Tegnap olyan történt, ami miatt már nem tudok csöndben maradni. A MÁV-ról van szó.
Kerültem volna a cikizést, pedig már az elején lett volna miért. Elfogadószintemet levittem a legalacsonyabbra és tűrtem a visszásságokat már három hónapja. De tegnap olyan történt, ami miatt már nem tudok csöndben maradni.
A MÁV-ról van szó. Bizonyos okokból rendszeresen Budapestre kell járnom. Osztottam, szoroztam és az jött ki: ha egyedül utazom első osztályon, az ugyanannyi, mintha közúton mennék. Ám marad idő, oda-vissza 6 óra, ami alatt készülhetek, olvashatok, szundikálhatok, meg aztán légkondicionált is a vonat. Így, bár korábban óriási csalódásaim voltak, 6 év után újra vasútra ültem.
Mindig a reggel hatossal indultam. A 12 útból eddig egyetlen alkalommal sem volt képes tartani a vonat a menetidőt. A legkevesebb késés tegnap volt, 8 perc, a legtöbb 46, igaz itt előre bejelentették: vágányzár lesz. Ez már önmagában elkeserítő egy 11 ezer forintos jegyért cserébe, de ahogyan az elején is fogalmaztam alacsonyra vittem az elfogadószintemet és ez még belefért.
Ahogyan az is, nagyobb tisztaságra gondolna az ember első osztályon, aztán nincs étkezőkocsi, csökken a személyzet udvariassága …
Közben figyeltem a MÁV-ról a híreket. Sokkal kevesebb a veszteség, mint a korábbi években. Milliárdos tétel a vasút költségvetésében a társaság személygépkocsi állományának éves karbantartása, ráadásul egyre több MÁV-os jár kocsival közúton. (Erre majd még visszatérnék)
És miért akadt tegnap ki a „rúgó” az elfogadószintemben? 14 óra 10-kor induló InterCyti. Jó félórával az indulás előtt már elfoglalom a helyemet. Szép lassan megtelik a kocsi – később megtudom szinte csupa MÁV dolgozó az első osztályon, ingyenes nekik az utazás. A szerelvény két kalauza, egy negyvenes hölgy és egy 30 év körüli férfi, a mellettem lévő székeken, ha nem akarnám, akkor is hallom miről beszélgetnek.
A légkondicionáló nem működik. Egyelőre a keleti csarnokában, tehát viszonylag árnyékolt helyen vagyunk, de mi lesz az indulás után?
A vonat nem vár. Legalább az indulás pontos. Mire Kelenföldre érünk már rajtam és utastársaimon megjelennek az első izzadságcseppek. Érzékeli a két kalauz is. Kimegy, állít valamit a kapcsolótáblán, aztán bejön, kezével vizsgálja működik-e. Nem. Még csak a szellőztetés sem. Két helyen kinyitják az utasok azt a kis ablakocskát. Felüdülés, enyhe szellő.
Feláll egy intellektuális férfi. Bemutatkozik, elmondja ért az ilyenhez, mert ebben a témában mérnök. A kalauzok elutasítják: ez a mi dolgunk, nem kell beleszólni.
Kikapcs, bekapcs, nem működik, a vonat halad, a meleg marad. Valaki az utasok közül rezignáltan bejelenti: 31 fok van a fülkében. Többen legyezgetik magukat az újsággal. Közben folyódolgom támad. Kimegyek a legkisebb helyiségbe.
Döbbenetes élményözön fogad. Egyszerre lép működésbe a vizuális és szaglás érzékszervem. Egy dicsőséges nagyságú bélsár a csészében lehúzatlanul. Lepik már a legyek, a szag átható. Megpróbálom leöblíteni. Nem működik. Irány a vagon másik mellékhelyisége. Ott papír nincs, és láthatólag kezdik szétszerelni a Mekk Elek tanítványok a WC-t.
Visszatérek az utastársak közé. Ez iménti segítőszándékú úr nagyon ingerlékeny és mérges. Állítja, tudja a megoldást a probléma elhárítására, de nem hallgat a két alkalmazott a szavára. Marad a kikapcs, bekapcs, nem működik hibaelhárítás. Biatorbágy után ez is abbamarad, mert jegyeket kell ellenőrizniük. A segítőszándékú utas megkérdi, hogyan lehet panaszt benyújtani. Nem kapja meg a tájékoztatást. Csornán csoda! Miután leveszik a soproni kocsikat elindul a légkondicionáló.
A két kalauz mellettem beszélgetésbe kezd. Jegyzőkönyvbe kell rögzíteni mi történt. A vagonban van egy nyugdíjas vasutas is, őt hívják segítségül. Az elhangzó mondatok:
„ Mit akart ez itt okoskodni?”
„ Lehet nem is értett hozzá.”
„ Különben is: ha én otthon a kocsiba ülök és bekapcsolom a légkondit, az sem kezd el azonnal hűteni. Nem tudott volna még egy kicsit várni?”
Lojálisak a munkahelyükkel, egymás között tisztázzák: senki nem hibás, csak is az utas.
Jön a jegyzőkönyv írása.
„Ez úgy működik, egy kis időnek el kell telnie ahhoz, hogy működjék. Nyugodtan írjad le!” – mondja a tapasztalt, nyugdíjas MÁV dolgozó. A fiatalabb meg javasolja még: „ Az eseménnyel kapcsolatosan egy utas tett panaszt csak.”
Megszületik a jegyzőkönyv. „Na nézd át van-e benne helyesírási hiba! Tudod arra érzékeny a főnök” – mondja az írnok.
Hopsz, már itt is vagyunk Szombathelyen. A szauna Csornáig a MÁV ajándéka volt.
Ma, így egy nappal az események után, akkor van egy újabb panaszos. Mégpedig egy olyan, aki adófizetés formájában nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy ezeknek az embereknek legyen munkahelyük. Miért is?
Így közel ötven évesen másról se hallottam a MÁV-val kapcsolatosan, minthogy ennyi meg annyi állami támogatást kap a veszteségek pótlására. Miből van ez, ha nem az adófizetők pénzéből? Kedves kalauzok, meg jó öreg MÁV dolgozó! Önök is a mi adónkból kapják a bért, mert ugye a MÁV nem képes nyereségesen működni! Ezért azt gondolom, nagyobb alázatra lenne szükség, meg egy kevéske utas központú munkaszemléletre. Mert Önök szolgáltatni vannak a társadalomnak, és minket, az adófizetőket kellene szolgálniuk. Hasonló problémákkal már évtizedek óta küszködnek, csak a megoldást nem találják soha. A vezetőik úgy tűnik feladták, mert gondolom, ennek okán járnak inkább milliárdokért személygépkocsikkal, és nem vonaton.
Tőlünk nyugatra kellene menniük, és ellesni a dolgokat. A vonatok pontosak, gyorsak, kényelmesek, tiszták, kulturáltak. Olyanok, hogy simán leverik a közúti közlekedést, sőt, a légi közlekedést is. De nem is kellene mondjuk elmenniük Franciaországig! Elég ha csak a GYSEV vonatait megnézik, itt a nyugati határszélen.
Végül csak egyet kérnék. Ezentúl csak akkor sztrájkoljanak, ha a közvélemény legalább 50%-a elégedett lesz a munkájukkal. Vajon most ez mekkora lehet? Önök jelenleg nagyon rossz minőségben dolgoznak! Ha ilyen munka mellett lesz sztrájk, akkor bizony a közvéleményben ez unszimpátiát vált ki, és még azt a pénzt és munkakörülményt is sokallja majd Önöktől, amit most kapnak!
Szovák Csaba