Olvasói levél: Öt nap a megyei kórházban egy csecsemővel

2010.12.29. 16:48

"Feleségem újságíró, mégsem akarta ezt a történetet megírni. Úgy van vele, mint sokan mások. Örül annak, hogy túl van rajta."

"Feleségem újságíró, mégsem akarta ezt a történetet megírni. Úgy van vele, mint sokan mások. Örül annak, hogy túl van rajta.

Azt mondja, ha én átéltem volna azt az 5 napot, amit ő, nekem sem lenne kedvem írni. El szeretné felejteni, és boldog, hogy a lányunk hazakerült. Nem műhibáról, vagy orvosi hanyagság miatt bekövetkezett tragédiáról írok. Az írást figyelemfelhívásnak szánom, hogy ráirányítsam a problémákra az illetékesek figyelmét. Nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy alapvető változásokat fogok elindítani, de ha nem tenném meg, rosszul érezném magam. Kötelességem saját lányaim és mások gyermekei miatt is.

Jogom is van hozzá. Állampolgárként, kétgyerekes apukaként, egy tb-befizető, 17 fős cég társtulajdonos-ügyvezetőjeként (ahol jelenleg hat kolléganőm van gyeden kisgyerekekkel), és a csecsemő- és gyermekosztály rendszeres adományozójaként is. Annak is örülnék, ha legalább azt sikerülne elérni, hogy a szobákba betegyenek matracokat az ott éjszakázó szülőknek. A kizárólag anyatejjel táplált babáknál ugyanis nincs is más választása az anyának. Biztosan sokan felajánlanának használt matracokat is erre a célra. Néhányat én is.

Barátoktól, ismerősöktől, az újságokból sok rémtörténetet ismerhettünk meg, de a saját gyerekem esetén keresztül egész más érzés volt megtapasztalni a szombathelyi kórházi ellátás belső világát. Két és fél hónapos lányomat hányás, hasmenés, orrdugulás miatt a gyerekorvosunk javaslatára december 17-én este feleségem kórházba vitte. Kiszáradva ugyan még nem volt a baba, de a folyadékhiány első komoly jelei már látszottak rajta, és nem lehetett várni.

Baba-mama szoba nem volt üres sem az érkezésükkor, sem az ott-tartózkodás ideje alatt, igaz, nem is adtam hálapénzt senkinek. Az első éjjelt egy műanyag kempingszéken ülve töltötte a feleségem, és ekkor még úgy látszott, hogy ez így is marad. Kérdésére, nem kaphatna-e valamilyen fekvőalkalmatosságot, a válasz ez volt: itt széken szoktak ülni a szülők. Másnap a szüleimtől kölcsönkapott napozószékkel próbálta átvészelni az éjszakát, és csodálkozott, hogy nem ripakodtak rá azonnal.

A két napja nem alvó feleségem azonban nem sokáig örülhetett ennek sem, ugyanis új kis beteg érkezett, akit szintén az anyukája kísért el, s hogy az ágyak között közlekedni lehessen, a napozószéket értelemszerűen össze kellett csukni. Újra kempingszék. Akárcsak a sorstársnak. És a fejtámasztás, meg a sikerélmény, hogy tényleg lehet ülve aludni. Amúgy is nagyon nehéz a szülők helyzete, amikor gyermeküket betegen, kórházban látják, legalább a körülmények lennének megfelelőek. Vagy a hozzáállás.

Történt ugyanis, hogy az újonnan érkezett beteg gyerek miatt hirtelen kitárták a szobában a nővérek az ablakot, akkor, amikor odakint mínusz 12 fokos hideg volt, mondván, neki hideg levegőre van szüksége. Nem foglalkoztak azzal, hogy az én infúzióra kötött, gyenge kisgyermekemnek pedig melegre, illetve mégis, mert félvállról megjegyezték, hogy talán át kellene őt költöztetni máshová. Vártak, vártak, de amikor tíz perc elteltével már a felnőttek csonttá fagytak a szobában – a gyerekeket jól betakargatták az anyukák –, feleségem szóvá tette, hogy akkor költözködnének.

Ekkor, mintha nem is maguk a nővérek vetették volna fel a logikus lépés ötletét korábban, kelletlenül felálltak helyükről, és tétován intézkedni kezdtek. Sem mi, sem pedig az utóbb érkezett gyermek édesanyja nem értettük, miért a mi lányunknak kellett átköltözni egy üres szobába infúzióval és egyéb műszerekkel összeláncolva, s miért nem oda helyezték el rögtön a semmilyen fizikai korláttal nem rendelkező gyereket. Ez sosem derült ki. Az pedig egyenesen rémisztő, ha belegondolunk, mi lett volna kislányunk helyében egy olyan gyerekkel, akivel nincsenek bent a szülők. Sok ilyen van. Egy előnye mégis volt ennek a tortúrának: az új szobában kinyitva is elfért a napozószék, bár alvásról egyelőre szó sem lehetett – a sok vizsgálat miatt –, csak másnap. Akkor is csak nehezen, mert a legkritikusabb nap ez volt.

Lányom már harmadik napja semmit nem tudott a gyomrában tartani, így kizárólag az infúzió táplálta, főként folyadékkal. Hogy valami probléma van ezzel a táplálási móddal, mindenki tudta, a folyadékot adagoló gép ugyanis második napja félóránként hibát jelzett, de minden nővér csak annyit tett, hogy újraindította a készüléket, és hangot adott értetlenségének. Na, ezen a napon kiderült, hogy a baba fejében olyan rosszul volt bekötve a kanül, hogy azon nem tudott problémamentesen átfolyni az infúzió, s ezért jelzett folyton elzáródást a készülék. Gép lekapcsolva, kanül kivéve, úgyis mindjárt reggeli vizit lesz, az orvos újraköti valahová. Vizit nincs, orvos nincs, az órák telnek.

Ezekben az órákban éppen én váltottam fel feleségemet a kórházban, így első kézből szereztem tapasztalatot arról, mennyire hiábavaló lehet még a leglelkiismeretesebb ápolók igyekezete is. Talán elméleti tudással bírtak ugyan – papírjuk volt róla –, de gyakorlattal biztosan nem, a kanül újrakötése ugyanis többedszerre sem sikerült nekik.

A gyermekem szenvedett, órák óta nem jutott folyadékhoz, és ők legalább megpróbáltak segíteni. Nem sikerült nekik, és az ügyeletes orvos előkerítésében sem jutottak sokra. Egy leukémiás gyerek rosszul lett, őhozzá hívták el az orvost, érthető, hogy vizitre, másokra, azokra, akik nem haldokolnak, nem jut idő. Ismétlem, érthető. Az életet menteni kell. Kislányom nem volt életveszélyben, bár az állapota súlyosbodott, de – mint ezt a fejünkhöz is vágták – örülhetünk, hogy nem őhozzá kellett sietnie az orvosnak. Ez tényleg szerencse.

Végül négy óra elteltével a koraszülött osztály orvosa érkezett meg besegíteni a munkába, és hozta helyre azt, amit mások elrontottak. Még szerencse, hogy nem volt koraszülés… Épp akkor érkezett, amikor már a gyerekünk kihozását mérlegeltük. Nem luxuskörülményeket, nem kivételes bánásmódot akartunk, egyszerűen csak egy orvost. Elvinni a babát egy olyan kórházba, ahol megnézi egy orvos, és segít rajta. Ez elég egyszerű, igaz? A Markusovszkyban ezt órákon keresztül nem tudták biztosítani. Hétvége van – hangzott el magyarázatként többször ezen a napon. Egy évben legalább 52 hétvége van, és vannak ünnepnapok is, összesen az év harmada… Ezen sírni kell.

Azon pedig szörnyülködni, hogy a negyedik emeleten, széken éjszakázó édesanyáktól elvárják, hogy a földszinti látogatói mellékhelyiséget használják, holott az osztályon kettő is van. Nyilván csak a fizetős szobákban lévők járhatnak túra nélkül wc-re. Nos az a feleségem számára egyértelműen kiderült, hogy a kórházban hétvégén nemcsak orvos, de takarítónő sincs, még annyi sem, mint orvos, mert a wc-csészéből, annak környékéről és a mosdókagylóból a péntek este óta ott tanyázó töménytelen mocsok csak hétfő reggelre tűnt el.

Két és fél napon keresztül minden alkalommal kénytelenek voltak az anyukák szembesülni a kulturálatlan mosdóhasználat melléktermékeivel. És ez nem kizárólag a mocsok gazdáinak hibája, hanem a kórházé is, elfogadhatónak tartják ugyanis ezek szerint, hogy két és fél nap eltelhet egy százak, ezrek által használt wc takarításáig. Egy ISO minősítésű megyei kórházban….

Mindez egy olyan mellékhelyiségben, amely mellett ott virít a méteres tábla, miszerint a helyes és higiénikus kéztisztítás öt lépésből áll, s ebben a szappanozás is szerepel. A wc-ben még soha senki nem látott szappant, takarítás után sem, persze wc-papírt sem. De azért az orruk alá dörgölik, hogy hogyan is kell helyesen kezet mosni.

A házirend mindenkire nézve kötelező – hangsúlyozza a szobákba kitett papiros –, beleértve látogatót és dolgozót. A házirend azt is tartalmazza, hogy esténként vizit zajlik az osztályon. A bent töltött öt nap alatt egyszer sem volt esti vizit az osztályon, így kérdés, hogy a gyerekeket külön kérés nélkül ki, hogyan és mikor vizsgálja meg két reggeli vizit között. A házirend tehát mégsem mindenkire nézve kötelező.

A kislányunk a harmadik napon szerencsére jobban lett, és az ötödik napon haza is mehetett. A körülmények ellenére reménysugarat jelentett a szenvedések közben a fiatal doktornő és néhány ápolónő lelkiismeretessége, valamint a gyerekorvosunk, aki a kórházban és hazaérkezése után otthonunkban is megvizsgálta a babánkat, mert aggódott, és személyesen akart meggyőződni az állapotáról.

Mint azt a kórházban kapott számlából megtudtuk, a babánk ellátása 80 000 forintba került az OEP-nek. Elgondolkodtam, hogy egy magánkórházban ezt a pénzt beszámítva és kiegészítve mennyivel nagyobb biztonságban éreztük volna magunkat, színvonalas ellátással. Persze a választás szabadságának megadásával az állami rendszer teljesen összeomlana, de a jelenlegi helyzet is fenntarthatatlan.

Bízom benne, hogy a megye és a város politikusai, a kórház vezetői, orvosai közül is néhányan olvassák ezt az írást. Mert biztosan fontos kérdés, hogy hol van a kórház székhelye, de mindenki hálás lenne azért, ha az illetékesek az ellátás színvonalának javítására is ekkora figyelmet fordítanának. Magyarázat persze mindenre van: az egészségügy alulfinanszírozottsága, kórházi orvoshiány, nővérhiány. Régóta beszélnek az egészségügy reformjáról a politikai pártok is, a választási kampányokban ígéretek hangzanak el, aztán nem változik sok minden. Bízom benne, hogy ezúttal valóban történik valami. És nem minden pénzkérdés. Jobb szervezéssel, odafigyeléssel, minimális szolgáltatói szemlélet megjelenésével is csodákat lehetne tenni. Ennek megvalósítása a vezetők feladata és felelőssége lenne….

Annak nagyon örülök – mint azt megtudtuk a legutóbbi szombathelyi közgyűlési tudósításból –, hogy a szombathelyiek több mint fele egészségesnek és boldognak érzi magát. Magam is így vagyok ezzel, de egy ideje hozzáteszem, csak kórházba ne kelljen mennem. Sokan vannak így. Itt élünk családommal egy 80 ezres európai város központi szerepű kórházától 2,5 km-re, és mostantól azért imádkozom, hogy ne legyen szükség a gyermekeimnél azonnali kórházi beavatkozásra, mivel akkor nincs választásom. Azt viszont eldöntöttem, hogy tervezhető helyzetben soha többet nem fogom ebbe a kórházba vinni őket. A gyermekeink a legnagyobb kincseink. Vigyáznunk kell rájuk. Ez az ellátás elfogadhatatlan, tenni kell ellene. Én már tettem valamit, folytassák mások is."


Szombathely, 2010. december 28.

Hollósi Szabolcs

Dr. Kőfalvi István, a Vas Megyei Markusovszky Kórház Nonprofit Zrt orvosigazgatójának válasza.

A cikk szerzője, a felesége "akarata ellenére" beszámol gyermekük kórházi ellátása körüli tapasztalatairól.

A "nem akarjuk megírni, de mégis megírjuk" filozófiával nincs is semmi probléma, hiszen a figyelemfelkeltés bizonyos nem kívánatos eseményekre fontos lehet, hiszen a kórház vezetésének és minden dolgozójának érdeke az esetleges hibák kiküszöbölése, a gyógyítás biztonságának és minőségének javítása. Nem tartjuk magunkat hibátlannak, és az építő jellegű és jobbító kritikát elfogadjuk, és ha kell, a szükséges intézkedéseket meghozzuk. A cikk azonban nem csak figyelemfelkeltésről szól, hiszen az utolsó mondatokban nyíltan a kórház elleni propaganda fogalmazódik meg. Tovább.

.