Lehet-e annál fontosabb kérdése a magyar demokráciának, hogy egy politikus milyen dzsekiben – ingben, zokniban, alsónadrágban stb. – megy dolgozni?
Van egy kelet-európai ország, ahol a nagy várakozással megalakult, a remények-reményét jelentő új parlamentjének ülésén az a legnagyobb téma, hogy az egyik ellenzéki párt vezetője milyen dzsekiben virít.
Mindeközben, nem messze onnan, egy lepattant ipartelepen, az egykori gyárépületekben, ahol az olcsó bérleti díjak csábításának engedve apró vállalkozások telepedtek meg, zajlik az élet.
Egy nagyon másik élet.
Sok százezer kilométer futott Opelek és Suzukik jönnek-mennek, utánfutókat cígelnek a kátyúktól hemzsegő ipari utakon, az emberek átkiabálnak egymásnak a gazok között álló épülettömbök között, lelkes vagy megtört arcú kft- és bt-tulajdonosok integetnek egymásnak, közben mobiloznak a kuncsaftoknak vagy éppen műanyagpoharas kávét kevergetnek az ipartelep közepén álló üvegtigris előtt. Próbálják túlélni ezt az egészet, és miközben a maguk szekerét igyekeznek tolni a tengelyig érő sárban, tolják, tolnák az ország szekerét is.
Hogy mit gondolnak ezek az emberek a fényes, remények-reménye parlamenti ülésről, egyáltalán tudják-e, hogy éppen zajlik, az nem téma errefelé. Mint ahogy a parlamentben sem téma, hogy milyen dzsekiben jönnek-mennek itt ezek az emberek.
Márpedig az említett kelet-európai országban addig túl sok jó nem várható, amíg abban a Duna-parti épületben nem az üvegtigris előtt álldogálók dzsekije a téma.
Fényévnyi távolság van a dzsekik között – mondhatni.