ALON-Portré: Locsmándi Miklós - Fizikus az Operaházban, aki valójában informatikus

2010.06.28. 17:38

A hatvanhat éves Locsmándi Miklós életében, úgy tűnik, legfeljebb a kreativitás a vezérlőelv.

Locsmándi Miklós

Szoftverfejlesztő és fizikus, nem egész egy évig főigazgató az Operában, akit a véletlenek sodortak Szombathelyről Győrön át Budapestre, és a legkülönfélébb nemzetközi projektekbe. Az úgyis hozza magával az összes többit.

ALON: Talán kezdjük az elején. Szombathelyen született.

L. M.: Volt már egy hasonló interjúm, körülbelül negyven évvel ezelőtt... Akkor is arról volt szó, miért úgy alakult az életem, ahogy alakult. Az ember élete nem mindig a szándékok, sokkal inkább a véletlenek szerint működik. A szüleim nagyon muzikálisak voltak, anyám zongorát is tanított, apám kórustag volt egész életében. Hatéves korunktól én is, a bátyám is (aki két évvel idősebb nálam) zongorát, később a zeneiskolában mindketten hegedűt tanultunk. Idáig tehát minden normálisan zajlott, a polgári értékrendnek megfelelően. Nyolcéves koromban hallottam, hogy Mozart nyolcévesen már zenét írt, és arra gondoltam, hogy akkor én is tudok! Írtam is. Az első pár ütemre még emlékszem, valami kis csacskaság volt. Mindenesetre apám elvitte a "művemet" a szolfézstanárhoz, hogy akkor most mi a teendő. Az volt a válasz, hogy jó, jó, de ennek a gyereknek még tanulnia kell. Így kezdtem el járni Simon Jenőhöz, aki rendkívül szigorú tanár volt. Több évig tanított ingyen és ellentmondást nem tűrően, azóta tudom, hogy az összhangzattan a zeneismeret lényege. A következő véletlen az volt, hogy őt áthelyezték Debrecenbe. Én akkor voltam elsős a Nagy Lajosban, és egy fiatalember lett az ő utódja: Petró János, aki frissen végzett, fiatal titán volt, de a második óra után azt mondta, menjek inkább Győrbe a konzervatórimba, mert ő már nem tud semmi újat tanítani nekem. Akkoriban is komponálgattam, ezeket leginkább zsengéknek nevezném. A gimnáziumi önképzőkör egyszer bemutatta egy vonósnégyesemet, egyébként egy olyan alkalommal, amikor Vukán György is zongorázott, hiszen akkor ő is a Nagy Lajos diákja volt.

Locsmándi Miklós

De elment végül Győrbe?

Második gimnázium után. Beiratkoztam az ottani zenei gimnáziumba, plusz mellette a konzervatóriumba, zeneszerzés tagozatra. Korábban hegedülni tanultam, de a hangszeres előadóművészethez nem volt igazi tehetségem, se a kezeimben, se a fejemben, a pódiumon rendszeresen "belesültem". Igaz, a zeneiskolások 95 százalékának megvan ez a sajátos tudatkihagyása, ha közönség elé áll. Aki növendékhangversenyen rendszeresen hibátlanul képes eljátszani a darabot, az mentálisan tehetséges. Győrben aztán ért egy újabb véletlen: összehozott az élet Szabó Miklós nevű tanár úrral, egy nagytudású, szigorú, szikár, következetes emberrel, aki kiválogatott egy négy fős kis osztályt. Csodát hajtott végre velünk, és egyértelműnek tűnt, hogy a Zeneakadémián fogom folytatni tanulmányaimat. Négyünk közül Komlós Katalin Széchenyi-díjas zenetudós lett, egy másikunk tenetanár, illetve egy építészmérnök. Szabó Miklós és Simon Jenő, ez a két tanár tett rá a sínre. Ha velük nem találkozom, talán akár biológusnak megyek.

Felvették a Zeneakadémiára?

Elsőre nem, így egy évet tanítottam Győrságon. 15 növendékem volt, két hegedűs és 13 harmonikás, úgy, hogy korábban sose volt harmonika a kezemben... Arra mindenesetre jó volt, hogy el tudtam tartani magam, és másodjára már felvettek a Zeneakadémiára. Nem zeneszerzésre, hanem karvezetésre, de rögtön második évfolyamra, így az első két év vizsgáit egyszerre tettem le. Azonban 3. évfolyamos koromban már tudtam, hogy nem fogok a zenei pályán maradni. Szép, lassú, harmonikus váltás volt, semmi válság, csak épp rájöttem, hogy nem ezt akarom csinálni. A kollégiumban egyre jobban irritált, hogy a többiek egész nap gyakorolnak, pedig mennyi minden mást is lehetne csinálni... Valami nagyon ellentéteset akartam, így jött az elméleti fizika.

Azért ez tényleg elég erős váltás.

Egy évet ráadásul párhuzamosan csináltam: az utolsót a Zeneakadéámián és az elsőt az ELTE-n. Negyedéves zeneakadémista koromban már az egész tanévben az ELTE felvételijére készültem, egy nagyon jó előkészítő tanfolyamon. A felvételin egyedül én kaptam maximális pontszámot, pedig voltak olyan jelentkezők is, akik megnyerték a Ki miben tudós?-t fizikából. Csakhogy nekem kitűnő érettségim volt mellé. Egyéni levelező szakra kerültem, ami csak annyiban különbözött a nappalitól, hogy nem járt hozzá sem ösztöndíj, sem kollégium, sem villamosbérlet. Az erre való jogosultságomat már a Zenekadémián elhasználtam. Így ismét munkába áltam: hegedűt tanítottam Fóton. Amikor az ELTE-n harmadéves voltam, egy ismerős szólt az Interkoncerttől, hogy hegedűsöket keresnek az innsbrucki szimfonikusokhoz, nincs-e kedvem. Egy évet töltöttünk kint.

Locsmándi Miklós és felesége

"Töltöttünk"?

Igen, akkor már nős voltam, és a nagyobbik fiam kint született. Tehát egy évet végighegedültem, hazahoztunk egy VW Käfert, eladtuk, vettünk lakást, és ismét állást kerestem. Megint egy véletlen következett: egy barátunk beajánlott a Belkereskedelmi Minisztérium számítógépközpontjába.

Hányban járunk?

1970-ben. Beültem egy szekrény méretű gépekkel teli óriási terembe... először fogalmam sem volt az egészről, de pár hónap alatt beleszerelmesedtem. Közben még egy évet kihagytam az egyetemen, így csak 73-ban végeztem, addigra már a második gyerekünk is megszületett. De addigra a számítástechnika is elborította az agyamat, a fizika már nem érdekelt. Az a régi interjú azzal fejeződött be, hogy a programozásban találtam meg azt az intellektuális élményt, amit korábban a zeneszerzés adott. Ez volt tehát a második nagy fordulat az életemben, és a számítástechnika már hosszabb pályafutást jelentett. A "kétkezi" programozástól az informatikai felsővezetésig mindent csináltam. Azt mondják, a tisztességes informatikus a végén tanácsadó lesz, hát én most itt tartok.

Locsmándi Miklós

És hogy került közben az Operába?

Ez megint egy lelki folyamat következménye volt, ami hasonlított ahhoz, mint amit a Zeneakadémián átéltem. Azt éreztem, már elég, hiába végzem eredményesen a munkámat, nincs meg a lendület. Kitaláltam, hogy szívesen lennék valahol kultúrattasé, pályáztam is ilyen helyekre, de nem nyertem. Sok olyan dolog is foglalkoztatott, ahol úgy gondoltam, az informatikai tudásom kihasználható volna, de ezek nem feltétlenül valósultak meg. Egyszer például elolvastam egy pszichiáter könyvét, ami említette, hogy ha az EKG-MR műszerek kimenő jelét zenévé lehetne alakítani, akkor fülhallás alapján lehetne diagnosztizálni. Írtam a szerzőnek, hogy szívesen beszállnék egy ilyen projektbe, de nem válaszolt... 2001-ben, amikor épp befejeztük a népszámlálást (én voltam a szoftverfejlesztő csapat vezetője), kezembe akadt egy újsághirdetés, hogy pályázatot írtak ki az Operaház főigazgatói posztjára. A követelmények alapján rögtön láttam, hogy ez rám van szabva. Jelentkeztem, bár azzal számoltam, hogy ez is csak egy látszólagos pályázat, valójában már úgyis el van döntve. De nem tudtam volna nyugodtan a tükörbe nézni, ha ez alapján nem próbálom meg. Végül, annak ellenére, hogy semmilyen előzetes kapcsolatom nem volt ezen a vonalon, a világ csodájára én nyertem meg a pályázatot. Tisztességes verseny zajlott le, nem volt bundázás. Ebben nagy része volt az akkori kultuszminiszternek, Rockenbauer Zoltánnak is. Kilenc hónap mennyország következett. Minden percét élveztem, az összes harccal, konfliktussal együtt. Végül már csak azok voltak.

Mi történt?

Jöttek a választások, megjelent az intrika, a legdurvább változataiban, és végül Görgey minisztersége alatt elküldtek, egyik óráról a másikra, még a társulattól sem volt lehetőségem elköszönni. Úgy rúgtak ki, mint a kapcát.

Balaton átúszás

Már nyugdíjas, mégis dolgozik.

Máig büszke vagyok arra a teljesítményre,amit napról napra nyújtani tudok. Vagyok annyira kreatív, hogy nem kell munka után szaladnom, mert utolér. Már kezdem érezni, hogy hosszabb idő alatt végzek el bizonyos feladatokat, mint korábban, és több feltöltődés kell két dolgozás között. De ma is általában napi 5 órát dolgozom, otthon, a számítógép előtt, és az összes járulékos dologgal ez ki is tölti a napjaimat.

Feleségét "évtizedekkel ezelőtt" említette. Ő mivel foglalkozik?

Együtt végeztünk a Zeneakadémián, ő középiskolai énektanár lett. Az újpesti ének-zenei általános iskolában kötött ki, és nyugdíjazásáig ott is maradt, az utolsó ciklusokban már mint igazgató. Ez azért érdekes, mert rajta keresztül mindvégig, míg nyugdíjba nem ment, részt vettem az iskola életében, jártam kísérőként a külföldi kórusturnékra. Feleségem egyébként kecskeméti származású, az ország első ének-zenei iskolájának legelső évfolyamába járt annak idején, most épp a 60 éves találkozót szervezi.

Születésnap

És a fiai követik a pályán? Mármint, bármelyiken?

Az idősebbik folytatója, egyben tagadója is a pályámnak. Zeneszerző lett, de a könnyűzene frontján. Gitározik, Oláh Ibolya zenekarát vezeti. Az én számomra ez egyfajta ellenkultúra. Persze tudom, aki tisztességesen műveli, mint a fiam is, szintén értéket hoz létre, ha engem személyesen nem is tud megérinteni... A kisebbik fiam jogász lett, majd már 30 felett elvégzett két évet karvezetői szakon, míg megtudta, amit meg akart tudni a zenéről. Mostanában két zongoratanára is van, az egyiktől komolyzenét tanul, a másiktól jazzt. Van róluk egy történetem. Amikor harmadikos gimnazista voltam, írtam egy kantátát zenekarra, női karra és bariton szólóra, egy Arany János-balladára. Akkoriban szerettük volna előadni, de nem sikerült megszervezni, így a fiókban ragadt a mű, egy vaskos kottaköteg. A 60. születésnapomat ünnepeltük, amikor a fiaim elővettek egy cd-t, hogy ezt hallgasd... Az idősebbik fiam stúdiójában felvették az egészet, úgy, hogy külön rögzítették az egyes szólamokat, aszerint, hogy mikor melyik zenész ért rá. A kórust három lány hangjából montírozták össze, és amit nem tudtak megszervezni, azt megoldották szintetizátorral. És ennyi év elteltével felcsendült a művem! S olyan jól, hogy néhány ütem utén felismertem. Óriási családi szervezkedés kellett hozzá, benne volt a feleségem, bátyám, volt zeneakadémiai évfolyamtársunk, barátaink. Minderről semmit nem tudtam. A cd-t legyártották feliratozva, kísérő műleírással, nagy büszkeségem azóta is.

***

És még sokáig sorolhatná Locsmándi Miklós a büszkeségeit, reggelig tudna mesélni egy szuszra, azt hiszem. Már búcsúzunk, amikor a zsebébe nyúl, és átnyújt néhány bankkártyát, emlékbe. Ezek voltak az első olyan magyarországi plasztikkártya minták, amelyeket már lehetett (volna) bankautomatában használni. 89-90 körül készültek, műszaki tartalmukban már lényegében olyanok, mint a maiak. Hogy ez hogy jön ide? Természetesen ebben a projektben is az ő keze volt – de ez akár egy újabb cikk témája is lehetne, ahogy az informatikai rendszerek bevezetésének szociológiai kutatása, a színdarabírás iskolai csoportok részére, vagy a Rohonci Kódex megfejtési kísérlete, hogy csak néhány munkáját említsük - ahogyan az is, hogy idén már a huszonötödik Balaton-átúszására készül...

.