Pincérnő voltam Ausztriában: öt kemény év, és ami mögötte van (élménybeszámoló)

Öt év.

Nemegyszer szállítottam nekik magyar kolbászt meg Erős Pistát, kürtös kalácsot és cigarettát megrendelésre, némi borravalóért cserébe. Lélekgyilkos esztendők voltak, szabad hétvégék nélkül, de elvétve azért akadtak szép pillanatok, tartalmas beszélgetések, alakultak értékes ismeretségek is, amik megszépítik az emlékezést.

Hogy miért tettem mindezt és vállaltam munkát ott, ahol (általánosítva) leginkább csak lenéznek minket, magyarokat? Hát a pénzért. Mert Ausztriában-anyagilag- jobban megbecsülnek egy pincérnőt, mint itthon egy értelmiségit...

A fotó csak illusztráció

Mindenki feketén kezdi

Öt éve döntöttem úgy, hogy nekivágok. Értelmiségi munkakörben alig kerestem meg a nyolcvanezer forintot itthon, abból pedig elég nehéz volt albérletet fenntartani, gyereket nevelni, és túlélni a mindennapokat.

Nem gondolkodtam, engedtem a pénz és a stabilabb élet hívó szavának.

Akkoriban még könnyű volt munkát vállalni a szomszédoknál, az elhatározást követő második héten már egy burgenlandi „Gasthaus” (nálunk amolyan falusi kocsma bálteremmel, ahol alkalmanként rendezvényeket is tartanak) pultja mögött csapoltam a sört.

A főnök vizsgakérdései a következők voltak: Ha ennyibe kerül egy sör, ennyibe meg egy fröccs, akkor mennyibe kerül négy sör és három fröccs? Melyik a húsz centes? A magyarok ismerik az eurót? (...)

Miután kiálltam a nehéz próbát, munkába álltam, s egy szombathelyi német tanárnővel dolgoztam műszakváltásban, aki szintén megelégelte az itthoni viszonyokat és legalább ennyi hasznát vehette a diplomájának.

Óránként öt eurót kaptunk (volt, hogy naponta, volt, hogy hetente, attól függően, hogy milyen kedve volt a főnöknek), plusz a jatt, ami szépen fedezte a benzinköltséget.

Napi tíz-tizenkét órákat dolgoztunk, egy óra ment el az utazással. Nem volt éppen ideális állapot, csak lógtunk a levegőben, de legalább volt pénzünk. És türelmesen vártuk a papírokat, amiket jól beígértek. Fél év múlva még mindig vártuk, rettegve a határon odafelé és visszafelé, mert akkoriban ki is tilthattak az országból, ha rajtakaptak a feketemunkán. A főnöknek persze így inkább megérte (mit neki becsületesség?), mint fizetni utánunk a járulékokat hónapról hónapra, mi pedig tűrtünk, hisz még ilyen feltételekkel is jobban megérte kint dolgoznunk, mint idehaza. Ezt akkoriban sok osztrák munkaadó kihasználta, kiváltképp a vendéglátásban. Egy idő után megelégeltem a helyzetet, nézegettem hát a lehetőségeket, merre lehetne tovább állni, s jobban járni.

Magyarok mindenütt

Pár hét alatt sikerült is találni egy újabb helyet, szebbet, jobbat az előzőnél. Igaz, át kellett dolgozni az éjszakákat, de konszolidált lokál volt, egy koktélbár egy burgenlandi falucska közepén, 45 km-re Szombathelytől, 90 százalékban törzsvendégekkel (ez amúgy jellemző Ausztriában).

A főnök, amióta megnyitotta a bárt, két osztrák pincérnő után csak magyarokat alkalmazott, mondván becsületesebbek, szorgalmasabbak vagyunk, nyitottabbak és kedvesebbek a vendégekkel.

Az összes dolgozóját bejelentette, addig ment a papírok után, amíg meg nem kaptuk azokat. A törvény által előírt összeget mindig pontosan fizette (ez húsz óra esetében annyit tesz, mint itthon egy negyvenórás munkahely...), a túlórákat emelt órabérrel (nyolc euróval) számolta hozzá minden hó végén. A jatt ez esetben is fedezte a benzinköltséget.

Amikor először kaptam meg a „nyaralási” pénzt a karácsonyi után, vagyis a 13. és 14. havi fizetést, ami ugye a szomszédoknál jár, mesébe illőnek éreztem a történetet. Kéthavi extra gázsi, plusz biztos megélhetés, osztrák betegbiztosítás, mi kell több, hogy motiváljon? Nem sok. (Legalábbis ekkor még így gondoltam...)

És nem csak én láttam így a helyzetet, mert úton útfélen kint dolgozó honfitársakkal találkoztam. Minden faluban magyar rendszámú autók álltak a vendéglők, kocsmák, bárok előtt, de a „bevásárló túrák” alkalmával a boltokban, a benzinkutakon is szép számmal volt jelen a magyar munkaerő. Burgenlandban különösen.

A nagy cégek, mint például az egyik neves varroda - nem messze a határtól - létszámának nagy részét a magyarok tették ki, de a kétnyelvű iskolákban is ott voltak a szombathelyi tanárok, a fürdőkön a recepciósok, masszőrök stb.

Tulajdonképpen telített volt a piac. Ekkor már nehéz volt munkát találni Ausztriában, hisz a munkaügyi hivatal meghatározott egy limitet, és eggyel több magyar állampolgár sem vállalhatott munkát a szomszédoknál. Pedig vállalt.

Bár Magyarországon esély sem volt hozzájutni az értékes okmányokhoz, sok osztrák munkaadó – tartva az ellenőrzésektől – maga intézte el és szerezte meg dolgozóinak a papírokat. Így mindenki jól járt, s több magyar kaphatott lehetőséget átjárni.

Ingázni vagy kint lakni?

Burgenlandban dolgozva ez nem kérdés. Könnyen megoldható az átjárás, főképp nekünk, akik a határ mentén lakunk. A többség ingázik. A benzinköltség, s a kocsi fenntartásához szükséges összeg fényében is megéri naponta kocsiba ülni, sőt.

Kint dolgozni és itthon élni éri csak meg igazán.

Bár az áraink lassan már elérik az osztrák árakat (nem hiába járunk át vásárolni is hozzájuk), a fizetések között továbbra is óriási szakadék tátong.

Hogy pontosabban fogalmazzak, mégis csak könnyebb itthon kétszázötvenezer forintból (ami a mostani árfolyamon már inkább a háromszázezret súrolja) megélni havonta, mint százezerből...

Az élelmiszerek nagyjából azonos áron futnak, tankolni most már sokszor jobban megéri Ausztriában, ruházkodni éppúgy, a gyerekholmikat pedig kiváltképp ildomos a szomszédoknál beszerezni.

Ami viszont sokkal drágább kint, az a lakás fenntartása és a közüzemi számlák fedezése. Egy élhető albérlet – rezsi nélkül - ötszáz eurónál kezdődik, ami barátok között is a duplája az itthoni összegnek. Ha meggondoljuk, hogy nagyjából ezer eurót kapnak a magyarok a kinti munkáért, belátjuk, hogy ott sem lenne sokkal könnyebb a megélhetés. (Hozzáteszem, hogy egy osztrák munkanélküli körülbelül hétszáz eurót kap havonta...Minden csupán nézőpont kérdése, ugye.)

Persze sok munkához kínálnak ingyen szállást, van, ahol ingyen kosztot is, amivel a Bécsben vagy még távolabb dolgozók, esetleg idénymunkások élnek, de hetente ők is hazajárnak.

Akik például Stájerországban dolgoznak (rengetegen vannak!), és naponta legalább két órát töltenek autóban, még ők is szívesebben ingáznak.

Én is ezt tettem legutóbbi munkahelyemen (kb. 70 km volt az út oda), csakúgy, mint a magyar kolléganőim, pedig mindegyikünknek felajánlottak egy kis szoba-konyhát, akár állandó ott lakásra a kávézó felett.

Hogy miért? Sokat töprengtem korábban ezen, és sorstársaimmal beszélgetve rájöttem, hogy kevés magyar tud azonosulni az osztrák mentalitással, s az elfogadás, a beilleszkedés a „jóhaverság” csak egy bizonyos határig működőképes.

Egyrészt másképp szocializálódtunk, másrészt az osztrákok nem szívlelik a betelepülőket, és ezt érezni rajtuk. Ennek nem mi, átjáró, becsületesen dolgozó magyarok vagyunk az okai, sokkal inkább a törökök, de ez egy másik történet. Elég zárt társadalom az osztrák.

Jobbnak kell lenni náluk

„Ha csak annyira vagy jó, mint ők, akkor lenéznek. Ha kicsit jobb vagy, akkor átnéznek rajtad. Ha sokkal jobb vagy, na akkor tisztelnek és becsülnek” – ezeket a mondatokat egy orvos barátom mondta, aki több éve dolgozik főorvosi státuszban Ausztriában.

Elégedett a munkájával, a körülményekkel és a fizetésével meg pláne.

S, hogy mennyire igaz, amit mondott, alátámasztja az én tapasztalatom is vagy tíz évvel korábbról, amikor fitness-edzőként dolgoztam egy osztrák sportcentrumban. A kinti kollégák először érezhetően lenéztek, megjegyzéseket tettek, hogy vajon az emberek bejárnak-e majd az óráimra (elvégre csak egy ismeretlen magyar vagyok). Aztán amikor nem volt hely a csoportjaimban, és a vendégek már két héttel korábban feliratkoztak, hogy bejuthassanak hozzám és az igazgatóság további órák megtartására kért fel, akkor irányt váltottak. Nem, hogy megbecsültek, de maguk is bejártak az edzéseimre, és vették a fáradságot, hogy tanuljanak. Igen, egyszerűen jobbnak kell lenni náluk, ennyi az egész... (A többit meg el kell nézni nekik, mese nincs.)

Miért is vágynak a magyarok az e-cardra?

Elkerülhetetlen, hogy pár sor erejéig szót ejtsek a témáról, kiváltképp, ha az osztrák munkavállalás előnyeit ecsetelgetem. Ez a pont ugyanis dobogós. Vajon miért örül minden magyar, amikor megkapja azt a bizonyos e-cardot, vagyis hivatalosan kint lesz betegbiztosított? Azt hiszem, ezt csak akkor érthetjük meg igazán, illetve csak akkor tudjuk felmérni a magyar egészségügy helyzetét igazán, ha már jártunk Ausztriában orvosnál (akár magyarnál, akár osztráknál), vagy eltöltöttünk néhány napot egy kinti kórházban. Nekem mindkettő „megadatott”. A háziorvosnál legalább fél órát tölt bent a páciens, a kivizsgálás valóban alapos, emberi, s ha szükséges, helyben történik a vérvétel, az ekg, s az egyéb, nálunk beutalós vizsgálat. Ráadásul a rendelőkhöz gyógyszertár is tartozik, így a beteg helyben megkapja, amire szüksége van. A kórház pedig, mint egy jobb magyar szanatórium. És mondja valaki, hogy a pénz nem nagy úr...

Nagy úr, nagy úr, de akkor sem minden

Én öt év után hagytam abba. Nem bírtam tovább a vendéglátást, s úgy határoztam, inkább meghúzom magam, vagy több munkát vállalok itthon kevesebb pénzért, de nem adok több hétvégét a gyerekem életéből, nem adok ünnepnapokat a családi pillanatokból, és nem csúszkálok télen órákig a hóban.

A vendéglátás nem éppen családbarát meló. Ráadásul az ember egy idő után kiég, szomjazik az értelmes eszmecserékre, amit ott nem igazán talál, és nap mint nap megerőszakolja magát, hogy szórakoztassa a vendégeket, fülig érjen a szája akkor is, ha leginkább üvöltene csak. Fogy a türelem. Talán ahogy az ember öregszik, változnak a prioritások. Persze ez személyiségfüggő is, soha nem vezet jóra az általánosítgatás.

Ráadásul amíg nincs gyerek, addig más a helyzet, nem ilyen kiélezett a szituáció. (Gyerekkel az oldalunkon meg inkább azon törjük a fejünket, vajon a jövője szempontjából kint, vagy itthon írassuk-e be iskolába. De is egy másik kérdés.)

Nem búcsúztam el végleg a szomszédoktól, keresgélek most is, valamit, ami nem vendéglátás. De manapság nehéz munkát találni, leginkább csak szakmunkásokat keresnek.

Az a baj, hogy Ausztriában az elmúlt években jelentősen nőtt a munkanélküliség, és május óta tovább rosszabbodott a helyzet.

Sok magyar vállal el olyan munkát kint, amit az osztrákok nem (erre már rájött az állam is, és erősen gondolkodik a megoldáson), már nincs szükség papírokra, így könnyebben kijátszható a bejelentés. Sok helyütt úgy működik a dolog, hogy bejelentik az embert tizenöt, húsz órára, s negyvenet várnak el tőle. A juttatásokat lecsökkentik, sokan azt sem tudják, mi járna nekik törvényileg.

A magyarokkal ezt is meg lehet tenni. Még mindig. Mert így is jobban járunk, mint a legtöbb esetben itthon...

Él.Et.