Ők, én és a helyi adó

2011.06.06. 12:59

Idén – a központi adókon kívül - 63 ezer forinttal járultam hozzá a szombathelyi önkormányzat működéséhez. És erre büszke vagyok. Most a politikus uraknak kellene bebizonyítaniuk, hogy jó helyre ment a pénz, amit – tessék elhinni – nem volt olyan egyszerű összekuporgatni.

A zseniális Mézga Aladár rajzfilm Krimibolygó epizódjában a rendőrök, az áldozatok és a bűnözők évente háromszor kötelező jelleggel szerepet cserélnek, úgymond rotálódnak.

Játsszunk el a gondolattal, hogy valami hasonló rendszert vezetnénk be Magyarország az adózás körül: rotálódnának az adófizető kevesek, az adóbefizetésből élők, illetve a rendszer kiagyalói és működtetői, mondjuk úgy évente, melynek következtében a hivatalnokok, a közalkalmazottak, döntéshozók, adóellenőrök és a többek is megízlelhetnék, hogy mennyire is támogatja az állam a kis és középvállalkozókat. A vállalkozóknak meg végre lehetőségük lenne megmutatni, hogyan is kell egy igazi hatékony adórendszert kialakítani.

Ennek a Mézga Aladár-féle megoldásnak persze nagy megvalósulási esélye nincs, sokkal valóságosabb az a csekk, melyet a szombathelyi önkormányzattól kaptam, és amelyen 63 ezer forintot kellett feladnom helyi adóként.

Nem mérgelődtem, nem tartottam igazságtalannak, sőt egy kis büszkeséget is éreztem: igen, ennyivel járulok hozzá városom működéséhez.

De a kitöltés közben azért eszembe jutott egy és más. És valószínűleg nem csak nekem.

Hogy sokszor este 10-11-ig görnyedtem a monitor felett, hogy másnap reggel 5-kor ugyanott folytassam. Hogy hány éve is voltam utoljára szabadságon, hogy mikor volt utolsó munka nélküli hétvégém, hogy hány rendezvényről tudósítottam esőben, fagyban, hőségben, hány érdektelen sajtótájékoztatót ültem végig, hogy bepereltek minket, hogy a rendőrség tanúként kihallgatott, miközben betegágyban feküdtem, hogy hány partnerünk ment csődbe, hány partnerünk nem fizetett, hogy hányszor fordultam meg Budapestről, fájós kézzel, ragadtam be itt vagy ott a dugóban, vagy éppen egy kiégett kamion várakoztam órákig a sötét, felhőszakadásos éjszakában. És még hat bekezdésre valót nem írtam le.

Közben persze fizettem az adókat az államnak, a lehető legváltozatosabb jogcímeken. Hányszor volt olyan, hogy amikor az ember már azt hitte, minden csekket kiegyenlített, aztán előkerült még egy-kettő, és amikor hónap végén számolni kellett, mindig ott volt a görcs a gyomorban, és soha nem alaptalanul, mert a csekkek kiegyenlítése után nem egyszer csak valami nevetséges összeg maradt a számlán, vagy annyi sem, miközben az ember tudta, hogy amit csinál, azt talán olyan sokkal jobban nem lehetne csinálni, és szívesen megnőne nagyfának, ahonnan az állam is sok gyümölcsöt tudna szakítani, de nem lehet megnőni, mert az állam úgy szedi a gyümölcsöket, hogy levágja a kisfák ágait.

Tisztelt szombathelyi döntéshozók.

Feladtam a 63 ezer forintot önöknek, büszkén, de nyugtalanul. Önök egyelőre nem tudták elhitetni velem, hogy az éjszakákon, hajnalokon, esőben, fagyban, eldugult autópályákon, holtfáradt szemmel és testtel kipréselt összeg olyan jó helyre megy majd, amilyen erőfeszítés és áldozat van mögötte.

Ha tehetséges gyerekek szakkörére, diagnosztikai gépre, park-, járda vagy kerékpárút építésre megy a pénzem, azt mondom, megérte, ha értelmetlen beruházásokra, cimbik, gittegyletek támogatására vagy professzionális sportolók zsebpénzére, akkor viszont megkérdőjeleződik az egész gürcölés értelme. És más is.

Tisztelt döntéshozók. Sokkal nagyobb a felelősségük, mintsem gondolják.

.