Kétharmadot kaptak, persze. Nagyjából tudtuk, hogy ez lesz, de ha nem kapnak, akkor is ugyanaz van. Szóval itt állunk valami küszöbén, ami annyira egyértelműen, de mégis annyira nyögvenyelősen született, hogy igazából már örülni vagy bánkódni sem tudunk miatta. Kíváncsiak vagyunk persze, hogy mi jön most, de csak annyira izgulunk, mintha mindez nem is velünk történne.
„Szerintem Orbán Viktornak félre kellene állnia és utat engednie az új jobboldali arcoknak és elképzeléseknek” – javasoltam egy nagyon masszívan jobbra húzó ismerősnek 2002-ben, amikor is a Fidesz kissé váratlanul bebukta a választásokat.
A jobbra húzó ismerős nem értette a felvetést, én meg azt, ami 2002 után következett, és ami miatt soha nem derül már ki, hogy a Fidesznek meg kellett-e volna fogadnia bölcs tanácsomat. Mert hát nagyon másról szólt ez a nyolc év, mint amire számítani lehetett.
A szocialistáknak ugyanis sikerült egy olyan bravúr, amelyhez tényleg különleges adottságok kellenek, olyanok, mint az öt és felesről nagypályán nem eltalálni az üres kaput, helyette valahogy öngólt rúgni. Tessék csak elképzelni.
Az MSZP-nek ugyanis egy kiváltságos, talán soha vissza nem térő történelmi konstellációban sikerült megfektetnie az országot. Az EU által megnyitott, széles és magabiztos mosollyal üdvözölt pénzslagok valahogy nem locsolták meg a gazdasági növekedés, a jövőbe vetett hit, az általános jólét és öröm kiskertjét; a pénz elszivárgott, eltűnt a repedésekben és a vödrökben, melyeket valakik hazahordtak, a magára hagyott szerencsétlen kertben pedig leginkább gazok és gyöszös virágok nyíltak. És a beharangozott, nagyszerű rekordtermés helyett itt állunk egy kiégett, kifosztott, szomorú prérin.
Még az is lehet, a kert nem annyira kiégett és szomorú, mint amilyennek a másik oldal beállítja, de valahogy környezetében mégis olyanokkal találkozik az ember, akik jobb esetben nem alélnak el a kormány teljesítményéből, rosszabb esetben ráment életük - vagy annak egy része - erre a remek kis politikai ámokfutásra.
Mert ámokfutás volt ez a javából. Míg Nyugat-Európában a baloldal új generációja valamiféle racionalitás, prakticizmust, a problémákkal való szembenézést és a szavak helyett kemény munkát hozott divatba, a magyar baloldal új generációja ebből csak a prakticizmust vette át. Praktikusan kiszorították és elkotorták mindazt a szocialista ideológia töltetet, amely ósdi volt, pörkölt és SZOT-üdülő szagú, de legalább emberi, és helyére a politika mint az egyéni érdekek terepe lépett, ahol gátlástalanul lehet hatalmat gyakorolni, zsákmányolni, karriert építeni és törvényen kívül létezni. Terepjárós baloldaliság - mondhatnánk ironikusan. Szédítő távlatok és magasságok nyíltak azoknak, akik közel voltak a tűzhöz, olyan magasságok, amelyből nem is látszott, mert nem is akarták meglátni, hogy közben merrefelé tart az ország, meg hogy erre az irányra rámegy a rendszerváltás értelme.
A nagy szárnyalás közben persze munka sem volt. Na persze érthető: a levegőben, zsákmány után kutatva ki a fenének van kedve a napi robothoz. Nem is foglalkozott ezzel senki, helyette inkább a pr-gépezetet indították el újra és újra, jó hangosra csavarva a volumét, hogy minél kevésbé hallatsszon az egyre erősödő utca hangja, a földön hagyott, legatyásodott emberek mindennapi problémai és az egyre sebesebben szétcsúszó államgépezet nyikorgása.
Nem jöhetett volna létre ez az ámokfutás – melyhez fedezetet egy jó darabig az említett európai pénzslagok jelentették -, ha nem asszisztál hozzá a gerincét vesztett, romjaiban levő értelmiség nagy része, valamint a két – alapjaiban kormányképtelen - rendszerváltó párt, melyek még kimúlni sem tudtak emelt fővel. Mindketten megnyomták a gombokat a nagy házban, amikor elvárták tőlük, mindketten egy nemlétező szavazóbázisra hivatkoztak évekig, miközben csak néhány tucat politikus és a köréjük telepedett üzleti szféra szerette volna túlélni a holnapot. Nem élte túl. De időközben megtudtuk, hogy milyen az, amikor a liberális öngondoskodás fogalma az állami kasszából való öngondoskodásig terjed, másrészt azt, hogy a konzervatív jelző alatt meddig lehet elmenni a politikai prostitúció terén. Sokáig.
De az ámokfutáshoz – és ez a legsúlyosabb – adminisztrált a leszedált magyar társadalom zöme is. „Egy politikus mindig addig megy el, ameddig engedik” – magyarázta néhány évvel ezelőtt egy politikus ismerősöm, hogy hogyan lehetséges. Dániában egy választópolgár bemegy, kihúzatja az íróasztalfiókokat és megnézi az önkormányzati szerződéseket, ha valami nem tetszik neki. Így aztán szinte soha nem kell bemennie. Magyarországon nem megy be a hivatalba, maximum a kocsmában a meccs után morog egy kicsit, hogy „azok” milyenek, majd hazamegy, és benyomja a tévét. És elvárja, hogy majd „ezek” jobbak lesznek.
Hogy aztán „ezek” milyenek lesznek, azt nem tudjuk.
A Fidesz az öltözőben teli tüdőből néhány hangot fújt az elmúlt években, melyek olyan könnyen dúdolhatók voltak, mint egy Neoton-sláger; és nagyjából annyira is lehet számon kérni őket most.
Aki szereti az egyszerű, mondhatni populáris dallamokat, ahol kínosan ügyelnek az egységre, a kilógó hangok nyesegetésére, annak feltétlen bejön az ilyen zene, aki a kifinomultabb művészi megoldásokat részesíti előnyben, az fanyalog és hiányérzete van, de azért jó eséllyel behúzza az ikszet. És reménykedik, hogy az előadás cizelláltabb lesz, mint az öltözői rákészülés.
A valós helyzet az, hogy a Fidesz most bármit előadhat a színpadon. A lakosság ugyanis csak a politikusokat cserélte le, önmagát nem, így jórészt Orbán Viktoron és szűkebb környezetén múlik, hogy mi lesz itt. Folytatódik-e az önző politikusi magasrepülés, csak más pr-kórussal, esetleg megtörténik a csoda, és az ország visszatér az európai fejlődési vágányra.
Vagy csendesen és fáradtan összekacsint politikus és választó: egyik azt mondja, gyámolító kéz kell nektek, nem szabadság, mert azzal nem tudtatok mit kezdeni, csak arra volt jó, hogy átverjenek benneteket. Mire a másik bólint, hogy így igaz, legyen akkor valami olyasmi, ami hézag és izzadság nélkül illik ide a Kárpát-medencébe, félúton Bécs és a Balkán, Oroszország és Olaszország közé.
És ha végiggondoljuk mindezt, még az sem biztos, hogy bánkódunk, legfeljebb annyira, mint amikor egy szép álomból felcsenget a vekker reggeli csörgése: jó reggelt, ennyi volt, lehet fogat mosni és futni a buszra.