Otthon, édes otthon – Weöres Sándor Színház: Hosszú út az éjszakába

Szenkovits Péter újságíró blogjából: a teremtuccse.blogspot.hu-ról.

„Egy ideig olyan boldog voltam.” Igen, drága Mary, ezt (csaknem) valamennyien többnyire múlt időben, szóval későn szoktuk fölismerni. Pedig… A csuda vigye el, a legtöbbször nincs is pedig. Meg mi lett volna ha… Ha otthonra lel(het)tünk volna - legelébb is önmagunkban. Csakhogy ez az önmagunk, mint minden ebben a nyomorult(?) létjátszmában, természetesen/természetellenesen: viszonyrendszer(ek) része, s csak ha netán mázlink(…) van, akkor (időlegesen) ékköve. De mindig(?) a körülményekhez képest…

Jamie, abban a néhány mondatodban – amúgy „anyanyelvünk a dadogás” – minden benne van, amit Edmund öcsédnek és bizony nekünk tálalsz (nem mellékesen talán életsorozat is kevés – lenne - a földolgozásukhoz): „Kölyök! Most ide figyelsz! Akarattal tettem, hogy belőled is lump legyen. Legalábbis a lényemnek egyik része szándékosan tette. Egy nagy része. Az a része, amelyik már olyan régóta halott. Amelyik már gyűlöli az életet. Hogy én tanítottalak ki, mert azt akartam, tanulj a hibáimból? Néha magam is elhittem, de azért ez blöff. Kiszíneztem a hibáimat. A berúgásokból romantikát csináltam. A kurvákból igéző vámpírokat, pedig a valóságban csak szegény, buta, beteg tramplik. A munkát kiröhögtem, balekságnak mondtam. Nem akartam, hogy neked sikerüljön az élet, és én még rosszabbul járjak, ha összehasonlítanak veled. Azt akartam, bukjál bele te is. Mindig féltékeny voltam rád. Anyukája kisbabája, apukája kedvence! (Egyre ellenségesebben mered Edmundra)

És amikor te születtél, akkor kezdte Anyu a morfiumot. Tudom, nem a te hibád, de az Isten verje meg, nem tehetek róla, mégiscsak gyűlölöm az életedet!... De nehogy tévedésbe essél, Kölyök. Jobban szeretlek, mint ahogy gyűlöllek. Hogy elmondom neked, amit most elmondtam – ez bizonyítja. Megkockáztatom, hogy meggyűlölsz – és te vagy minden, ami nekem maradt.” Részlet Eugene O’Neill Utazás az éjszakába (1939-41) című drámájából, fordította Vas István. A darabot Hosszú út az éjszakába címmel vitte színre a szombathelyi Weöres Sándor Színház, Kiss Marival (Mary, az anya), Trokán Péterrel (James, az apa), Orosz Róberttel (ifjú James, a bátyj), Kenderes Csabával (Edmund), Varga Dórával (Cathleen, a cselédlány), Szabó Máté rendezésében. Csínján kell bánni a szavakkal, igaz, de - szemétkosárba most e fránya frázissal (is)! - szögezzük le: világszínvonalon. Ugyanis mindenütt „felelnének rá” a nézői adapterek, s bárhol mutatják is be e produkciót - utaztatni kellene (nem vicc, ez halálosan komoly!) -, bökjük már ki végre, teremt(het)ne kiben-kiben valami olyasfélét, ami egy megtisztulás/katarzis utáni továbblendüléshez szükségeltetik. Ahhoz, hogy megint, újra otthon érezhessék/érezhessük magunkat a bőrünkben, egymást bennünk, akárcsak ezt a picurka galaktikát is a szűkebb-tágabb világegyetemben. Nem lehetnénk többé – vagy legalábbis megint hinni próbálnánk ebben – otthontalanok: hontalanok, hazátlanok, földönfutók, hajléktalanok, bujdosók, vándorok, kóborlók, lézengők. Ne legyünk restek értelmezés közben át is élni a fogalmakat, azaz otthonos: otthonias, lakályos, kényelmes, fesztelen, családias, familiáris, meghitt, intim, szívélyes, kellemes, közvetlen, barátságos (forrás: Magyar Szókincstár – Tinta Könyvkiadó, Budapest, 1988, főszerkesztő Kiss Gábor).

Ha mindez nincs, mert nem adatik, merthogy nem teremt(het)jük – együtt/közösen! - meg, akkor, kész, vége, itt kell hagyni ezt az egészet a csudába! Punktum.

MTI fotó: Büki László

Mindeközben szívünket melengető a cechnek/kontónak az a „számoszlopa” is, mi szerint Kiss Mari és Trokán Péter esetében már tovább nem halogatható: halaszhatatlanul fölterjesztendők a legmagasabb művészi elismerés(ek)re. A tél dereka van, március idusáig még elegendő idő áll a rendelkezésre ahhoz, hogy a hivatali kanyarokban ne akadhasson el a szombathelyi teátrum- és városvezetésnek ama óhaja, beadványa, mely könyörög/kér/követel: e két művészt tessék méltóképpen kitüntetni! Akinek bármi kétsége lenne bármelyik csinovnyikszinten, annak rendeletileg muszáj vennie Hosszú út az éjszakába nevezetű vasi – színi – létlecké(ke)t, miután kétségfoszlányai is elporladnának, merthogy átérzékelné/átértékelné önmagát, nem utolsósorban a fogaskerekekben viselt ilyen-olyan dolgait. Nem mellékesen: Orosz Róbertnek meg kijár (amúgy neki is régóta) a Jászai-díj! Az egyetemi hallgató Kenderes Csaba pedig legalább dupla gázsit érdemel, s a turné valamelyik állomásán – nem vonaton s nem is valami lepusztult szállodában! – vehetné át díszdiplomáját. Varga Dóra – a díjesőnél maradva – az Ifjú Epizodisták Lelkiismeretessége/Alázata elnevezésű elismerést vívta ki (joggal!) magának.

„A munkát azzal kell kezdeni, hogy az ember nekikezd a munkának”, tartja O’Neill. Talán ez lehetne a mai és a holnapi boldogságunk forrása idehaza, az otthonainkban (is).