Egy kiállítás, amivel hatékonyan letesztelhetjük, van-e még türelmünk rácsodálkozni a minket körülvevő világ részleteire. (Nincs.)
Miután a portás felkapcsolja a lámpákat, s meglátom a vitrineket, rögtön arra kell gondolnom, hogy nem is baj ez a kihaltság. Sőt. A növényábrázoláshoz idő kell, a művek élvezetéhez nemkülönben. Egy zajos héttér, egy életvidám baráti társaság jelenlétében minimális az esély, hogy belemerüljünk a részletekbe, e nélkül meg nem sok értelme van az egésznek.
A helyi média nagybeharangozói után némi csalódást kelt a bemutatott művel mennyisége. Egyetlen közepes méretű terem, mindössze kilenc vitrin, ha jól számoltam, meg némi külön anyag a falon.
A január 31-ig megtekinthető tárlat minősége viszont némileg kompenzálja a mennyiség okozta csalódást. Egyrészt magával a művekkel, másrészt a kiegészítő részletes információk bőségével, amelyek alaposan és sokoldalúan megmagyarázzák,mit is látunk.
Ami a tartalmat illeti: A kiállított tárgyak végigvezetnek minket a növényábrázolás történetén, kicsit érintve a rómaiakat, majd folytatva a középkor fametszetes füveskönyveivel, a felvilágosodás gyönyörűséges botanikai díszműveivel, a 19. századi orchidea-lázzal, egészen a 20. század közepéig. Minden bemutatott műnek van valami Vas egyei vonatkozása, s külön vitrint kapott a három e téren legismertebb helyi név, Végh Gyula, Vizkeleti Vargha Andor és Csapody Vera.
Miközben a leveleket, virágokat, gombákat böngésszük, könnyen észrevehetjük a kontrasztot, a képek keletkezésének világa és napjaink között. Mennyire ráértek pár száz évvel ezelőtt az emberek, s mennyire nehezünkre esik megállnunk, s figyelmünket egy levél gazdag erezetére fordítani.
Tegyünk egy kísérletet! Nézzünk meg egy illusztrációt, mondjuk egy árvácskát, s néhány másodperc után agyunk, szemünk nem akar nyugodni, menne tovább, elég neki a gyors felszín, új információk után kutakodnak. Az enyém legalábbis. Nem is vagyok rá büszke.
A nagyításhoz katintson a képre!
