Két évtized alatt sikerült még a startkockától is hátrébb küzdenünk magunkat, így talán ideje lenne egy-két tabut is átbeszélnünk. Például ne szavazhasson, aki arra nem alkalmas.
Ha visszakukkantunk a zivataros magyar történelemre, úgy tűnik, az ország vagy ezer éve permanens válságban van, hol kisebben, hol nagyobban, látszólag azért, mert állandóan megszálltak bennünket mindenféle utálatos népek.
A valóság ugyanakkor az, hogy a megszállások a folyamatosan érkező válságok szempontjából csak afféle mellékkörülmények, netán hozadékok voltak. A megszállók persze menetrendszerűen és akkurátusan leraboltak bennünket, de ha éppen nem volt a nyakunkon senki, akkor sem tudtunk nagyon magunkkal mit kezdeni.
Az elmúlt húsz év pedig azt sugallja, hogy vagy eredetileg is görbe tükröt hoztunk magunkkal az Uráltól, vagy az utálatos népek menet közben csak ezt hagyták meg nekünk.
Mert hiába szeretnénk mi magunkat egy belevaló, fasza gyereknek látni, akinek értelmes szemében bölcsesség és szeretet bujkál, ez a kép torz. Mert lehet hogy kiváló bográcsgulyást tudunk főzni és zsenialitás közeli kreativitással javítjuk a kerékpárváltót, de ettől még súttyó módon menedzseljük magunkat. A holnapért egyvégtében beáldozzuk a holnaputánt, ha közéletről van szó, ostobaságokat hadoválunk és azokat el is hisszük, elefántként mozgunk a politika porcelánboltjában, és ha leverünk valamit, vihogunk, hogy milyen tökös gyerekek vagyunk. És mindehhez – mint zsák a foltját – mindig megtaláljuk vezetőinket.
Valljuk be, olyannyira nem megy nekünk ez a közéleti, politikai izé, mint olaszoknak az autó-elektronika. Valahogy nem erre születtünk. Ahogy nincs Alfa Romeo hibátlan elektromos ablakkal, úgy nincs nekünk értelmes politikai közakaratunk. Magunk között elismerhetjük: akkor ment a legjobban, amikor egy darabig hónunk alá nyúltak az osztrákok. Mi vígan főztük a gulyást, javítottuk, sőt gyártottuk a bicikliváltókat, közben a hivatalainkat megszervezték a labancok.
Az elmúlt 20 évben kiderült az is, nem tudunk mit kezdeni a modern demokráciával sem.
Szabadságnak persze szabadság volt ez a két évtized, de csak arra volt jó, hogy a kiváltságosok szabadon lekaszálhassák és hazahordhassák a termést. Ráadásul az ellen sem volt kifogásuk, ha a kertbe idegen rabló tévedt: ha hagyott valamennyit a zsákmányból, szívélyesen átadták a tyúkól lakatkulcsát is. Mivel a gazdaság közben nem működött, egyre jobban elzálogosították a birtokot, először a csűrt, aztán a gyümölcsöst, végül a kisforrást is.
Ezt hívták szabad versenynek.
A többségnek persze sem termés, sem tyúk nem jutott. Nekik be kellett érniük azzal, hogy bérükből levonták az aktuális törlesztő-részletet, meg esténként jóízűt morgolódhattak a kocsmában. És folyvást elhitték, hogy majd az új intézővel jobb lesz, így nekik különösebb dolguk nincs, majd lesz gulyás, és talán még a bicikliszerelést is el lehet felejteni egy kicsit.
De most baj van. A válságból is olyan nagyobbik fajta. Ha nem igazgatunk a dolgokon, ez így nagyon nem fog menni, illetve pont az a baj, hogy túl sokáig menne pont így, a remény legkisebb jele nélkül. Főleg, hogy most már lehet látni, hiába az új intéző, szinte minden változatlan maradt, a rozsdásodó gépektől kezdve a részeges napszámosokig, és hát a munkaszervezés továbbra is csapnivaló.
Jöhetne most valaki, aki alánk nyúl, megmondja a tutit, elrendezi, ami nekünk nem megy, sóhajthatnánk. De azt már lehet látni, hogy ez a valaki nem az Európai Unió lesz, mert az történetesen éppen pelenkázásra szorul. Egy darabig úgy tűnt, majd az új, nagyhangú intéző gatyába rázza a dolgokat, de aztán kiderült, hiába a nagy hang, az ingméret a valóságban sokkal kisebb, mint a választási plakátokon volt.
Mégiscsak mozdulnunk kellene valamerre, még mielőtt a zacc felérne a szánkig.
Talán adna valamennyi mozgásteret, ha lazítani tudnánk a mindennapokat behálózó, rövidlátó, tájékozatlan és tudatlan állampolgári hétköznapokon, melynek jellegzetessége az önző, szűklátókörű szemlélet, amely állandóan két vállra fekteti a közösségben való gondolkodást. Ezt a szemléletet szolgálja ki a politika, ez termeli ki a politikusi minőséget, és ez fojt meg minden racionális cselekvést.
Mondjuk ki például végre, hogy nem minden embernek hasznos a választójog.
Ha jogosítvány kell egy kismotorhoz, ha képesítés kell egy pénztárgép kezeléséhez, ha a takarító is OKJ-s szakma lett, akkor talán nem szentségtelen az a gondolat, hogy a közösség irányításhoz is támasszunk bizonyos feltételeket. A szavazás ugyanis a közösség irányításának első, de szinte mindent eldöntő lépése.
Nem kell nagy dologra gondolni, nem kellene öltönyben, izzadó tenyérrel vizsgázni a választójoghoz, sőt különleges iskolázottság, társadalmi vagy vagyoni helyzet sem lenne szükséges hozzá.
Csak annyi, hogy aki szavaz, bizonyítsa be, tisztában van a felelőssége súlyával. Ennyi.
Mondjuk 18 éves korában mindenki megkapná a jogot, de menet közben azt nagyon könnyen el lehetne veszíteni, jellemzően olyan tevékenységekkel, melyek azt bizonyítják, az illető cseszik a közösségre.
Cseszik a közösségre az például, aki részegen vezet, aki veszélyes helyen előz, aki padot rongál, aki indokolatlan adósságba veri magát, aki nem fizeti be a közterheket, aki pénz helyett gombot pottyant a perselybe, aki megkeseríti a szomszédok életét, aki évente egyetlen újságot sem olvas el.
Pillanatok alatt össze lehetne szedni több tucat kritériumot. Aki megszegi őket, azoknak nem fontos ez a választósdi, így kéretik ezt a jogot nem gyakorolni.
Ha ki tudnánk szűrni azt az egymillió szavazót, akiknek leginkább nem megy ez a közéleti politikai izé, talán beljebb lennénk néhány száz évvel, talán máshogy szólnának politikai szlogenek, más politikusok jutnának az ország házába és ott más döntéseket hoznának. Talán elindulna valami.
Mi meg végre mehetnénk vissza boldogan gulyást főzni és biciklit szerelni.