Lovasi András keresi útját, s vele együtt az egész korosztály.
Kellemes és kellemetlen produkció az „Idáig tudom a történetet”.
Előbb-utóbb minden valamirevaló rockzenész eljut oda, hogy szűknek érzi a háromperces dalok adta műfaji kereteket, és mindenféle kísérletezésbe kezd.
Így születnek a rockoperák, a koncept-albumok, a komolyzenei és filmes kalandozások, vagy éppen a színpadi produkciók.
Lovasi András, a Kispál és a Borz egykori frontembere, a magyar alternatív zene valószínűleg legfontosabb alakja már is jó ideje útkeresésben van, több értelemben is.
Már a Kispál 2010-es felbomlása előtt elindította a máig sikerrel működő Kiscsillag zenekart, amely arra jó, hogy színpadi fényben tartsa a Kossuth-díjas gitáros-énekest, de a formáció hatásában és jelentőségében messze elmaradt a Kispál és a Borztól.
Lovasi időközben sok minden másban is kipróbálta magát: filmszerepeket vállalt, oszlopos tagja a Budapest Bár formációnak, sőt a politika határvidékén is felbukkant.
Így az a tény, hogy szombat este zakóban a Weöres Sándor Színház deszkáin áll, vele szemben az ugyancsak a zakós, alkalmi ruhás közönség ül, nem tekinthető rendkívülinek. Mint ahogy a produkció elemei sem: láttunk mi már csendesülős, akusztikus Kispált, olyant is, ahol folyamatosan vetített képek mentek a háttérben, olyant is, ahol vendégelőadók voltak, sőt olyant is, ahol Lovasi többet beszélt, mint amennyit énekelt.
A Kiscsillag „Idáig tudom a történetet 2” című produkció azonban mégis önálló életet él.
A háromperces dalok keretei nem annyira a színház, mint inkább az irodalom felé tágulnak benne. Ami önmagában szintén nem nagy meglepetés: a magyar rockzene mindig is szövegcentrikus volt, az alternatív vonal pedig különösen. Az Európa Kiadó, a Kispál és a Borz vagy a 30Y dalait nem (csak) azért fújjuk kívülről, mert olyan fülbemászó, jellegzetes a dallamuk, hanem mert irodalmi formában fogalmazták, fogalmazzák meg a bennünk levő életérzést.
Az Idáig tudom a történet ezt az irodalmi szálat gondolja tovább.
Az est folyamán jól vagy kevésbé ismert – főként a férfi-női viszonyrendszert taglaló - Kiscsillag-dalok hangzanak el félakusztikus, intim hangszerelésben, a dalok között pedig felolvasóest zajlik, amely kerettörténetet ad az előadásnak.
A történet egy szerelmi sokszög, amelynek három főszereplője van. A 25 éves Kornél (Leskovics Gábor), a 34 éves Zsuzsa (Németh Juci) és a negyvenes éveiben járó „kiégett fasz” Péter (Lovasi András).
A szövegek és Lovasi improvizációi alaposan át vannak itatva humorral – olykor politikai kikacsintásokkal is -, de összességében egy széteső világ széteső párkapcsolatait járják körül.
Ez már nem a Kispál és a Borz szívrablásokkal és bolond Emesékkel melegen tartott világa, hanem az öregedő Lovasi kétségbeesett kapaszkodókeresése és önvallomása. ("Higgyék el, nagyon jól ismerem ezt a Pétert" - mondja.)
Az előadás tükörében persze nemcsak Lovasit, hanem magunkat is látjuk,és ezzel módfelett kellemetlen szembesülnünk. Ha lenne egy műszer, amely a közönség gondolatait valamilyen módon le tudná tapogatni, minden bizonnyal érdekes eredményt kapnánk.
Az Idáig tudom a történetet őszinte, színvonalas, kreatív, de nem hibátlan prudukció. Bár a Kiscsillag-dalok ebben a formában jobban ülnek, mint a „normál” koncerteken, de többségük még mindig nem éri el a Kispál-dalok színvonalát. (Tudom, nem sportszerű, de tegye fel a kezét, aki képes eltekinteni az összehasonlítástól.)
Lovasi András és még inkább Németh Juci kiválóan hozza Péter és Zsuzsanna szerepét, ugyanakkor Leskovics Gábor nemcsak azért hiteltelen, mert a zenész kétszer annyi idős, mint az általa megformált Kornél, hanem mert nincs meg a szükséges prózai előadói képessége.
Az előadás összességében nem sokat tesz hozzá a Lovasi-legendához, de annyit jelez, hogy a zenész még nem adta fel az útkeresést.
Egy egész korosztály örülne, ha találna valamit.
Értékelés: 8/10
Fotó: Kánya Dóra