Lassan mindent benő a dzsungel.
Ha valami a szemünk előtt változik, növekszik vagy éppen eltűnik, néha sokkal kevésbé feltűnő, mint a távoli, ritkán látott dolgok.
Itt van például az Acsád és Bük közötti Ablánc Csárda, amely úgy lesz az enyészetté, hogy alig vesszük észre.
Egykor a góri nagypapám kedvenc helye volt, hol az erdőn keresztül gyalog, hol az országúton autóval, de gyakran fel kellett keresnünk, mikor meglátogattuk az öreget, aki egyaránt rajongott a társaságért, a vadhúsért, a jó borokért és az erdőért.
És Abláncon minden együtt volt.
Aztán később mi is kijártunk ide a gyerekekkel, talán az olvasók közül is többen emlékeznek: a fénykorban kis vadas park, állatsimogató és játszótér is volt itt.
2003-ben még így nézett ki az épület, igaz, a hanyatlás jelei már akkor mutatkoztak.
Azóta nagyon sokszor jártam abban a kis völgyben, elsuhantam mellett autóval, sokkal inkább figyelve a trükkös kanyarokra, semmint a fák mögött megbúvó épületegyüttesre.
De ezen a hétvégén - nagypapám sírjától jövet - hirtelen lefékeztem a völgyben, és annál a bizonyos kisútnál bekanyarodtam jobbra.
Minden csendes, üres és kihalt. Két túrázón kívül sehol senki. A parkoló még megvan, de a közelben veszélyes gyorsasággal nől a gaz, az egykori kiegészítő faépületek utcai ruhában már szinte megközelíthetetlenek.
A nagykapu zárva.
A kerítésen jókora hézag tátong. Belépek.
A helyzet pont olyan, mint amilyen a többi elhagyatott épületeknél: málló falak, burjánzó vegetáció, méretes szeméthalmok.
Illetve hogy annyiban mégis más, hogy ez ember óhatatlanul is összeveti ezeket a képeket az agyában felhalmozott egykori élményekkel.
Félelmetes, hogy a természet már áprilisban mennyire átvette az uralmat az egykori csárda környékén. Mi lesz így később?
Igaz, nagyapa egykori örömkoktéljából legalább az erdő megmarad.