Eredetileg körkérdésnek indult, de csak ketten válaszoltunk rá. Szerkesztőségi torzó.
Kérném tisztelettel, nálunk még demokrácia van. Nemcsak arról és azt írt az újságíró, amiről és ahogy akar, de azt is tudomásul vesszük, ha valamiről nem akar írni,.
Így történt, hogy a „Melyik magyar történelmi személyiségek állnak közel hozzátok?” körkérdésre csak két válasz érkezett.
Ez válaszként nehezen ad ki egy kört, de ha már így alakult, közzétesszük.
Történelmi szerkesztőségi torzó, mondhatni.
Rózsa Melinda (Rose)
Elsőre legyen egy nő, egy férfi.
Báthory Erzsébet. Szmájli. A legtöbb róla szóló történet nyilván nem több puszta legendánál, de az biztos, hogy tökös egy nőszemély lehetett, úgyhogy itt a helye a listámon. Egyébként pont a legendák is indokolják a jelenlétét: vagyok annyira thriller- meg horrorrajongó, hogy bűn lenne kihagynom.
Koppány. A lázadás szimbóluma, indoknak nekem ennyi elég. És megint csak a legendák, abból is a legújabb korban szövődöttek: az István, a király rockoperában messze szimpatikusabb figura, mint István.
Ha jóval komolyabb indokok mentén kell választani, akkor bizony bajban vagyok, mert mutasson nekem bárki olyan történelmi figurát, aki teljes egészében szerethető. Meg még magyar is. Az uralkodók eleve kilőve, egyszerűen mert uralkodtak, és én nem szeretem, ha valaki uralkodik. (Ezen szempont figyelmen kívül hagyásával: Mátyás király.)
Petőfi egész jó választásnak tűnik, amennyiben történelmi figuraként határozzuk meg. És ha már itt tartunk, valamelyik szabadságharcos is lehetne a megoldásom, de ők meg harcoltak. Persze, a szabadságért, de mégiscsak fegyverrel, amit megint csak nem szeretek.
Ezzel gyakorlatilag szinte nullára szűkítettem a kört. A Petőfinél felvetett kérdés(ek)re, hogy ki számít történelmi figurának (mennyire kell jelentősnek lennie? mekkora cselekedeteket kellett véghez vinnie? neki személyesen, vagy elég, ha jelképpé vált? és: mennyi időnek kellett azóta eltelnie?), kellene valahogy megtalálni a válasz(oka)t, és akkor kiderülne, hogy jó helyen keresgélek-e, ha Nagy Imrét választom.
Sőt, Göncz Árpádot.
Józing Antal
Történelmet mindig csak annyira tanultam, amennyire nagyon muszáj volt, ugyanis elég korán rájöttem, hogy ez a látszólag objektív tudomány nagyon is szubjektív, és ha így van, akkor az unalmas történelemkönyvek helyett sokkal jobb választás az izgalmakkal és élményekkel teli szépirodalom. Így aztán számomra a történelmi személyiségek nem valamiféle évszámokból, eseményekből és elemzésekből álló leltárok, hanem érzelmi, lírai benyomások, kiegészítve a korszakot érintő olvasmányélményeimmel és saját jelenkori tapasztalataimmal.
Így most, nagyon közel az ötödik ikszhez úgy gondolom, hogy - a korábban általam igencsak vérszegénynek tartott - Széchenyi volt az, aki ráérzett akkor nagyon valamire. Történetesen arra, hogy egy szegény, provinciális országot nem önsorsrontó handabandázással lehet kihúzni a dagonyából, hanem a nagyvilágba való beillesztésével, minták átvételével, de a helyi értékek és sajátosságok megtartásával, és jövőbenéző, lassú, következetes munkával, ami nekünk errefelé soha nem ment. És ha körbenézünk a mai országos és helyi politikusok – hadd ne mondjak most neveket - kicsinyes motivációi között, szinte szürreális az, hogy valaki, aki pozícióban van, nem fejni szeretné a rendszert, költségtérítéssel, nokiás dobozokkal, közbeszerzésekkel, trafikokkal, hanem éppen ellenkezőleg: mondjuk egyéves jövedelmét a hazai tudomány fellendítésére szánja.
A történelmi kategóriában másik liblingem a mostanában nem túl divatos Petőfi Sándor. Tudom, hogy ez a bohém, izgága, szeleburdi felhőjáró költő alakja ellentmond a Széchenyi-féle patetikus racionalitásnak, de nálam inkább kiegészíti azt. Petőfi jött-ment az országban, színészkedett, becsajozott, választást bukott, írt és mondott butaságokat és bölcsességeket, mint mi, mindannyian. De amikor eljött az idő, felkötötte a kardját a vézna testére, és Segesvárnál nem egészen 27 évesen meghalt valamiért, amiben hitt. Történetesen a szabadságért. Azt hiszem, ezt hívják hitelességnek, ami nemcsak egy művészember, de egy úgynevezett történelmi személyiség esetében sem hátrány, ugye.
Így történt, hogy a „Melyik magyar történelmi személyiségek állnak közel hozzátok?” körkérdésre csak két válasz érkezett.
Ez válaszként nehezen ad ki egy kört, de ha már így alakult, közzétesszük.
Történelmi szerkesztőségi torzó, mondhatni.
Rózsa Melinda (Rose)
Elsőre legyen egy nő, egy férfi.Báthory Erzsébet. Szmájli. A legtöbb róla szóló történet nyilván nem több puszta legendánál, de az biztos, hogy tökös egy nőszemély lehetett, úgyhogy itt a helye a listámon. Egyébként pont a legendák is indokolják a jelenlétét: vagyok annyira thriller- meg horrorrajongó, hogy bűn lenne kihagynom.
Koppány. A lázadás szimbóluma, indoknak nekem ennyi elég. És megint csak a legendák, abból is a legújabb korban szövődöttek: az István, a király rockoperában messze szimpatikusabb figura, mint István.
Ha jóval komolyabb indokok mentén kell választani, akkor bizony bajban vagyok, mert mutasson nekem bárki olyan történelmi figurát, aki teljes egészében szerethető. Meg még magyar is. Az uralkodók eleve kilőve, egyszerűen mert uralkodtak, és én nem szeretem, ha valaki uralkodik. (Ezen szempont figyelmen kívül hagyásával: Mátyás király.)
Petőfi egész jó választásnak tűnik, amennyiben történelmi figuraként határozzuk meg. És ha már itt tartunk, valamelyik szabadságharcos is lehetne a megoldásom, de ők meg harcoltak. Persze, a szabadságért, de mégiscsak fegyverrel, amit megint csak nem szeretek.
Ezzel gyakorlatilag szinte nullára szűkítettem a kört. A Petőfinél felvetett kérdés(ek)re, hogy ki számít történelmi figurának (mennyire kell jelentősnek lennie? mekkora cselekedeteket kellett véghez vinnie? neki személyesen, vagy elég, ha jelképpé vált? és: mennyi időnek kellett azóta eltelnie?), kellene valahogy megtalálni a válasz(oka)t, és akkor kiderülne, hogy jó helyen keresgélek-e, ha Nagy Imrét választom.
Sőt, Göncz Árpádot.
Józing Antal
Történelmet mindig csak annyira tanultam, amennyire nagyon muszáj volt, ugyanis elég korán rájöttem, hogy ez a látszólag objektív tudomány nagyon is szubjektív, és ha így van, akkor az unalmas történelemkönyvek helyett sokkal jobb választás az izgalmakkal és élményekkel teli szépirodalom. Így aztán számomra a történelmi személyiségek nem valamiféle évszámokból, eseményekből és elemzésekből álló leltárok, hanem érzelmi, lírai benyomások, kiegészítve a korszakot érintő olvasmányélményeimmel és saját jelenkori tapasztalataimmal.Így most, nagyon közel az ötödik ikszhez úgy gondolom, hogy - a korábban általam igencsak vérszegénynek tartott - Széchenyi volt az, aki ráérzett akkor nagyon valamire. Történetesen arra, hogy egy szegény, provinciális országot nem önsorsrontó handabandázással lehet kihúzni a dagonyából, hanem a nagyvilágba való beillesztésével, minták átvételével, de a helyi értékek és sajátosságok megtartásával, és jövőbenéző, lassú, következetes munkával, ami nekünk errefelé soha nem ment. És ha körbenézünk a mai országos és helyi politikusok – hadd ne mondjak most neveket - kicsinyes motivációi között, szinte szürreális az, hogy valaki, aki pozícióban van, nem fejni szeretné a rendszert, költségtérítéssel, nokiás dobozokkal, közbeszerzésekkel, trafikokkal, hanem éppen ellenkezőleg: mondjuk egyéves jövedelmét a hazai tudomány fellendítésére szánja.
A történelmi kategóriában másik liblingem a mostanában nem túl divatos Petőfi Sándor. Tudom, hogy ez a bohém, izgága, szeleburdi felhőjáró költő alakja ellentmond a Széchenyi-féle patetikus racionalitásnak, de nálam inkább kiegészíti azt. Petőfi jött-ment az országban, színészkedett, becsajozott, választást bukott, írt és mondott butaságokat és bölcsességeket, mint mi, mindannyian. De amikor eljött az idő, felkötötte a kardját a vézna testére, és Segesvárnál nem egészen 27 évesen meghalt valamiért, amiben hitt. Történetesen a szabadságért. Azt hiszem, ezt hívják hitelességnek, ami nemcsak egy művészember, de egy úgynevezett történelmi személyiség esetében sem hátrány, ugye.