A picture on fesztivál, amit Jimmy Cliff is imád

2012.08.13. 08:00

A máskor békés kis falu fesztiválhelyszínné alakult, nagyszínpad a templom mellett, kisszínpad az almáskertben, kemping a Pinka partján. Interjú is van.

picture on Bildein 2012.

A máskor békés kis falu fesztiválhelyszínné alakult, nagyszínpad a templom mellett, kisszínpad az almáskertben, kemping a Pinka partján.

A dübörgést már a Szombathelytől mindössze 20 kilométerre fekvő Bildein (Beled) határában meghallottuk. Világklasszisok, jó arcok, profi szervezés. Mindenki mosolyog, a biztonságiak angyali türelemmel tűrik a bolondokat, punkok ugrálnak a jamaikai ritmusokra, a vinotéka a béke, de semmiképp sem a csend szigete. A picture on fesztiválon jártunk.

picture on Bildein 2012.

A péntek délutáni verőfényben szépen gyülekezett már a picture on közönsége. Amikor megérkeztünk, épp a !DelaDap magyar énekesnője, Stoika Melinda perdült a színpad közepére. A balkáni zenében utazó csapat osztrák illetőségű ugyan, de a tagok nemzetisége legalább olyan sokszínű, mint a dalaik. Soha rosszabb megérkezést.

picture on Bildein 2012.

Két koncert között gyorsan megejtettünk egy pólóbeszerzést. A limitált kiadású 2012-es fesztiválpóló néhány év múlva értékes kincs lesz – a sok éves pinkarock-tapasztalattal rendelkező fesztiválozók büszkén feszítettek a korábbi években kiadott T-shirtökben, egy 8-10 éves darabbal már komoly elismeréseket lehet ám begyűjteni!

picture on Bildein 2012.

A Quimby alatt érezhetően megsűrűsödött az egy négyzetméterre eső magyarok száma a nagyszínpad előtt, majd Kiss Tibivel és Balanyi Szilárddal a közönség soraiban is összefutottunk úgy egy fél óra múlva, amikor a reggae élő legendája, a 64 éves Jimmy Cliff a fiatalokat megszégyenítő mozgással és erővel lépett színpadra.

Rövid találka egy világsztárral

Jimmy Cliff a koncert után adott interjúkat. A néhány perces találkozás arra épp elegendő volt, hogy kiderüljön: szó sincs fellegekben járó, megközelíthetetlen sztárról! Egy nagyon kedves és közvetlen úrral van dolgunk.

- Másodszor lép fel Bildeinben. Milyennek találja a picture ont?
- Imádom! A közönség nagyon érzékeny a zenére, lelkes, tele van energiával, imádom! Szívesen jövök Európába, egészen más, mint Amerika. Egyébként Nagy-Britannia a kedvencem, és Svájc. Ott nagyon barátságos emberekkel találkoztam.
- Magyarországon járt már?
- Igen, Budapesten, talán négy évvel ezelőtt. Nagy koncertet adtam, óriási koncertet, Lionel Richie-vel. Hatalmas volt! De korábban is jártam már a magyar fővárosban, azelőtt körülbelül úgy tíz éve.
- Van egy száma, a Vietnam, amiről Bob Dylan azt mondta, hogy minden idők legjobb protest songja.
- Ezt a dalt a vietnami háborúról írtam, sok-sok évvel ezelőtt, de mostanában ugyanezt a melódiát használom Afganisztánra, hiszen Vietnam és Afganisztán párhuzamos történetek. Ma este is elénekeltem.
- Megértik ezt az emberek?
- Igen, azt hiszem, igen. Ennek a mondanivalójára a világon mindenhol fogékonyak az emberek. Előadtam Amerikában is, Angliában is, Európában sok helyen. Ez egy protest song, azaz tiltakozó dal. A háború Vietnamban nem volt jó dolog! A háború Afganisztánban nem jó dolog! Sokan nem szeretik ezt a háborút. Az amerikai közönség is megérti az üzenetét ennek a dalnak, hiszen ott is nagyon sok ellenzője van az afganisztáni háborúnak.

Már megint a politika, futott át az agyamon, hogy mindig ide lyukadunk ki. Tavaly ilyenkor az Ignite énekesével, Téglás Zolival ültünk a bildeini éjszakában, és miről beszélgettünk egy idő után? Hát persze, hogy a politikáról. Jimmy Cliff nagyon szépen fogalmazta meg, mit gondol az amerikai elnökről, akinek a neve óhatatlanul előjött az afganisztáni háború kapcsán: „Obama egy politikus. Tisztelem őt, de része az amerikai politikának. Az én dalom az ellen szól, ami mellett ő kiáll.” Talán a politikusoknak is többet kéne fesztiválozniuk.

Az őrület szombaton is folytatódott

Másnap délután eleinte fáztunk, mint a kutya, az előző napi hőség után hol az eső szemerkélt, hol a szél támadt fel. De igazából kit érdekelt ez? Hiszen a nyolc tagú mexikói „salsa-punk” csapat, a Los de Abajo pár perc alatt fiesztává változtatta a placcot. Aztán a koncert végén az egész zenekar fogta magát, és levonult a közönség közé. Középre masíroztak, és ott nyomták le az utolsó dalt. Régen láttunk ennyi magasba tartott fényképezőt és mobilt egy célpontra irányulva.

picture on Bildein 2012.

Ezt a mutatványt az utánuk következő, pol-punkrockot nyomó Anti-Flag is megismételte, ők már a kordonon keresztül, a biztonságiak emelték át őket a rajongók közé, hangszerestül, mindenestül. Igazi őrültek.

A Németországból érkezett, középkori metált játszó In Extremo nem csak a zenével fűtött be a közönségnek. A színpad előtt időnként hatalmas lángoszlopok csaptak fel, olyan forróságot árasztva, hogy még a jóval távolabbi sorokban is éreztük.

picture on Bildein 2012.

A fesztivált – legalábbis a koncertek sorát, hiszen a buli még folytatódott a Stadlban – az éjfélkor színpadra lépő seregnyi dilis finn, a Leningrad Cowboys zárta. Lehetetlen frizuráik ugranak be először mindenkinek, igen, ők azok, a szarvszerűre belőtt sérókkal, amiknek az alapját talán egy Elvis-karikatúra szolgáltathatta. Azt már régóta tudjuk, hogy a rock and roll, az nem egy tánc... de ezek a ritmusok alaposan meg is mozgattak mindenkit. A recept nem túl bonyolult, de ügyes: a feldolgozásokat mindenki ismeri, hibázni sem lehetett volna vele. Hogy csak egy villanást idézzek fel: az egyik magyar különítmény a hangfal tövében próbálta meggyőzni a többieket, hogy a „those were the days, my friends” helyett „ábrándos szép napok” dalolandó...

Eközben az almáskertben

„Ez az értelmiségi színpad”, jegyezte meg mellettem a kolléga, valamikor a szombati éjszakában, amikor Clara Luzia elköszönt a ráadásszám után. A fiatal bécsi énekesnő elgondolkodtató, kicsit melankólikus dalokat ír, a Cat Power – Ani DiFranco – Laura Veirs vonalat követve. Bildeinben negyedik lemezét (Falling Into Place) mutatta be a csendesülősöknek.

De ugorjunk még vissza az időben: estefelé itt bukkantunk a Sweet Sweet Moon nevű produkcióra, egy srácot (Matthias Frey) képzeljünk el, amint egy halom technikával és egy apró hegedűfélével felszerelkezve valami egészen elképesztő összhangzást csal elő. Nem hasonlít semmire, de nagyon bejön.

picture on Bildein 2012.

Az almáskertben esett meg az is, hogy a nyugágyakon az előző nap fáradalmai pihengető fesztiválközönség egy emberként kapta fel a fejét, amikor a Rockszeminárium fiatal tehetségei vették birtokba a színpadot, és tizenéves lányok torkából olyan hangok törtek elő, mint az igazi profikéból.

A fesztiválozást nem lehet elég korán kezdeni, gondoltuk, amikor megláttuk a legkisebb látogatót: a szőke csöppségnek még a szájában a cumi, de már pinkarocker! Az meg, hogy találkoztunk egy gumicsizmás Pikachunak öltözött sráccal, már csak a hab azon a tortán, amiben a Novarockon szerzett mobilvécé-matricával feszítő fiú a tészta, az öreg hippi által bemutatott spontán indián rituálé a krém, a pólóra nyomott pinkarockerhal legendája meg a díszítés.

.