Sokan teszik fel a kérdést, hogy vajon az elmúlt 25 évben a politikai erők között miért nem jött létre egyezség az életünket alapvetően meghatározó területeken való együttműködésre? Egy társadalmi konszenzussal megteremtett „nemzeti minimum” program, és annak következetes megvalósítása esélyt teremthetett volna arra, hogy felzárkózzunk a fejlett országok közé. E helyett egy kettészakadt ország, - többségében szegény nép - kétségbeesett vergődését tapasztaljuk!
A nemzetinek csúfolt „kerekasztalnál” csupán egy zsivány alku köttetett - ez utólag derült ki - a hatalomátvételről, de arról egy betű sincs, hogy a gyakorlatban milyen változást jelent ez a paktum például a gazdaságban, az egészségügyben, az oktatásban, a nyugdíj kérdésben, stb. A hatalom megszerzését követően tébolyult programok születtek, leginkább egy szűk klientúra érdekében és annak javára. Sőt! Emlékeznek az elhíresült történetre, mely szerint a „bal és jobb” kiegyezett abban, hogy 70-30%-os részesedésben csapolják le a beruházások pénzeit. Mostanra - ahogy tapasztaljuk - végképp elszabadult a pokol, a gátlástalanság! Ehhez hozzájárult egy humán deficit is, hisz 25 év után nyugodtan kijelenthetjük, hogy e korszakban egyetlen bölcs, tisztességes, tehetséges államférfit sem adott számunkra a „történelem”, viszont manipulátorokból, sarlatánokból, népbutítókból lett bőven.
Ott tartunk, hogy az átkosból megörökölt államadósságunk 17 szeresére növekedett, miközben a teljes állami, közösségi vagyonnak - gyárak, üzemek, vállalatok, szövetkezetek, üdülők stb..- lába kelt. Négymillió magyar ember él a létminimum alatt, 300-400 ezer gyermek éhezik, több 100 ezren dolgoznak külföldön vendégmunkásként. A magyar falvakban félmillió lakóház áll üresen, s néhány éven belül a számuk egy millióra növekszik!
Az országot „manipuláló” politikus társadalom két és fél évtizede lépi át úgy a nyugati határt, hogy látja az ordító különbséget osztrák és magyar falvak fejlettsége között. Szemernyi szégyenérzet, bűntudat nem merül fel bennük, hogy negyed század alatt többet tehettek volna a határon belüli (!) falvainkért, az itt élő emberekért?!
A felelősségünk természetesen közös! Mi választottunk politikát és politikust! Hagytuk magunkat átverni, s megtéveszteni! Mentségünkre legyen mondva, választópolgárként meg volt bennünk a jó szándék, a bizalom..! Ezzel éltek vissza az „urak” és ezt játsszák el most is napról-napra! A vidéki népek most is hallgatnak, s megint a „vízfej” beszél helyettünk, miközben lila gőze sincs arról, hogy általában az országban mi a helyzet. A pártok sunyi alkujának eredményeként a szubszidiaritás már gyakorlatilag nem létezik. A települési, területi (megye, kistérség) önrendelkezést, illetve a közösségek autonómiáját eltörölték. Jó példa erre, hogy a megyék történelmi időktől - adófizetői által - felhalmozott vagyonát egy tollvonással államosították, pl.: szociális otthonok, kórházak, iskolák, művelődési intézmények, közgyűjtemények, stb. Ezt a gyalázatot lelkesen, szemrebbenés nélkül megszavazták a megyei közgyűlés kormánypárti tagjai! A magánvagyont sem hagyták érintetlenül a fiúk, hisz elrekvirálták a magánnyugdíj pénztárakba tett megtakarításainkat és a takarékszövetkezetekre is rátették a kezüket. A klientúra vagyongyarapodása érdekében nagymértékben korlátozták a termőföld tulajdonosok tulajdonosi jogait!
Szívem szerint még adnék egy esélyt ennek a korszakromboló gárdának, hogy belássa tévedését, és kellő alázattal tegye tovább a dolgát, vezekeljen tetteiért, javítsa ki a hibáit. Tudom, hogy egyrészt visszaélne ezzel a lehetőséggel, másrészt azért sem jó ötlet, mert számukra a „belátás” nem létező kategória, hisz a hatalmi kábulat már rég felülírta ezt a fogalmat az eszköztárukban. A választópolgároknak is világosan kell látni, hogy már veleéig romlott a teljes politikai garnitúra, amelyet el kell távolítani! Nem szabad elfogadni tőlük az ígéreteket, csecsebecséket, a lehulló morzsákat, cirkuszi mutatványokat, a szánalmas magyarkodó dumát, amellyel a lelkünkre akarnak hatni és közben a zsebünkben kotorásznak. Most már elhihetjük, hogy egy negyedszázad bűnös politikájának formálói azt tekintenék legnagyobb sikernek, ha tovább hallgatnánk, és nem tennénk semmit! Ezt az örömet nem szerezhetjük meg számukra!
Patyi Elemér