"Soha nem tetszett az, ami van – ma sem."
Mottó:
Kollégáról nem könnyű írni. Átküldöm neki jóváhagyásra, és már parázok is, mennyire fogja szakmai szemmel nézni. Mint egy vizsga. Kozma Gábor már akkor Vas Népe újságírója volt, tapasztalt öreg róka, amikor én a pályát kezdtem, pedig annak is megvan már vagy 15 éve. Azóta úgy hozta a sors, hogy közvetlen kollégák lettünk. Időnként bizony leáll a munka, mert Gábor sztorizni kezd. Gyanútlanul, mert nem gondolja, hogy megírom. De sohasem ok nélkül.
Munka közben - a kép a 2011-es picture on fesztiválon készült, valamikor éjszaka, az Ignite turnébuszában, egy igen jó hangulatú beszélgetés alkalmával az énekes Téglás Zolival. Ilyen zenekari luxusbuszt addig csak hollywoodi filmekben láttunk.
Kozma Gábor tősgyökeres Vas megyei gyerek, az őrségi kis faluban, Szattán született. Gyerekkorát mégsem ott, hanem Szombathelyen töltötte, a Fürst Sándor utcában (a Söptei útról nyílott), 1956-ig. Utána a család vidékre költözött, mert a Kozma apuka Nemesrempehollóson kapott munkát.
Tanulni, tanulni, tanulni – de hosszú hajjal
Gábor korán elkerült otthonról, a gimnáziumot már kollégistaként végezte Körmenden. Nővére akkor már Pesten élt, bátyja Ajkán kezdett dolgozni.
"A katonaság, ami elég kemény volt a hetvenes években, nem ijesztett meg, mert a hosszú és húzós kollégiumi múlt addigra sokat segített abban, hogy rájöjjek, milyenek az emberek. A kollégium kemény világ volt, ahol gyorsan kialakultak az alá- és fölérendeltségi viszonyok. Elsősként el kellett fogadni, hogy egy végzős odaadta a cipőjét, amit be kellett törnöm. Tehát egy darabig nekem kellett hordani, az én lábamat törte fel, csak miután megpuhult a bőr, hordta az, akié volt. Ha ezt nem csináltam meg, akkor mikuláskor papucsoztak.
Nem voltam se jó tanuló, se jó katona, mindig volt bennem valami lázadásféle, talán ezért is lettem újságíró. Soha nem tetszett az, ami van – ma sem. Mindig azt kerestem, ami kicsit eltér a dolgok megszokott rendjétől.
A körmendi gimnáziumban jártam az irodalmi szakkörbe, másfajta verseket olvastam, mint amik a tananyagban voltak. A hatvanas évek végén vagyunk, még csak tíz évvel '56 után. Nagy merészségnek számított, ha valaki elment egy beatkoncertre tombolni. Én ebből kivettem a részemet, majdnem ki is vágtak a kollégiumból. És állandó probléma volt a hosszú hajam, noha jó szellemű, mondhatni, abban a korban liberális iskola volt a Kölcsey, élén Mosonyi Antal igazgatóval. Az osztályfőnököm Lányi Tibor volt, felvilágosult ember, aki nem azt tanította, amit előírtak. Nagy tudású, magasan képzett tanár volt. Ő mondta nekem először, hogy biztosan újságíró leszek. Ezt akkor – 17 évesen – nem hittem. Filmrendező akartam lenni."
Az ember, akinek volt is priusza meg nem is
"Bekerültem a szombathelyi főiskolára, népművelő-könyvtáros szakra. Ez egy teljesen más közeg volt, referátumokat írtunk, nagyon igényes tanáraim voltak, Nagy Árpádné például (esztétika), ott nem lehetett svindlizni, meg kellett tanulni. Én is elkezdtem írogatni, és egy-két irományom jól sikerült, mások szerint." (A filmrendezői terveket se adta fel, erről majd később.)
A rendszerrel való fiatalkori összeütközéseiről Kozma Gábor bevallotta, "ha akarnék se tudnék emlékművet gyártani magamnak, mert csak belekeveredtem a dolgokba. Amikor a Golf együttes koncertturnéján – ahol a lámpákat cipeltem – egy csehszlovák tóparton szóba elegyedtem egy különös férfival, akkor fogalmam se volt, hogy én a Dubčekkel dumálgatok."
Ahogy 1973. március 15-én se volt fogalma arról, hogy tüntetés van a budapesti belvárosban.
A Lenin-szobor letakarásánál
Fotó: Gombás Endre
"Fönt ittunk a Várban, csak ott volt a mellünkön a kokárda, és azt hitték, ellenállók vagyunk. Rosszkor voltunk rossz helyen. Két tiszt elkapott a buszmegállóban, elvették a személyit. Akkor csak azért úsztuk meg, mert éppen elment a rabszállító. Tele volt... A haverommal, Fülöp Gézával (akit később fél év baracskai "táborozással" is jutalmaztak) lesétáltunk a Tóth Árpád sétányra. Erre föl két fapados rendőr jött utánunk és elkezdtek futni felénk. Mi meg le, az akkor még romos várrészhez, csattogott a rendőrcsizma a kövön. Az volt a legfélelmetesebb, hogy egyetlen szót sem szóltak, magánszorgalomból akartak elkapni-verni minket... Szerencsére gyorsabbak voltunk, és leértünk a Krisztina körútra. Este a tévében mondták be, hogy – szó szerint emlékezem – egy kisebb csoport nacionalista tüntetésre tett kísérletet a belvárosban... a rendőrség több személyt előállított."
A rendőrségi ügy nem jött jókor. "Államvizsga előtt voltam nem sokkal. Mondták, hogy örüljek, ha rendőrhatósági figyelmeztetéssel megúszom, de a diplomának búcsút inthetek. Meg hát egy büntető feljelentés államellenes izgatásért. (Ebben a műfajban több kollégám kapott akkor kettő-négy évet. Legismertebb Haraszti Miklós esete, ő öt évet kapott.) Ment a huzavona, jegyzőkönyvet vettek föl, meghamisították. Azt akarták bizonyítani, hogy a szombathelyi főiskola és az ELTE között szervezkedési összekötő voltam. Nem tudták bizonyítani, nem is volt igaz, de nem állt túl jól a szénám. Koblov Erzsi néni állt ki mellettem. Ő volt akkor a főiskolán a párttitkár, apámat ismerte. Nélküle nem úsztam volna meg, látszott, hogy el akarnak meszelni. De ő elővette a kapcsolatrendszerét, és elengedtek. Azt mondták, hogy majd kapok értesítést, hogy mi lesz a sorsom. Ennek már negyven éve, azóta se kaptam...
Amikor diploma után beadtam a jelentkezésemet a Vas Népéhez, azonnal leellenőriztek. Mondta apám meg anyám, hogy voltak náluk, kocsival mentek le. Föltérképezték a családot. Miután fölvettek, akkor odamentem a főszerkesztőhöz, Pozsgai Zoltánhoz, és mondtam, hogy nekem van ugyan priuszom, de az nem úgy volt... Erre azt mondta a Zoli bácsi: tudjuk..."
A megyei napilap akkoriban eléggé le volt ülve. A kollégák többsége a negyvenes korosztályhoz tartozott (ami akkor úgy hatott, mintha ma csupa nyugdíjas dolgozna), belefásultak a munkába, a kötelező körökbe. Megírták, amit kellett, aztán mentek fröccsözni. Valahogy még tetszett is az akkori főszerkesztőnek, hogy megjelent egy hosszú hajú, lelkes, fiatal gyerek.
Ott se lehettek volna
Utazni, megismerni idegen tájakat, embereket – ez is olyasvalami, ami nélkül nem tudná elképzelni az életét. A világ különböző pontjain átélt élményeiről a Grünwald Zsolt vezette Kalandor Körben is mesélt nemrég. Az első nyugati útról is:
"1979-ben voltam először Nyugaton. Angliában, nászúton. Ki kellett tölteni egy űrlapot az útlevél mellé, ami ha nem is a titkosszolgálatnak, de valami hasonló szervnek, jelentésnek készült, le kellett volna adni. És én ezt otthon hagytam, a mamánál. Ő meg eltüzelte.
A reptéren három szűrő volt. Az elsőn már átengedtek minket, utána mondta az idegenvezető, hogy mindenki mutassa fel ezt a bizonyos lapot. Néztem a nejemre, valahogy átmentünk, nem szóltak érte. Megérkeztünk Londonba, felültünk a buszra, az idegenvezető kezdte begyűjteni a lapokat. Mondtam, hogy nincs, nekünk nem is volt. Erre azt mondta: önök akkor nem lehetnének itt.
Ez egyébként egy négynapos városlátogató út volt. Ahogy megérkeztünk Kensington Parkba, három utas rögtön telefonálgatni kezdett, jöttek értük az ismerőseik. A disszidálók nem várták meg a vacsorát se. Be volt fizetve, megettük helyettük.”
A negyedszázados Éhen Gyula Kör
Ma Kozma Gábor az Éhen Gyula Kör (ÉHK) vezetője. A civil szervezet 1988. november 11-én alakult meg.
Majdnem negyedszázaddal később a TIT egyik termében ültünk. Az apropó: a civil szervezet képviselői átnyújtották a rendszerváltást közvetlenül megelőző időszak máshol nem fellelhető dokumentumait (leveleket, fotókat, stb.) a levéltárnak. A helyszínválasztás nem volt véletlen: az ÉHK itt tartotta első hivatalos ülését.
1988-ban Ádám Károly megkereste Kozma Gábort és Barna Tamást, és Kövér Istvánnal együtt vitakört alakítottak. Ez volt az első alternatív csoportosulás Szombathelyen, a pártok még nem alakultak meg. Fő programpontjuk volt, hogy a hatalom folytasson párbeszédet a független polgárokkal (a „polgár” szót itt ők kezdték először használni). Az ÉHK-ban és körülötte a kezdetekkor még minden ellenzéki irányzat képviselője jelen volt, mintegy 180-an vettek részt programjaikon. A belépési nyilatkozatot ötvenen írták alá, a többiek nem merték felvállalni. A kör elnöke Ádám Károly, helyettese Kozma Gábor lett. A megalakulás után hamarosan végbement a polarizáció, formálódtak a pártok, kirajzottak az ÉHK-ból az emberek.
Az 1989-es országos eseményekhez kapcsolódóan Szombathelyen is megjelentek a “Gyújtsunk gyertyát…” típusú megmozdulások, ilyen módon tiltakoztak, emlékeztek, vagy fejezték ki véleményüket (romániai falurombolás ellen, a Gulág áldozataiért, a recskiekért, a Baltikumért, stb.)
Telefonos riadóláncot alakítottak ki, a 20-30 alternatív vezető között állandó kapcsolat volt, hogy ha bármi váratlan történik, ha az utcára kell menni, mindenki mielőbb mozgósíthassa a saját csapatát.
Az ÉHK akciói közé tartozott a Lenin-szobor letakarása, majd eltávolítása. Az esemény nem csak az országos, de a világsajtóba is bekerült, a svéd királyi tévé forgatócsoportja a helyszínről adta le tudósítását.
Kozma a rendszerváltás után önkormányzati képviselő volt Szombathelyen. Az MDF-frakcióban ült az Éhen Gyula Kör képviseletében, de a pártnak nem volt tagja.
A Kör megalakulása óta 25 év telt el, és mivel 2013-ban volt Éhen Gyula születésének 160. évfordulója, Éhen Gyula évet rendeztek. Volt filmnap helytörténeti filmekkel, kapcsolódott hozzá témájában a Savaria Urbanisztikai Nyári Egyetem, ősszel a levéltárban rendeztek tudományos konferenciát.
Egy szürreális utazás
Egy kicsit kanyarodjunk még vissza a kilencvenes évekbe. "Albánia életem egyik legjobb élménye volt, noha ez az út sok szempontból egy szürrealista álomnak tűnik fel. Az volt a célja, hogy Szombathelyről, megfizethető áron a Jón-tenger csücskébe turistacsortokat szállítson a Savaria Tourist, és a lehetőségeket feltérképezendő indult ezt a túra 1996-ban. (Ide kárpótlásul küldtek el, mert első fokon épp pert vesztettem Friderikusz ellen, és billegett a léc, hogy kirúgnak a laptól vagy sem. Végül két évvel később megnyertem a pert.)
Kalandos utazás vette kezdetét. A tengerpartra például nem tudtunk lemenni, mert az 1000-1500 éves olajfáktól a busz nem fért el. Korábban csak tankok jártak arra, azok sokkal laposabbak. Básthy Tamás fűrészelte a faágakat, míg oda nem értek a falubeliek, hogy megverjenek bennünket. Összegyűjtöttünk egy csomó pénzt, odaadtuk nekik, megnyugodtak.
Körbementünk az országon. Volt, hogy a szerpentinen csak úgy tudtunk bevenni egy kanyart, hogy a busznak a hátsó kereke kipörgött a semmibe, éjjel kettőkor. Máshol meg úgy tudtunk lejönni a hegyről, ha csákányoztunk. Elbontottuk a sziklát.
Hat napra terveztük a túrát, tizenhárom lett belőle, ebből hetet aludtunk a buszon. Amúgy a táj gyönyörű – már amit nem raboltak le... Olyan csodálatos illatokat éreztünk, amilyeneket itthon utoljára talán a XX. század elején lehetett, mert egyáltalán nem volt autóforgalom.
Már hazafelé indultunk, amikor meggyűlt a bajunk a térképekkel. A civil térképek ugyanis a megtévesztést szolgálták, csak a rossz utakat tüntették fel rajtuk. Amiket nem, a katonai utakat, azok voltak a jók. Amin mi mentünk... egy város után egyszer csak eltűnt az út. Akkor még maratoni futó voltam, előreszalajtottak, nézzem meg, hogy mi van. Kiderült, hogy egyszerűen nincs tovább. Egyszer csak megjelent két albán srác, egy Mercedesszel (a fél ország lopott Mercedeszekkel járt), és elkalauzoltak bennünket a görög határig. Hálából pénzt akartunk nekik adni, de nem fogadták el, csak azt kérték, vigyük hírül: Albánia szereti Magyarországot, és a közös királyunk Szkander bég volt."
Úgy nem lett filmrendező, hogy mégis
"Még a főiskola alatt jelentkeztem a Színművészetire. Három rosta volt, kettőn átmentem, a harmadikra meg nem jutottam el, mert bevittek katonának."
Kozma Gábor úgy nem lett filmrendező, hogy közben mégis. Több évtizede készít amatőr, ill. független dokumentumfilmeket.
A Korfilm stáb (Boros Ferenc, Kozma Gábor, Horváth Zoltán) a Napfényember bemutatóján a Savaria Filmszínházban
Ma már csapatban (Korfilm Produkció) dolgozik, Horváth Zoltán és Boros Ferenc személyében talált rá alkotótársaira. Az elmúlt években több fesztiválon és szemlén voltak jelen a Remeteidővel, majd a Határvidékkel. A legidősebb szombathelyi holokauszt-túlélőről, a forgatás idején 101 éves Spiegler Elemérről készített portréjukat néhány hete a Savaria Filmszínházban telt ház előtt mutatták be.
Az újságírás sohasem volt nyugdíjas állás
Kozma Gábor nem hivatalos Guinness-rekorder, mint Magyarország leghosszabb ideje munkában lévő napilapos újságírója. Arra a kérdésre, hogy milyennek látja a szakma jövőjét, így felel:
"Szomorú, de egyre nyilvánvalóbb: a sajtó, annak is a nyomtatott része haldoklik, kiüresítették. Eltűnnek a hagyományos műfajok, alig akad már kolléga, aki képes lenne megírni például egy épkézláb riportot. A szakma intézményes oktatása megszűnt, ma bárki hívhatja magát újságírónak, holott nem az, csupán sajtómunkás egy rémesen primitív celebvilágban.
Lassan már hagyományos szerkesztőségekről sem beszélhetünk, a szellemi műhelyek eltűntek, vagy eltűnnek. Ez napjaink történése, lesújtó.
Kormos István azt kérdezte 1975-ben az iszkázi költőzsenitől, Nagy Lászlótól, hogy mit üzen a száz vagy ötszáz év múlva élőknek. Nagy László azt válaszolta: ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókoltatom őket. Nos, már most keresni kell az emberi arcokat...
Az újságírás sohasem volt nyugdíjas állás, ebben a szakmában az íráskészséggel párosult tapasztalat a domináns, vagyis egy zsurnaliszta annál jobb, minél érettebb. A technika viszont más világot hozott el, a nyomtatott sajtó – fájdalom és tragédia, de – már nem perspektíva. Az internetre kell menni, ott kell létrehozni azt a minőséget, amely az írott sajtó sajátja volt. Pokolian nehéz és pokolian hosszú munka lesz ez. De éppen a világháló lehet az az eszköz, amely megmentheti ezt az agyongyörtört, kizsarolt szakmát."