Alkotóvágy, szocializmus, derékben meghajló erkölcs és röhögés.
Balikó Tamás balatoni helyszínre költöztette az 50-es évek hazai művészeit. A Weöres Sándor Színház téli történetében a szocializmus keveredik a derékban meghajló erkölccsel, az alkotóvágy a politikával és a röhögő görccsel. Michael Frayn Balmoral című darabjából írta Hamvai Kornél.
Ha Szigligetről van szó - legyen az 50-es évekbeli vagy 21. századi balatoni városka -, nem tudok elvonatkoztatni Stekovics Gáspár beszédes fotóitól. Látszik rajtuk a napfényben csillogó rianás, a jeges nádas, a szőlőtőkéken szundikáló hó, a lelassult élet. Csodavilág ez, csönd és idill (elsőre), gondolom én is, kiváló helyszín ez alkotáshoz, merengéshez. Itt írt Füst Milán, Kassák Lajos, Illyés Gyula. Így aztán ezt képzelem oda, a Márkus Emília terembe, mikor Jordán Tamás a darab elején bejelenti, hogy a szigligeti alkotóház ajtaja előtt röpködnek a mínuszok.
Az egykori Esterházy-kastély társalkodó tere erősen megkopott, a sokajtós szoba egyetlen díszei a falon függő agancstrófeák. A fakó kietlenség középen Lukics Mária drámaíró (Kiss Mari), Boncz Kálmán író (Jordán Tamás) és Tarló János író (Orosz Róbert) éppen arról diskurál, hogy Malacsik István mindenes (Bajomi Nagy György) milyen tojásrántottát készített reggelire, vagy egyáltalán, rántotta-e az, amit kanalaznak. Semmitmondó dolgok ezek, a nagyratörő vágyak és fennkölt gondolatok kereszttüzében. Közben a nagykabátos Malacsik unottan ténfereg ából bébe, kezében magokkal teli pezsgősvödör (ugyanis hagyományos vödör nincs a háznál).
Az első néhány perc harmóniáját félbevágja az a kijelentés, hogy Boncz írógépéből hiányzik a W billennyű, túl hideg van, Lukicsnak és Tarló karrierje még nem futott be túl nagy pályát. Több száz oldal kézirat vár kiadásra fent a szobájában. Az alkotóház másik lakóját, Sass Tibor költőt ellenben fölterjesztettek, vagyis felterjesztettek (kizárólag E-vel lehet beszélni) Sztálin-díjra, így beállhat Rákosi elvtárs kedvencei, Majakovszkij és Puskin mellé. A szocialista társadalom felkapott művészéhez még egy olasz riporter (Szerémi Zoltán) is érkezik, hogy nemzetközi támogatással „tehessék ünneplő kezüket a lelkükre”.
Balikó Tamás rendezése Michael Fryan-Hamvai Kornél nyomán ugyan célkeresztbe állítja az akkori magyar értelmiséget, de elvétve csepegtet a becsületes kommunista magatartásból is az irónia időtlen görbe tükrében. Bohózatba ágyazva tündököltetni a politikai kényszernyalás szépségeit és szakmai lehetőségeit, amit semmilyen művészeti tevékenység sem mellőzhet.
Pörög a darab, nem ül le, nem hagy befejezetlen részletet, nevettet és kikapcsol. Bajomi Nagy György kettős játéka üstökösként csapja szét a többi álmodozó karriervágyát, hol itt, hol ott tűnik fel a színen, könnyű belegabalyodni, hogy épp kit játszik. Kiss Mari kacér és öntudatos a színpadon, aki még a férjét (Horváth Ákos) sem rest csalni, alkotói munka ide vagy oda. Bevállalós és feltörekvő Orosz Róbert figurája, ahogy kiszámíthatatlan és profi Jordán Tamásé. Trokán Péter hozza a hozzá illó maximalizmust, bár Szeméri Zoltán kissé elcsépelte az olasz Pippolo Luigi szerepét.
A Szigliget története több szálon fut, minden mindennel összekapcsolódik és pillanatok alatt kész a káosz. Dominóeffektusszerűen egyik dolog kényszeredetten követi a másikat, aminek a mozgatója egy véletlenszerű halál vagy csak egy egyszerű ájulás? A rejtegetés és a jó szándék aztán egy kedves és korrajzot sugárzó történetet vetítenek elém. Nem habos, hanem egy történelmi hullámvasút szigligeti megállóval. Csoda világ ám, csoda korban élünk!
Értékelés: 7/10
Az előadás hossza két felvonásban, egy szünettel: 140 perc
Fotó: Weöres Sándor Színház (Mészáros Zsolt)
Ha Szigligetről van szó - legyen az 50-es évekbeli vagy 21. századi balatoni városka -, nem tudok elvonatkoztatni Stekovics Gáspár beszédes fotóitól. Látszik rajtuk a napfényben csillogó rianás, a jeges nádas, a szőlőtőkéken szundikáló hó, a lelassult élet. Csodavilág ez, csönd és idill (elsőre), gondolom én is, kiváló helyszín ez alkotáshoz, merengéshez. Itt írt Füst Milán, Kassák Lajos, Illyés Gyula. Így aztán ezt képzelem oda, a Márkus Emília terembe, mikor Jordán Tamás a darab elején bejelenti, hogy a szigligeti alkotóház ajtaja előtt röpködnek a mínuszok.
Az egykori Esterházy-kastély társalkodó tere erősen megkopott, a sokajtós szoba egyetlen díszei a falon függő agancstrófeák. A fakó kietlenség középen Lukics Mária drámaíró (Kiss Mari), Boncz Kálmán író (Jordán Tamás) és Tarló János író (Orosz Róbert) éppen arról diskurál, hogy Malacsik István mindenes (Bajomi Nagy György) milyen tojásrántottát készített reggelire, vagy egyáltalán, rántotta-e az, amit kanalaznak. Semmitmondó dolgok ezek, a nagyratörő vágyak és fennkölt gondolatok kereszttüzében. Közben a nagykabátos Malacsik unottan ténfereg ából bébe, kezében magokkal teli pezsgősvödör (ugyanis hagyományos vödör nincs a háznál).
Az első néhány perc harmóniáját félbevágja az a kijelentés, hogy Boncz írógépéből hiányzik a W billennyű, túl hideg van, Lukicsnak és Tarló karrierje még nem futott be túl nagy pályát. Több száz oldal kézirat vár kiadásra fent a szobájában. Az alkotóház másik lakóját, Sass Tibor költőt ellenben fölterjesztettek, vagyis felterjesztettek (kizárólag E-vel lehet beszélni) Sztálin-díjra, így beállhat Rákosi elvtárs kedvencei, Majakovszkij és Puskin mellé. A szocialista társadalom felkapott művészéhez még egy olasz riporter (Szerémi Zoltán) is érkezik, hogy nemzetközi támogatással „tehessék ünneplő kezüket a lelkükre”.
Balikó Tamás rendezése Michael Fryan-Hamvai Kornél nyomán ugyan célkeresztbe állítja az akkori magyar értelmiséget, de elvétve csepegtet a becsületes kommunista magatartásból is az irónia időtlen görbe tükrében. Bohózatba ágyazva tündököltetni a politikai kényszernyalás szépségeit és szakmai lehetőségeit, amit semmilyen művészeti tevékenység sem mellőzhet.
Pörög a darab, nem ül le, nem hagy befejezetlen részletet, nevettet és kikapcsol. Bajomi Nagy György kettős játéka üstökösként csapja szét a többi álmodozó karriervágyát, hol itt, hol ott tűnik fel a színen, könnyű belegabalyodni, hogy épp kit játszik. Kiss Mari kacér és öntudatos a színpadon, aki még a férjét (Horváth Ákos) sem rest csalni, alkotói munka ide vagy oda. Bevállalós és feltörekvő Orosz Róbert figurája, ahogy kiszámíthatatlan és profi Jordán Tamásé. Trokán Péter hozza a hozzá illó maximalizmust, bár Szeméri Zoltán kissé elcsépelte az olasz Pippolo Luigi szerepét.
A Szigliget története több szálon fut, minden mindennel összekapcsolódik és pillanatok alatt kész a káosz. Dominóeffektusszerűen egyik dolog kényszeredetten követi a másikat, aminek a mozgatója egy véletlenszerű halál vagy csak egy egyszerű ájulás? A rejtegetés és a jó szándék aztán egy kedves és korrajzot sugárzó történetet vetítenek elém. Nem habos, hanem egy történelmi hullámvasút szigligeti megállóval. Csoda világ ám, csoda korban élünk!
Értékelés: 7/10
Az előadás hossza két felvonásban, egy szünettel: 140 perc
Fotó: Weöres Sándor Színház (Mészáros Zsolt)