Heves dörömböléssel ért ajtóm elé.
Sietve jött, mintha késésben lett volna, s most itt áll zöld és napsárga pompában.
Korán jöttél!
A tél keménysége megzavarta, így hirtelenül, hatalmas lendülettel kelt útra Tavasz barátom. Álmából felébresztve lendült neki a munkának.
Útját sok ideges dudáló és tülkölő úrvezető keresztezte. Mindhiába ciróggatta meg őket napsugár karjával.
Érkeztére a gyárkémények is felállították fekete katonáikat, s harcba küldték őket egyenesen a nap felé, de már nem volt elég sötét, nem volt elég erő. Ideért.
Nyomában számtalan kis hajtás mosolyog a nap felé. Olyanok, mint a régi barátok, kik újra találkoznak, s szelíd megkönnyebbüléssel nyugtázzák egymás jelenlétét.
Egy csapatnyi veréb fogja körül Tavaszt. Sietve cikáznak, miközben ágról-ágra hintik a napfény adta életerőt. Amikor az árok szélén megbúvó utolsó hóbucka is elolvadt, Tavasz hirtelen ezer darabbá zúzódott szét.
Gombafelhője friss, tavaszi virágok illatával, a színek millió árnyalatával terítette be a környéket. I
Itt ül a válladon, itt van a darab földön, amire épp rálépsz, itt van a pohár vizedben, a lélegzetedben.
Itt van, végérvényesen és kiradírozhatatlanul, tudatva, hogy ereje teljében van, most ismét ő az úr, s hogy semmiféle szürke hidegnek nincs esélye már ellene!
Igen. Még neked sem, morcos szomszéd. A szavaid lepattognak rólam. De ma még neked sem, üvöltöző főnök, ki épp a fejem akarod venni. Új erőre kaptam, s még csak el sem tudjátok képzelni milyenre.