Miért most csúcsosodik az ellátással kapcsolatos probléma?
Az azért nehezen elviselhető, hogy az az óvodás, aki még augusztusban délben ebédelt, utána aludt az óvodában, az iskolában szeptemberben ez várja: öt tanóra, ebéd fél kettőkor. Ezután a napköziben még két tanóra. Ha zeneiskolás, akkor plusz heti négy óra. De van olyan szerencsés napja a B-héten, hogy az ötödik órában ebédelhet. A hatodik órában van a testnevelés. Teli gyomorral. Az iskolák többsége nem tud mit kezdeni a mindennapos testnevelési órákkal. A házunk előtt ősszel és tavasszal két iskola gyerekei is futnak a bitumenos járdán. Miért nem az iskolában van a tornaóra? Mert nincsen tornaterem, tornapálya, vagy kevés egyidejűleg két-három osztálynak.
Az évek múlásával az iskolai terhelés csak fokozódik. A tanterv nem ad időt a beszoktatásra, a normális gyakorlásra. Amíg korábban - az én iskolás koromban - az ABC betűit az év végére tanultuk meg írni, olvasni, ma már ezt karácsonyra teljesítik!? Persze, aki már eddig tudott írni, olvasni az bírja a tempót. De aki nem?!
Az idősebbek régen még az egész osztállyal kórusban mondták a szorzótáblát, volt idő a gyakorlásra, ma nincs. A tananyag összeállításánál mindegyik tanmenet, tankönyv összeállítója, szerzője igyekszik a legtöbbet belepakolni a saját tantárgyába. Mindez a diákoknál úgy csapódik le, hogy felesleges anyagok tömegével kell megismerkednie, sőt megtanulnia.
A mai oktatás elvette az iskolások gyermekkorát.
Délután négy órakor mehet a gyerek haza, de még otthon tanulnia kell. Sok iskolában reggel, iskolába menet és hazafelé, az úton van a gyerek szabad levegőn. A tanárok megemelt óraszáma miatt néhány iskolában a napköziben két tanóra van. Ma egy kisiskolás gyerek reggel háromnegyed nyolctól délután négyig több, mint egy műszakot, nyolc órát tölt az iskolában!
Megszüntették - a régi nevén - a kisegítő iskolákat, ahol a tanulási nehézségekkel küzdő gyereke alacsony osztálylétszám mellett könnyebben tudtak haladni.
A skandináv modellre hivatkozva integrálták ezeket a gyerekeket az osztályokba. Azt azonban nem vették át, hogy a skandinávoknál ott vannak a pedagógiai asszisztensek a tanító mellet, akik ha kell foglakoznak ezekkel a gyerekekkel. Csökkent a logopédusok száma, a felzárkóztatásért felelős pedagógusok csak az igény egy részét tudják ellátni.
Illusztráció. Résztvevők a pedagógusok tüntetésén a budapesti Kossuth téren 2016. február 13-án. A Pedagógusok Szakszervezetének demonstrációjához 48 szervezet csatlakozott. MTI Fotó: Kovács Tamás
Tegnap láttam a neten az egyik ismerős tanító néni első osztályát, a hét kis elsőssel. A városokban viszont nem ritka a 30-31 fős alsós osztály. (Ebben a létszámban nincsenek benne azok a tanulási nehézséggel küzdő tanulók, akik a létszámban elvileg két tanulót jelentenek.)
Persze a tanító néninek másnapra mindegyik gyerek magyar és matematika füzetét ki kell javítani. A hetet is, és a harmincegyet is.
Kettősség jellemzi az iskolai anyagi, műszaki ellátottságot: az utóbbi években - főleg pályázati segítséggel - sok iskolában van már nem egy osztályteremben "okos" tábla az oktatáshoz, elterjedtek a számítógépek. Ismerek olyan iskolát, ahol minden alsós gyerek használhat laptopot. De gond van az alapvető dolgokkal: fénymásoló papír, festék, tisztítószer, a tantermek festése, kifizetetlen számlák. Sok iskolában nem gond a WC papír. Hozzák a szülők, a gyerekek.
Miért most csúcsosodik az ellátással kapcsolatos probléma?
Korábban az önkormányzatok feladata volt az iskolák teljes körű ellátása. Az államtól megkapta az önkormányzat a normatív támogatást, ami azonban legtöbb helyen nem volt elég a működésre. Ekkor az önkormányzat belenyúlt a saját zsebébe - mégis a mi gyerekeinkről, unokáinkról van szó - és ha kellett, elvett a fejlesztési, megtakarítási pénzből, de az iskolát, óvodát ellátta.
Most az állami központosítással ez az önkormányzati beavatkozás megszűnt. Szerintem az oktatás irányítói a korábbi normatív támogatást figyelembe véve számították ki a feladatok finanszírozásra fordítandó összeget. Nem volt tárgyszerű információjuk, hogy az önkormányzatok mennyivel egészítették ki a normatívákat. Az sem titok, hogy a GDP-hez viszonyítva, de nominálisan is – számszerű értékekben is – folyamatosan csökken a közoktatásra fordított összeg.
Újszerű az iskoláról szóló vitában a pedagógusok felkészültsége, a tanulók eredménye a nemzetközi megmérettetéseken. Köztudott, hogy a PISA méréseken a magyar tanulók teljesítménye leértékelődik, csökken. Érdekes azonban Madaras Attila szakdolgozata, aki arról ír, hogy
azok az országok, amelyek az egy tanulóra fordított összegben a lista végén vannak, azok a nemzetközi felmérésekben is ott vannak. Például Magyarország.
Pedig sok ország már felismerte, hogy az oktatásba fektetett összegek először a tudásban, majd a gazdaságban térülnek meg.
Kockás inges tiltakozás a szombathelyi Művészeti Szakközépiskolában február 19-én. Fotó forrása: 444.hu
De ne kerüljük meg azt a témát sem, hogy van-e kontraszelekció a pedagógus karban? Igen, van. Én 1985-ben hagytam el a pedagógus pályát, de már akkor is téma volt ez. „A nemzet napszámosa, a nemzet lámpása” Magyarországon soha nem volt a feladatának megfelelően megfizetve.
Ha ma egy európai statisztikát megnézünk, akkor a pedagógusi életpálya vívmányaival is a pedagógusaink fizetési megbecsültsége az utolsók között van.
Amikor elhagytam a pályát, akkor az ácsként dolgozó szomszédom pont a kétszeresét kereste az én pedagógus béremnél. Ezzel a kontraszelekcióval úgy vagyok, mint Moldova a mozdonyvezetőkkel: a pályán a megszállottak maradtak, akik már gyermekkorukban – főleg egy tehetséges pedagógus mintáját követve – elhatározták, hogy ezt a göröngyös, de szép pályát választják. Ma ők ennek a roskadozó rendszernek az összetartói. De ne tagadjuk, vannak a pályának olyan tagjai is, akik nem ide valók. Nem szeretik a munkájukat, de csak azért maradtak a pályán, mert hát hova menjenek?
Ezzel elérkeztünk a pálya következő nagy kérdéséhez: Ki, hogyan, miképp minősítse a pedagógust?! A nyolcvanas években végigéltem egy szakfelügyeleti látogatást. Persze, hogy kirakat órákat tartottunk. (Volt olyan kolléga, ahol külön forgatókönyv alapján minden kérdésre volt kijelölt válaszoló. A többi gyerek meg csak jelentkezett.) A volt igazgatóm jóvoltából szinte csak tagozatos osztályokban tanítottam, ott könnyű volt villogni! De a B, C osztályokban?
Az a véleményem, hogy a pedagógiai munka sokkal összetettebb, mint portfóliót írni, kirakat órát tartani. Mert a pedagógusi munka igazi értékének az a fokmérője, hogy egy tanító néni a beérkezett elsős osztályból, a beérkező tanulókat hová tudja eljuttatni a négy év alatt. Egy felsős tanár mennyire tudja megszerettetni, megtanítani a tantárgyát! Ebből a szempontból nem mindegy, hogy milyen az osztály összetétele. Nem mindegy, hogy milyen közegből, milyen felkészültséggel érkeznek az óvodások. Valószínű, hogy nem azonos elvárást kell megfogalmazni a világot már bejárt, saját laptoppal rendelkező gyerekkel, osztállyal és a település határt alig elhagyó gyerekeknél.
Ezzel eljutottunk a következő problémához: vajon ezeknek a különböző gyermekcsoportoknak ugyanolyan tempóban, ugyanolyan feladatokkal, tankönyvvel kell haladniuk? Feleségemnek a negyven év alatt, amióta alsósokat tanít, még nem volt két azonos összetételű osztálya. Mindig más-más módon kell a harminc gyereket tanítani. Persze az osztályon belül is az egyes gyerekeket. Már sok tankönyvet kipróbált a negyven év alatt.
Miért nem bízik meg a tapasztalatában a mai oktatás irányítás, hogy meg tudja határozni, hogy milyen ütemben haladjon az osztály, melyik tankönyv a nekik megfelelő?
Illusztráció. A miskolci pedagógustüntetéssel egy időben tartott szimpátiatüntetés résztvevői a pécsi Színház téren 2016. február 3-án. MTI Fotó: Sóki Tamás
Menetközben nem ér a játékszabályokat megváltoztatni! Két csapat focizik, a félidőben már vezet az egyik csapat öt góllal. A második félidőben azonban változnak a szabályok: a győztesnek tűnő csapat ezután csak a bal lábával játszhat. Valami ilyesmi történik manapság a kétnyelvű gimnáziumokban. Az egyik nyelven tanult tantárgyból a másik nyelven kell érettségizni. Ez a kívülállónak aprónak tűnő dologban az a probléma, hogy nincs megfelelő párbeszéd az oktatás különböző szintjei között. Ez, mint a cseppben a tenger mutatja a rendszerek hibáját.
Mert az oktatással évtizedek óta probléma, hogy a mindenkori politika nagyobb szerepet kíván magának, mint amit a szakmának ad.
(Mi adjuk a pénzt, mi diktálunk!) Amíg ez a piramis nem áll a helyére, vagyis a szakma lesz a meghatározó, addig a sarkain billeg az oktatás.
Én is tudnám még sorolni a megoldandó feladatokat. De nálam még jobban tudják ezt a ma közoktatásban dolgozók. Bízzunk meg bennük, hogy tudják, mi a legjobb a gyerekeinknek, unokáinknak. Mert a változás a fejlődés motorja.
Nem szeretnék ma gyerek lenni, nem szeretnék a ma iskolájában tanulni, tanítani!
Varga Zsolt