Ásítozni is alig lehet azon, hogy az önmagába beszorult értelmiségi még mindig a több évtizedes dalokra csápol.
A Fidesznek soha nem volt erőssége a cizellált kommunikáció, a részletek iránt való művészi érzék. Sorolhatnánk itt hosszan a korábbi, 1998-2002-es kormányzati periódusuk megannyi elemét, kezdve a kétes értékű szellemi támogatók ölbe ültetésétől az állami támogatású kultúrgiccsek erőltetéséig.
Az utóbbi évek megannyi választási kampánya szintén azt sugallta, hogy kommunikációjában a párt továbbra sem bíbelődik az esztétikummal: „Itt az idő!” – ennyi volt a fő üzenet tavasszal, hogy pontosan mire is, az jótékony – remélhetően nem balladai - homályban maradt, bár a többségnek valószínűleg az is elég volt, hogy az új idő eljövetelével a réginek vége lesz, mondván, bármit is jelent a csere, annyira rosszul nem járhatunk.
Hogy a Fidesz a jövőben is monóban, inkább az indulók, semmint az acid dzsessz szintjén képzeli el a kommunikációt, azt a következtetést könnyedén levonhatjuk abból, hogy Orbán Viktor előszeretettel beszél forradalomról, nemzeti együttműködési rendszerről és használ hasonló, jól hangzó, kellően elvont, de az ujjak közül finom porként kicsordogáló szókapcsolatokat.
Hogy mindez a párt karakteréből fakad-e, vagy pusztán rideg politikai számítás, azt nem tudjuk.
Azt viszont igen, hogy a magyar szellemi élet egy része - a Fideszt inkább zsigerből, semmint racionális megfontolásokból elutasító kicsi, de masszív szellemi csapat - mintha elaludta volna az utóbbi 10-15 évet.
Az elmúlt napokban több olyan kommentárt, jegyzetet, egyebet olvastam, amely eredeti szándéka szerint azért íródott, hogy kétségét fejezze ki az új kormányt leendő teljesítményét illetően.
Ha eltekintünk attól az apróságtól, hogy ezen írások szerzőinek többsége nem, vagy csak nagyon visszafogottan fejezte ki kétségét a korábbi kormány módfelett szerénynek mondható teljesítménye felett, végül is ez rendben van, az újságíró legyen alapból szkeptikus. Ha előbb nem, akkor utóbb, főleg ha veszélybe kerül a havi honorja.
De nem ártana, ha a keserű, vagy inkább megkeseredett hangú szkepticizmus nem pusztán a finom porként hintett szavak, mondatok és kötelező politikai szlogenekre épülne. Tessék még várni kicsit türelemmel, legalább a látszat kedvéért, amíg valami valójában is beérik. Talán most célszerű lenne egy picit elcsendesedni, szemlélődni, kimenni az erdőbe, levegőt venni, és átgondolni mindazt, ami történt, történik és történni fog.
Erre az átgondolásra már azért is szükség lenne, mert az említett kommentárok, jegyzetek és egyebek nyelvezetéből, stílusából és tartalmából még mindig a 15-20 évvel ezelőtt trendi gondolatok és attitűdök köszönnek vissza, olyan mantraként ismételt szlogenekkel, mint „fiskális szigor”, „befektetői bizalom” és hasonlók. Mintha az írástudó értelmiség egy része átaludt volna mindent, ami az utóbbi években történt - az amerikai fordulattól kezdve a zöld forradalom előszelén át az ázsiai erőfölényből adódó kihívásokig -, és csak egymáshoz beszéltek volna a budapesti szerkesztőségek kellően zárt, szélvédett és leárnyékolt helyiségeiben.
Szóval az ember az unalomtól masszívan ásítozva átlapozza ezeket a bemerevedett, a légüres tér hangulatát árasztó írásokat, melyeknek értelmezhetetlen szemszögből ostoroznak értelmezhetetlen témákat egy nem létező olvasóközönségnek, és közben egyrészt arra gondol, hogy egyes sajtótermékek mekkora gondban lesznek, ha szembesülnek majd mindazzal a szellemi vákuummal, ahova kormányozták magukat, másrészt arra, hogy nincs olyan zene, amely monóban szebben szólna.