Az én lelkem kisvárosi marad - interjú Für Anikóval

Azt mondja, előbb-utóbb minden eljön az életben, csak ki kell várni, addig meg tenni a dolgunkat, rendesen megcsinálni a hétköznapokat, mert az élet most van.

Nem titok, hogy az időpont egyeztetése miatt vagy fél tucatszor hívtuk fel egymást, mielőtt beszélgetni kezdtünk. De ezek között csak egy olyan alkalom volt, amikor nem azt éreztem, hogy éppen rohanásban van. Hova siet állandóan?

Folyamatos háborúban állok az idővel, ez a rohanás oka. De nincs ebben semmi rendkívüli, szerintem minden mai nőnek ilyen az élete. Sajnos nálam mindig az idő nyer, de azért nem lehetetlen megszorongatni.

Most éppen mit csinált?

Otthon voltam, és az esti előadás, illetve az interjú előtt úgy gondoltam, ha már adódott fél-egy órám, akkor kihasználom az alkalmat, rendet raktam a gardróbban.

Általában hol csúszik ki a kezéből a gyeplő?

A gyeplő soha, csak az idő. Nem vesz körül káosz, csupán restanciáim vannak. Mert mindig találok magamnak valamilyen feladatot. Az a rendkívüli, ha éppen nem torlódnak össze a dolgok. A magánéletet és a hivatást is jól csinálni, mindent összeegyeztetni mindennel olyan, mint egy akrobatamutatvány.

Hogy érti azt, hogy jól csinálni a dolgokat?

Jól elmosogatni, főzni, eljátszani egy színdarabot, összehajtogatni egy ruhát, és sorolhatnám. Tehát: úgy nem érdemes elkezdeni valamit, ha a végeredmény vacak lesz. A siker érdekében pedig próbálok kötéltáncot járni a saját életem felett.

De muszáj minden területen maximalistának lenni? Akkora tragédia, ha mondjuk kicsit csálén lesz összehajtogatva az a ruha?

Természetesen nem, de ha már hajtom, akkor nem csálén hajtom. Biztosan alkati kérdésről van szó, de én előbb kétségbe esnék, majd megőrülnék, ha mindig mindenhol meg kellene felelnem, és nem lenne egy-egy szelep, ahol ki lehetne engedni a gőzt. Előfordul, hogy én is kétségbe esem egy pillanatra. Akkor megállok és gyorsan kitalálom, hogy „mi az egy”, vagyis mi a legfontosabb. Utána már könnyű rangsorolni a többit. Tisztában vagyok vele, hogy jó is, meg rossz is, hogy ilyen vagyok. Utóbbit velem együtt a környezetem is megsínyli. A kulcsszó az igényesség, ami az olyan apróságokban is jelen van, mint az immár sokat emlegetett ruhák hajtogatása. A többi összpontosítás és szervezés kérdése. Az alaphelyzet, hogy első a családom, aztán a hivatásom következik, minden más ezek után jön. Talán egyszer sikerül, hogy lehető- leg ne nyolcszor annyi dolgot akarjak elvégezni, mint amennyi belefér az időmbe, hanem „csak” ötször annyit. A célokat én tűzöm ki. Magamnak akarok megfelelni, nem másoknak. Az már más kérdés, hogy sikerül-e, vagy sem. Ha nem, az is jó, ugyanúgy tud ösztönözni, mint a siker.

Az előbb úgy fogalmazott, hogy folyamatos háborúban áll az idővel. Mi mindennel harcol még?

Mindig vannak aktuális csaták, de arra törekszem, hogy ezeket a helyzeteket lehetőleg játéknak tekintsem. Vagy ha nagyon nyomaszt valami, akkor elébe megyek.

És ha leküzdhetetlen akadályokba ütközik, akkor mi történik?

Tudomásul veszem, hogy vannak és túllépek rajtuk vagy beépítem őket az életembe.. És azt sose felejtsük el, hogy egy kis humorral minden sokkal könnyebben megy. Ahogy telik az idő, az ember egyre jobban megtanul bánni a hibáival, és nem akarja minden áron eltaszítani őket. Szerencsére a munkámban hasznát tudom venni a hibáimnak is. Nem véletlenül mondják akkor a pályatársai, hogy milyen jó színésznek lenni. Jó is, meg nem is. Mint minden hivatás. Elsősorban emberek vagyunk, és csak azután színészek. A személyiségünkből következik a szakmaválasztásunk. A színészet folyamatos önértékelés, leltár, a spájzba történő benyúlás. Nincs mese, a saját befőttjeinkkel kell dolgoznunk. 

Mintha a pályája is folyamatos száguldás lenne: szinte minden este játszik a színházban, filmekben szerepel, szinkronizál, koncertezik szünet nélkül 25 éve.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy jobbnál jobb munkákat kaptam és kapok. Szerencsére valakinek mindig fontos voltam, gondolkodtak bennem. De folyamatosan küzdök azért, hogy ne csak játsszam az életet, hanem éljem is.

A sok jó munka annak az eredménye, hogy képes megtalálni a jót minden feladatban?

Mindenben nem. Csak akkor kezdek bele valamibe, ha tetszik, és kedvem van hozzá. Ettől a ponttól pedig jól akarom csinálni.

Szerencsés, hogy tud válogatni.

Igen, tudom, hogy az vagyok. Bár a kényszerhelyzetektől eltekintve választani mindenki tud. Talán egyetlen szabadságunk van, a döntés szabadsága. A színészek többsége panaszkodik, mert nem jönnek a lehetőségek. Sajnos csodálatos kollégák hevernek parlagon. Nekem, mint mondtam, szerencsém volt. Egymás után jöttek a feladatok, sokszor több is, mint amennyivel elbírtam, és nagyon nehéz volt a vá- lasztás. Összesen két felkérés van, amelyeket bánok, hogy elmulasztottam. Természetesen nem fogom elárulni, melyek voltak ezek, csak annyit mondok róluk, hogy az időhiány volt a nemleges válaszok oka: annyi munkám volt, hogy nem éreztem volna etikusnak elvállalni egy újabbat, mert nem tudtam volna úgy elvégezni a munkámat, ahogy azt elvártam volna magamtól.

Sejtem a választ, de azért megkérdezem: könnyen mond nemet? Mert azért ahhoz bátorság kell, akkor az embert esetleg nem szeretik.

Igen. Csak akkor tudok „szeretetre méltó” lenni mások számára, ha jól csinálom a dolgom. Az megint más, hogy idővel rájöttem, hogy van az életnek egy olyan része, amelyet nem vagyunk képesek befolyásolni. Ezért amire nincs ráhatásom, azzal kapcsolatban nem erőlködöm, úgyis az lenne az eredménye, hogy mindent elszúrok. Nekem egyébként sem szabad nagyon akarnom semmit, mert akkor balul sülnek el a dolgok. Előbb-utóbb minden eljön az életben, csak ki kell várni, addig meg tenni a dolgunkat, rendesen megcsinálni a hétköznapokat. A holnapot úgyis a ma hozza.

Hogy érzi magát most? Egyben van?

Igen. Az én életemben is voltak könnyebb és nehezebb időszakok, de most minden nagyon jó.

Mióta?

Néhány éve.

Nem mondja el, mi történt akkor, ugye?

Eltalálta.

Beszéljünk egy kicsit Szombathelyről is. Mi jut eszébe a városról?

Elsőként a jó levegő, a nyugalom. Különben is, az én lelkem mindig kisvárosi marad. Jelenleg sem a fővárosban élek, hanem agglomerációban. Budapest csupán három dolog miatt vonz: egyrészt ide köt a munkám, másrészt szép, harmadrészt a kulturális események miatt. Talán ebből is látszik, hogy nem vagyok a szó szoros értelmében budapesti. Csak azért élek itt, mert idefújt a munkám. Bárhol máshol is élhetnék.

Ami a kulturális életet illeti, hogy látja, a fővárosból észre lehet venni, hogy Szombathely létezik?

Feltétlenül. Sok nagyszerű program hívja ide a látogatót városszerte, akár a képtárban, akár a színházban, és még sorolhatnám. Legutóbb a Weöres Sándor Színházban az Arab éjszakát láttam. Szombathelyen Czukor Balázs vitte színre. Egészen más volt, mint a miénk az Örkény Színházban, Bagossy László rendezésében, de nagyon tetszett. 2013 nyarán az Iseumban a Silló Sándor rendezte Jézus Krisztus Szupersztár is felejthetetlen volt. Sok kedves barátom él a városban, mint például Masszi Ferenc festőmű- vész, akinek a jóvoltából néhány éve én is közreműködője lehettem a Bloom-napoknak, Hrabal Sörgyári Capricciójából olvastam fel. Ha jó ízlésű emberek érdekes dolgokat hoznak létre, arra bárhol érdemes odafigyelni.

Minden nagyinterjúnk alanyától megkérdezzük, iszik-e kávét, és ha igen, hogyan. Ez most sem maradhat el.

Általában tejes kávét iszom és espressót. Előbbit reggel, azzal indítom a napot, hogy elkortyolok fél liternyit, illetve afféle szeánszként előadás előtt szintén tejes kávéval hangolódom rá a fellépésre. A nap közepén jöhet az espresso, amit kis tejjel fogyasztok. Bár a tej csodálatos dolog, sajnos laktózérzékeny vagyok, ezért szója- vagy rizsitalt iszom. Édesítésre mézet használok, de ezt sem azért, mert trendi, egyszerűen nagyon kevés cukrot eszem. Az élet más területein sem túlságosan fontos számomra a divat, az étkezésben pedig kimondottan óvakodom tőle.

Fotó: Gordon Eszter

A cikk eredetileg az Alon Café 2015. januári számában jelent meg