A Csudafilmet bevallottan az emberek szórakoztatására készítették, és szombathelyi nézőknek láthatóan és hallhatóan tetszett is mű. Az alkotókat a díszbemutató után kérdezhették a Savaria Mozi vendégei, mi pedig Kern Andrással váltottunk néhány szót a film előtt.

Kern András a közönségfilmről

Közvetlenül a premier előtt a Savaria Mozi egy irodájában Kern András és két kollega társaságában ülünk egy kisasztalnál. Kern olyan, mint a szerepeiben, közvetlen, humoros és szeretnivaló. „A közönségfilmeket és művészfilmeket szétválasztó gondolkodást kicsit marhaságnak tartom. Az én fiatalkoromban az volt a szokás, hogy ha mondjuk Fábri Zoltán csinált egy Édes Anna vagy Körhinta című filmet, akkor az emberek elmentek a moziba, megnézték őket, s azt mondták: Hú, de jó! És fel nem merült, hogy az most közönségfilm vagy művészfilm. Ez a szétválasztósdi az utóbbi 25-30 évnek a terméke” – kezdi, de azért bevallja, hogy a Csudafilmmel ők egy jól közönségfilmet szerettek volna csinálni. Egyelőre azon izgulnak, hogy kell-e ez az embereknek.

A kis magyar mozik az amerikai filmek dominanciája miatt mennek csődbe, mert azok a plázákba valók. Ez baj - mondja Kern, ugyanakkor ő maga meg van őrülve a hollywoodi filmekért, úgy megy be a videotékába, hogy van-e valami újdonság Al Pacino, Jack Nicholson vagy Harrison Fordtól. Néha az is az érzése, hogy jobban ismeri New Yorkot, mint Pestet, mert állandóan amerikai filmeket néz, magyart meg nem nagyon.

A filmszemlén is ott lesz Csudafilm, de a kritikusok utálni fogják, mondván, ócska, kommersz - közli tényszerűen. Neveket is kapunk, hogy szerinte ki fogja megnyerni a szemlét - Horváth Putyi vagy Jeles András -, hogy aztán senki ne nézze meg ezeket a filmeket. Talán az új magyar rendezői korosztály, például a Simó-osztály már eltalál egy köztes utat a közönségfilm és a művészfilm között, de mivel sokat dolgozik, nem ismeri annyira ezeket a filmeket – vallja be. Amúgy az a film, ami nem jut el a nézőkhöz, az nem tölti szerepét, bármi is a célja.

A filmről annyi hangzik el, hogy először volt a helyszín, a görög szálloda, amit Kálomista Gábor ajánlott, és ehhez kerekítettek történetet Ragályi Elemér rendező-operatőrrel. Kérdésre Kern elmondja, a hajléktalanok életén nem tanulmányozta, mert a magyar színészek nem így vannak nevelve, nem tanulják ezt. Ez a hajléktalan, Nikos, olyan, amilyennek ő elképzeli.

Csudafilm

Még Kern András mondatai csengenek a fülünkben a közönségfilm és a művészfilm viszonyáról, mikor a nagyteremben – közel telt ház előtt – elindul a díszbemutató. Mivel összességében igazat adunk a színésznek, ellazulunk, és próbálunk csak arra koncentrálni, közönségként mennyire érint meg a film. A műfaji megnevezésből kifolyólag - romantikus vígjáték - elsősorban a szív és a rekeszizom testrészekre koncentrálunk.

A történet főszereplője, Nikos (Kern András) a budapesti hajléktalanok keserű kenyerét eszi, amikor csodálatos események veszik kezdetüket, amelyeknek gyökerei a múltban gyökereznek. Mint kiderül, Nikos apja egy görög arisztokrata család sarja volt, amikor részt vett a kommunisták oldalán a polgárháborúban, hogy aztán Magyarországra meneküljön. Itt a dohánygyárban találkozik Weiss Gizivel, akitől a kis Nikos születik. A két szülő meghal, Nikos felnő, megnősül, cukrász majd hajléktalan lesz. Miközben a Baross téren fekszik rongyaiban, meghal egy görög rokon, aki úgy végrendelkezik, az örökösök csak akkor vehetik át jussukat, ha mindegyikük megjelenik. Egyikük Nikos, így azonnal elindul két ügyvéd Budapestre előkeríteni őt.

Meg is találják, repülőre ültetik, és elviszik a krétai Capsis szállóba, aminek újdonsült tulajdonosa lesz. Nem problémamentesen, mert a régi életmódját nem tudja levetni: egy csónakban lakik, beleeszik a maradékba, üvegeket gyűjt a tengerparton, fröccsöt és unikumot keres. A gondok akkor tetőződnek, amikor a magyarul törve beszélő görög ügyvéd (Rudolf Péter) segítségével megérkeznek a budapesti hajléktalan cimborák (Reviczky Gábor, Kovács Lajos, Badár Sándor, Derzsi János, Cserna Antal stb.), és nekiállnak leamortizálni a szállodát. A karrierista igazgatónő (Katerina Didaskalou) először megretten az események menetétől, majd meglát Nikosban valamit, és egymáshoz melegednek, olyannyira, hogy az ügyvédek, a kapzsi rokonság, a volt feleség és a nagynéni, és egyáltalán a világ elől egy lakatlan szigetre menekülnek.

Ami a lényeget, a rekeszizmokat illeti, izomlázra nem panaszkodunk. Alkalmanként ülnek az - elsősorban szaftos, nyelvi - poénok, de azért meg nem szakadunk. Sajnos a romantikus szálat sem érezzük meggyőzőnek, habár ott is vannak hangulatilag eltalált részek, például amikor az igazgatónő autóval elviszi Nikost. Engem erősen zavart mind a humor, mind a romantika felhőtlen élvezetében, hogy a fenti, önmagában ígéretes történet a dialógusok és a jelenetek átgondolatlansága miatt nem igazán áll össze egy sodró lendületű egészé, és parlagon maradnak a mellékszereplőként felvonuló nagy nevek is. A filmet gyakorlatilag Kern András – és Rudolf Péter - viszi a vállán.

A közönségnek tetszett

Aztán az is lehet, az említett szépséghibák a nagyközönséget nem érdeklik különösen, s élvezni fogják a Csudafilmet, aminek szívből örülnénk, s azonnal elfelejtenénk minden kritikát.

A szombathelyi közönség reakciója a filmre egyébként határozottan pozitív volt, ami a nevetésen kívül leginkább onnan derült ki, hogy a film utáni kis fórumra, amelyen az alkotók jelentek meg, szinte mindenki kíváncsi volt, és a nézőtérről is sok kérdés hangzott el.

Nagy újdonságokat nem tudtunk amúgy meg, esetleg annyit, hogy Ragályi Elemér szándéka a hajlaktalanok szerepeltetésével a dramaturgiai kontrasztállításon kívül az is volt, hogy a problémájukra felhívja a figyelmet, és azt, hogy Kern András nem volt 1968-69-ben Szombathelyen katona és nem dugta meg a forgatáson Katerina Didaskalou-t.

Kern amúgy nagy formában volt a színpadon, néhány perc alatt csípőpől legalább annyi poért szórt, mint előtte a filmen.