Victor (Hugo) mulat – Valló Péter-rendezés a Weöres Sándor Színházban
Szenkovits Péter újságíró blogjából: a teremtuccse.blogspot.hu-ról.
Az alkalmazkodás átcsap behódolássá; kompromisszumokat keresünk/kötünk, aztán ezek transzformálód(hat)nak meg-megalázkodássá/ön has alji szúrássá. Elrendezzük magunkban így-úgy e csusszan(t)ásokat. Eddig és nem tovább! - hajtogatjuk magunkban, magunkat vigasztalón; pedig már réges-rég zutty, fuccs!
Victor Hugo A király mulat című drámája (Duró Győző átformálásában) Valló Péter tálalásában a Weöres Sándor Színházban kikerülhetetlen életlecke/-feladvány: barátocskám, te nyalsz segget? Továbbá: netán saját magad vagy – kisebb-nagyobb porfészkedben – az ülep, aki élvezi az alattvalói nyelvcsapásokat? Illetve: is-is? Cinkosságot vállalsz vazallus kinyuvasztásában, megalázásában, eltiprásában, a létezést másképpen fölfogók kipécézésében, megfigyelésében, kisemmizésében; pályázati pénzek lenyúlásában, győzelmi jelentések kreálásában/publikálásában? Szóval gazembersége(in)k kéz-kezet maszatolásában, bagatellizálásában, a látszatra már végképp nem adunk ideologizálásában, a senyvedjen/sorvadjon az összes brancson kívüli belbiztonsági törvényesítésében? Rend(védelem) a lelke mindennek. S nem háromszáz menekült, de három, honi/hazai milliónál jóval több koldus-számkivetett árokba pöccintésére bólintunk?
Avagy pucá(d)ba szorult-e csöppnyi vér; a szolidaritás, a testvériség, a közösségvállalás, a progresszivitás koreografálja/korrigálja-e kűrjeidet kontinensed közepén? Ami a szemedben/szíveden az a szádon(?): a király meztelen!
Dáridózik, széles kedvében van; „feltette az Orbán süvegét” (magyar közmondás, Deczi Gáspár nyomán, XVI. század).
Igaz, cirkusz, no, meg kenyér – ősi recept – egyelőre tűrt/megengedett. Bár értelmes vélemény piramiscsúcson mindenkiről lepereg.
Közmunka-jegyre – s kegyre - jár kenyérmorzsa.
Míg föl nem kerekedik a tömkeleg, s porrá lesz a (fenség megálmodta) várbéli országló-negyed.
De addig…?
Első Ferenc, francia király mindent, mi gyalázat, elkövethet. Kálmánchelyi Zoltán bravúrosan érzékelteti: a naiv népet/halandókat miképpen lehet sokoldalúan, sokkszerűen, sakk nemzetközi nagymesteri módon is akár orránál fogva vezetni.
Még mindig.
Triboulet, udvari mulattató – Jordán Tamás lenyűgöző - a leányáért él, s nincs olyasmi, akár gonoszság, ármánykodás, sátánkodás az univerzumban, amire ne lenne hajlandó, merthogy Blanka boldogsága lebeg létcéljaként.
Mikor teszek jót a gyerekemmel, aki ugyebár nem a tulajdonom, s már nem is gyerkőc? Ha széltől is óvom, burokban tartom; meghunyászkodom, érte/miatta kussolok, beállok a sorba, rombolok/kaszabolok igazakat (is)…?
Sodró Eliza (az uralkodói bolond Tribouletnak a leánya: a szeme fénye) maga a patyolat! Nemzedéke: a jövő.
A remény.
Mikor is vagyunk okosak, hogy ez ne jelzálog-átokká málljon? Sodró Eliza: LÉTEZIK. S ez ezerszeresen aláhúzza azt is: bődületes, óriási - tetteink tétje!
Tanulmányt érdemelnének a többiek villanásai is. Útitársaink így, úgy, amúgy. Avagy, professzionális mostani/itteni sűrítmény-készítők, kor-/kartársak: Bálint Éva, Nagy Cili, Bajomi Nagy György, Trokán Péter, Horváth Ákos, Edvi Henrietta, Endrődy Krisztián, Vass Szilárd, Orosz Róbert.
Újra kell(ene) fogalmaznunk – teremtenünk – önmagunkat, egymást; Valló Péter s CSAPATA nem volt rest, hát, ne legyünk mi sem azok!
Amíg nem késő. De soha, még mindig nem az! S lesz – az ég szerelmére, legyen már: király - ne mulass!
2015. május 16-17.
Fotó: Büki László (MTI)