnőt, elmondta, hogy megsebesült a pesti harcokban. Mesélt a fővárosban történt összecsapásokról is. Elláttam és később még sokáig tartottuk a kapcsolatot, de senkinek sem szóltam megismerkedésünk körülményeiről. Az orvosi titoktartás miatt természetesen nem mondhattam el, milyen sérülésekkel kezeltem, és azt sem szerettem volna, ha kellemetlen helyzetbe kerül miattam.

Később aztán újabb sebesülteket kaptunk. Időközben kiderült, hogy Nagy Imre átvette a hatalmat. A sajtó ekkor már tényszerűen számolt be az eseményekről. Az emberek egész nap hallgatták a rádiót, így követték a történéseket.

Az oroszok bejöveteléről is ily módon értesültünk. Átgondolt és koncentrált támadást intéztek az ország ellen. Szombathelyre hajnalban érkeztek. Mire a rádió hírül adta, mi történt, már elfoglalták a város stratégiailag fontos pontjait. Ellenállással nem kellett számolniuk, itt nem voltak felfegyverzett emberek. Inváziójuk tizenkilenc áldozatot követelt. A legtöbb halott a pihenőhelyiségükben alvó rendőrök közül került ki. Gondolkodás nélkül agyonlőtték őket. Az egyik kórházi nővér férje is a mészárlás áldozatául esett.

November 4-én vasárnap a lakásomra telefonáltak, hogy menjek be dolgozni, mert több sebesültet szállítottak be a kórházba. Kerékpárra ültem és elindultam. Magammal vittem egy parátusz elnevezésű, körülbelül tíz centiméter nagyságú nikkelezett zárt dobozt, aminek a tetejét le lehetett csavarni. Annak idején ennek a közepén tároltuk a magánházaknál történt injekciózásokhoz használt fecskendőt, és körülötte alkoholban a tűket. A Paragvári utcában, a jelenlegi orvosi rendelő helyén akkoriban szovjet laktanya volt. Egy katona az épület előtt minden arra járót megállított és igazoltatott. Én sem voltam kivétel. Meg is motozott. A zsebemben természetesen megtalálta a tojásgránát formájú parátuszt. Rámfogta a fegyverét. „Orvos, orvos”, mondtam neki oroszul. Nagyon megijedtem, életveszélyben éreztem magam. Köztudott volt, hogy ezek a katonák nem sokat teketóriáznak. Gondolkodás nélkül bárkit, még a sajátjaikat is feláldozták Lassan a zsebembe nyúltam, óvatos mozdulatokkal előhúztam dobozt, lecsavartam a tetejét és megmutattam neki a tartalmát. Erre elmosolyodott és továbbengedett.

Aznap nagyon gyászos, félelemmel vegyes hangulat uralkodott szerte az országban. Mindenki tudta, hogy nagy baj van. Tartottunk az újabb megtorlásoktól. A következő napokban akadozni kezdett az élelmiszerellátás. Egyrészt azért, mert a boltok nehezebben tudtak árut beszerezni. Másrészt: akinek volt némi megtakarított pénze, igyekezett azt elvásárolni. Alig ért véget a II. világháború. Azok, akik átélték jól tudták, hogy a pénz hamarosan tönkre fog menni. Akadt olyan orvos, aki élelemért dolgozott. Az áruhiányt itt a határ mentén valamelyest mérsékelték az Ausztriából küldött adományok. Az osztrákok nagyon gyorsan felkarolták a magyar forradalmat, rendszeresen kaptunk tőlük gyógyszereket és kötszereket is. A határon vettük át a civilek és a Vöröskereszt küldeményeit. Arra is volt példa, hogy rádión üzentek a „szomszédoknak”: a szombathelyi pékeknek elfogyott az élesztőjük. Néhány órán belül fél teherautónyi élesztőt kaptunk.

Az oroszok bejövetele után körülbelül 200 ezer ember hagyta el Magyarországot. Október végén megszűnt a határzár, szabadon lehetett külföldre menni, de senki sem kelt útra, mert azt hittük, egy új, jobb hajnal kezdődött. Ám november 4. után átjáróház lett a város. Csakúgy, mint például Kőszeg és Sopron.

December elejéig tartott a tömeges kivándorlás, a határőrség ezután igyekezett megakadályozni, hogy az emberek disszidáljanak. Nagyon sok jól képzett, életrevaló ember vágott neki a nagyvilágnak. Ők vállalták a kockázatot, hogy új életet kezdenek egy idegen országban, aminek talán a nyelvét sem ismerték.

Az én fejemben nem fordult meg a kivándorlás gondolata. Úgy éreztem, a magyar embereket kell gyógyítanom. Nem tagadom, később többször is felmerült bennem, talán mégsem döntöttem jól. Különösen akkor, amikor a hatalom részéről szankciók értek. Holott a forradalom idején nem végeztem politikai tevékenységet. Talán azt rótták fel bűnömnek, hogy a kórházban az osztrákoktól kapott gyógyszerek átvételében, odaítélésében és továbbküldésében segédkeztem? A forradalom leverése után a rend megőrzése miatt a kórház vezetésétől ugyan hűségjutalmat kaptunk, de a belügyi apparátus nem volt ilyen elnéző. Hosszú évekig nem válthattam ki az útlevelet, kezdetben erkölcsi bizonyítványt sem adtak, illetve azzal, hogy alhadnagyról lefokoztak közlegényre, elvették a katonai rendfokozatomat is.

1966-ban a munkám Kanadába szólított, ahol több szombathelyi ötvenhatossal is találkoztam. Tíz év alatt nagyon jó egzisztenciát teremtettek maguknak. Többen győzködtek, maradjak kint. De hazajöttem. Nem csupán a fenti okok miatt, hanem mert viszont akartam látni a feleségemet és a gyermekeimet.

Nagyon pesszimista hangulatban éltünk tehát november 4. után. A remélt nyugati segítség elmaradt, azt hittük, az elnyomó diktatúrából nincs menekvés, a magyar népnek immár örökre ez a sorsa. Alig hevertük ki a világháború okozta megrázkódtatásokat, Budapest újra tele volt romokkal.

Saját bőrünkön éreztük az életszínvonal csökkenését is. Sokan úgy gondolták, hogy nincs más megoldás, együtt kell üvölteni a farkasokkal. Bár korábban részt vettek a forradalomban, később egyedül abban látták a kiutat, hogy csendben kiszolgálják a rendszert, vagy belépnek a pártba. Én nem az utóbbi csoportba tartoztam. Karácsonykor még azt hallottuk, hogy a mecseki erdőkben tartják magukat az ellenállók, de hamarosan ezeket a kisebb csoportokat is felszámolták.

A Kádár-korszak első szakaszában a magyar történelem legvéresebb megtorlását éltük át. A megbékélés csak lassan kezdődött el. Kádár elég okos ember volt ahhoz, hogy tudja, Rákosi módszereivel nem gyakorolhatja a hatalmat. Liberálisabb rendszert valósított meg, jobban figyelt az emberek szavára. Ezért jöhetett létre a ’60-as és a ’70-es években a gulyáskommunizmus. Magyarország a szocialista országok közül a legvidámabb barakká vált...


Lejegyezte: Kleinhappel Miklós