Közel négy évtizednyi sóvárgás után jutottam fel a csúcsra. Avagy a főváros egy kevéssé ismert arca.
Budapest számtalan kellemetlen tulajdonsága mellett számos kellemessel is rendelkezik. Az utóbbiak hajlamosak megbújni, és sokszor elvárnak egy kis utánajárást.
Itt van például a Sas-hegy, amelyre közel négy évtizedig - a család egy részének szomszédságba költözése óta - pislogtam felfelé, kíváncsian, sóvárogva.
Vonzottak a nagyváros betonrengetegéből kimagasodó, fehér sziklák, a hegy furcsa magányossága, titokzatossága.
De valamiért soha nem indultam neki, Budapesten mindig olyan elfoglalt az ember, a hegymászás programja fel sem vetődik, meg különben is ráér az ilyesmi. Egy hegy tud várni.
Meg is várt engem türelmesen, mígnem most tényleg nekiugrottam.
A 8-as busszal egész magasra fel lehet jutni, aztán már csak kiadós séta felfelé a lépcsőkön, és az ember ott áll a kerítés előtt.
Azért van kerítés, mert időközben lekerítették az egészet. Ami egyrészt baj, mert belépőt kell fizetni, másrészt nem baj, mert így legalább karban van tartva.
A kapun túl egy takaros látogatóközpont van, amely egy informatív, közepesen érdekfeszítő kiállítást is magában rejt.
Kétféle jegy van: a kilátóra jelenleg 500 forint a teljes árú belépő, a tanösvényre 800. Meglépjük a másodikat, mivel éppen indulóban van egy csoport, akikhez tudunk csapódni.
Ezért a pénzért aztán egy 50 perces, 850 méteres vezetett sétán veszünk részt, egy ösvényen gyakorlatilag megkerüljük a hegyet a magasban.
Menet közben sűrűn megállunk, egyrészt a növény és állatvilág, másrészt a látvány miatt. A vezető mesél, mi hallgatjuk.
Amennyire kakukktojás a városban a Sas-hegy, annyira unikális róla a kilátás. Abban az értelemben, hogy a kilátóból gyakorlatilag egyáltalán nem látni Budapest olyan turisztikai védjegyeit, mint a Duna-part, a parlament, a hidak és hasonlók, ellenben rálátunk a kellemesen nagyvárosias Budára, azon belül is Kelenföldre vagy a Gazdagrétre.
Más szemszögből mutatja magát a vár és Gellért-hegy is.
A Sas-hegy lakói közül egyébként számunkra a legérdekesebbnek a 220 centire megnőtt, Józsi nevű haragos sikló bizonyult, akire nagyon vigyáznak, és aki láthatóan igencsak megtalálta a számítását a helyszínben.
Hogy várt-e négy évtizedet az ideköltözéssel, arról nincsenek információink.
