Mintha egy amerikai filmbe csöppent volna az ember.
„Ijesztően festenek ezek az emberek, de hamarosan mi is így nézünk majd ki” – hallom a bérelt autóbuszban, amikor a Savaria Egyetemi Központ önkénteseivel átlépjük Devecser határát. Fehér és sárga védőruhát, valamint -maszkot viselő rendőrök állnak az út szélén, a másik oldalon a 8-as főútra történő kanyarodás előtt a kimenő járműveket vízsugár segítségével lemossák.
Néhány méterre innen az Isten hozta Devecserben feliratú tábla vörösre festve a földön hever, a város főutcájának túlfelén a kastélypark vörös sártenger, markológépek hordják el a talajt. A Torna-patak is minden, csak nem kristálytiszta vizű. Az utcákon sok helyütt folyik a vörös lé; idén a környéken nem az ősz szemet gyönyörködtető színei szimbolizálják az elmúlást, hanem a vörösiszap jelenléte.
A SEK mintegy húsz önkéntese indult el szerdán Devecserbe, hogy segítsen a vörösiszap-katasztrófa kárainak enyhítésében. Az egyetemi központ, illetve a Hallgatói Önkormányzat által beszerzett védőfelszerelést és a hallgatók adományait vitték magukkal. A fiúk voltak többségben, de három lány is vállalkozott az embert próbáló feladatra. Az volt, hiszen nem részesültek más elbánásban, ugyanaz a munka várt rájuk, mint az erősebb nem képviselőire. Mint az összes többi önkéntesre: hulladékot gyűjteni és lapátolni, lapátolni, a sok helyütt térdig érő, háztartási hipónál is jobban maró iszapban.
A település vörösiszap által elöntött (szakkifejezéssel élve) kárterületein az életet a kisebb-nagyobb csoportokat alkotó fehér vagy sárga védőruhába, gumicsizmába öltözött, maszkot és szemüveget viselő katasztrófavédők, katonák, rendőrök és önkéntesek jelentik. Mindenütt letarolt kertek, parkok, locsoló- és tűzoltóautók, katonai, orvosi járművek, munkagépek, a mindennapi életnek semmi nyoma. A fák, bokrok és a házak falai 1,5–2–2,5 méter magasságig vörösre festve, ablakaik, kapuik, ajtajaik tárva-nyitva, láttatva a benti pusztítás nyomait is. Valóban, mintha egy amerikai filmbe csöppent volna az ember, csak éppen itt a katasztrófa nem egy meteorit, vírus vagy a földönkívüliek inváziója miatt következett be, hanem az iszapömlés okozta.
A bérelt busszal a város belsejébe megyünk, és megállunk az úti célunkhoz legközelebbi részen, ahova még beenged minket a gépfegyveres rendőr. A kiszállás után valaki azt mondja, „Gyerekek, itt van valami a levegőben”. Tagadhatatlan, hogy más illatú a levegő, mint amilyen Szombathelyen volt és tagadhatatlan az is, hogy az embert elfogja a félsz amiatt, hogy nem tudja, éppen mit lélegzik be.
Rövid eligazítás következik, a karitász munkatársa megmutatja, hol találunk gumicsizmát, s azt mondja, egész nap tea, pogácsa, kávé vár mindenkit az asztalokon. Közben egy élelmiszereket szállító autó hajt be az udvarra, a mai ebédhez (délben kiderült, hogy töltött káposztához) valókat hozza.
Innen jó kétutcányit gyalogolunk, ahol éppen tisztítják az iszapos lapátokat, így kicsit várni kell a szerszámokra. Addig feltérképezem a környező utcákat. Az egyikben egy férfi a motorját tisztítja. A jármű olyan, mintha vörösre festették volna. Azt mondja, a pincében volt, most megpróbál életet lehelni bele. Hangjából nem arra következtetek, hogy bízik a sikerben.
Betérek egy lépcsőházba. Az első emeleten, a földön szétszabdalt papírdobozok kisebb-nagyobb darabjai alkotnak vörös szőnyeget, a lakások előtt gumicsizmák állnak. A helyiek közül is sokan járnak gumicsizmában, a hagyományos lábbelik itt mit sem érnek. Viszont keveseken van maszk, amit nem annak tudok be, hogy bátrak az emberek, inkább annak, hogy láthatóan kiadós eső esett a környéken, ezért most nem kell attól tartani, hogy a megszáradt iszapot porként hordja a szél.
Vissza a szombathelyi önkéntesekhez. Megkapták a lapátjaikat, ám nem követhetem őket, mert lezárt területre mennek. Később kiderül, Devecser legnagyobb kárt szenvedett részére, ahol egy Torna-patak melletti ház kertjében a munka befejezéséig három konténert töltöttek meg fémhulladékkal és iszappal. Útközben elhaladtunk olyan ház mellett, amely udvarát időközben megszabadították az iszaptól: az eredeti talajszinthez képest nagyjából fél méteres gödör keletkezett. Ezt csinálták a hallgatók is.
Folytatom utamat a városban. Egy idősebb hölgy mellett elhaladva elcsípem telefonbeszélgetése egy mondatát („…és telefonáltak a Máltai Szeretetszolgálattól, kapsz szőnyegpadlót…”). Most nem csorgó vörös lében, hanem szilárd, ám a kiszórt gipsz miatt jórészt szürkésfehér anyagon lépkedek. Kísérteties a látvány a lakatlan utcában. Belépek egy kitárt kapun a kertbe: olyan, mint ahova egy vörös bombát dobtak le.
A szomszéd utcában emberek hangjára leszek figyelmes, arra veszem az irányt. A kertből markológép hordja ki a földet, bent 6-an, 7-en dolgoznak.
Éva nénitől megtudom, a fia családjával él ebben a házban. „Ez az utolsó ház az utcában, ahova betört az ár. A kert egy részét úgy tönkretette, hogy semmire sem használható már. Szerencsére az épület áll és lakható. Nézze, éppen ott viszi a markoló a levendulámat. Körülbelül negyvenféle virágot gondoztam. Jöjjön hátra, megmutatom a fügefát. Most értek volna meg a gyümölcsök, de ez is kapott az iszapból, egymás után dobja le a terméseit.” A kert hátsó részében különféle gépek, szerszámok vannak a füvön. „A fiam eddig műhelynek használta ezt a részt. Sok mindent elvittek a katasztrófavédők, amit itt lát, azokat megpróbáljuk megtisztítani, de lehetetlen.” Éva néni fia is bekapcsolódik a beszélgetésbe: „A szó szoros értelmében mindent megesz az iszap, a motoros fűrésztől a kapálógépen át a szerszámkészletekig. Ki lehet dobni az egészet” – mondja lemondóan. „A családban kis híján három áldozatot követelt a katasztrófa” – folytatja a könnyeivel küszködve Éva néni. „Az unokám tíz perccel az áradás előtt ért haza az iskolából, nem sokon múlt, hogy útközben éri a folyam. A fiamat és a feleségét pedig csak a szerencsének köszönhetően nem sodorta el: beszorultak az autó és a kerítés közé, így menekültek meg.” Éva néni menye is odalép: „Nem tudtuk, mi ez az anyag, ezért olyan égési sérüléseket szenvedtem, hogy a mai napig kezelésre szorulok.” Éva néni is viseli a katasztrófa egészségügyi következményeit. Azt mondja, az iszapár óta éjjelente nehezen kap levegőt, holott minden egyes nap eljár inhalálásra. Megtudom azt is, hogy a devecseri általános iskola tanulói közül sokan annak a gyereknek köszönhetik az életüket, aki rendszeresen rossz fát tesz a tűzre. Az iszapömlés idején éppen egy magas helyre mászott fel, ő vette észre, hogy közeledik a maró anyag. De így is alig sikerült az épület biztonságába menekíteni az udvaron tartózkodó gyerekeket. A kertből kifelé tartva megkerülünk egy elszáradt növényekből álló kupacot. „Máskor ezt elégettem, de most nem akarom megnyújtani, nehogy pánikot keltsek” – mondja Éva néni.
Dél körül elered az eső, a hallgatók ebédelnek, majd arról beszélgetnek, folytassák-e a munkát. Látva, hogy szakadó eső ide vagy oda, az ebédszünet után mások is elindulnak dolgozni, ők sem tesznek másként. „Nem azért jöttünk el, hogy mindössze 2–3 órát dolgozzunk” – mondja egyikük. Így újra beöltöznek és ásókat ragadnak.
A hazaúton arról érdeklődöm, ki miért jelentkezett a SEK önkénteseket toborzó felhívására. „Egy olyan helyzetben, amelyben a devecseriek is vannak, segíteni kell, akár néhány órányi lapátolással és adománygyűjtéssel” – mondja egyikük. „Korábban vöröskeresztes voltam, a tragédia napján felhívtam a katasztrófavédőket, hogy mehetek-e segíteni, de nem volt rá mód, ezért jöttem az egyetemi központ szervezésében” – így más valaki. „A barátom és én Ajkán lakunk, nem volt kérdés, hogy itt a helyünk” – hangzik a következő válasz.
A fiatalok elmondták még, akkora a pusztítás a településen, hogy alig volt látszata a munkájuknak. „Elképzelni sem tudjuk, milyen állapotok uralkodhatnak a legnagyobb kárt szenvedett Kolontáron. Szerintünk hónapokig tart még a kárelhárítás. Rengetegen dolgoznak a településen, minden utcában találkoztunk 20–30 fős brigádokkal. Az ország minden pontjáról érkeztek önkéntesek Tapolcától Budapestig, de egy erdélyi diákkal is találkoztunk. Neki szintén az volt a véleménye, ami nekünk: az itt átéltekre egész életünkben emlékezni fogunk.”